Miért félünk a változástól? Miért félünk kilépni egy kapcsolatból, még ha belül érezzük is, hogy ennek a kapcsolatnak vége? Miért félünk kilépni a munkahelyünkről, ha már szenvedünk? Miért olyan nehéz elengedni valakit, valamit, vagy egy megszokott élethelyzetet?

A változástól való félelmünk legfőbb oka az, hogy ragaszkodunk, birtokolni akarunk. Nem merünk az ismeretlenbe fejest ugrani, nem merünk belevágni. És akarunk egy köztes átmenetet. Tudni akarjuk mikor, mi lesz. Amit ismerünk, még ha nagyon rossz, akkor is inkább ragaszkodunk hozzá, mint hogy az ismeretlenbe belevágnánk.

Kedves Gabi, ismét szeretném leírni a tapasztalataimat, ami a múlt héten történt.

A fejfájásokról már beszámoltam.
A hét közepén Édesapám írt, hogy ha tudok, akkor segítsek anyagilag. Megírtam neki, hogy nem igazán tudok, mert így sosem fogom tudni visszafizetni a hiteleimet, stb. :( megírta, hogy igazam van és hogy bocsánat... azaz nem én lettem a "rossz gyerek". Én viszont szörnyen éreztem magam. Lelkileg tipródtam nagyon. Még a munkára sem tudtam odafigyelni. Azon aggódtam, hogy ha kér, akkor megint nagyon határidős már pár fizetés és tudnék adni...

Álom… egy csúszós, jeges hegyoldalra kapaszkodunk felfelé, nekem elég veszélyesnek tűnt és nem is igazán tudtam, hogy hova megyünk…. Valakivel voltam, őt követtem…. négykézláb is megyek talán..; akivel vagyok az hasra fekszik és hason csúszva elindul lefelé, majd mikor elért egy pontot, akkor felül és ülve csúszik tovább…. Én pedig itt érzem azt, hogy na, ezt nem csinálom, én nem megyek vele…. Egyrészt éreztem, hogy a csizmám már átázott… már így is piszkos volt a fehér kabátom… úgyhogy én egy másik utat kerestem, hogy lefelé induljak… ez is elég “veszélyesnek” tűnt..