Nézőpont
Hallgattam valakinek a történetét az élethelyzetéről, és magam is kilátástalannak láttam. Nem csak az ő tehetetlenségét éreztem, hanem a sajátomat is. Ezt fájdalmas volt megélni, és elszomorított. Újra erősödött bennem az a meggyőződés, hogy van, akin nem lehet segíteni, vannak emberek, akik nem tudnak változni, és vannak helyzetek, amiből éppen nem lehet kimászni. A legnagyobb jóindulatunk ellenére sem. Gyakorlatilag egyetlen megoldás van ilyenkor, az pedig az elfogadás. Elfogadni azt, hogy ez az ő élete, olyan, amilyet kapott, és teremtett, és elfogadni azt, hogy nem tudunk mankót adni számára, mert úgy tartja a karjait, hogy az kiesne onnan. Miután teljesen letaglózott engem is a fájdalom, megráztam magam, mert éreztem, hogy ezzel nem segítek rajta, viszont magamnak is ártok. Az együttérzésen gondolkodtam, hogy hol van a határ, meddig kell elmenni az együttérzésben, van-e jó, vagy rossz együttérzés, meddig kell belecsúszni abba érzelmileg. A nap végére valóban olyan érzésem lett, mintha lecsúsztam volna valahonnan, és lejjebb kerültem. Az empátia akkor káros saját magunk számára, ha érzelmileg arra a szintre kerülünk, ahol a szenvedő van, de ezzel igazából nem tudunk valódi segítséget nyújtani. Ha a baleseti sebészeten minden esetben elsírná magát az orvos, mikor meglátná a szenvedő beteget, valószínűleg nem tudná olyan hatékonyan kezelni, könnyes szemével nem tudna jól műteni. Igazi segítséget akkor tud adni, ha érzelmileg nem csúszik bele, de ettől még jelen van, mellette áll. Egyszer sétáltam egy érzelmileg labilis férfival, aki meglátott egy kóbor kutyát az utcán. Amúgy sem volt jó kedve, de innentől még komorabbá vált, és majdnem elsírta magát. Miután látta, hogy én nem sírok vele, és nem szakad le a szívem a fájdalomtól, mérges lett rám, és szívtelennek tartott. Igazából én is sajnáltam a kutyát, de tudtam, hogy úgy sem tudunk segíteni rajta. Főleg, hogy el is szaladt. Ez a sajnálkozó férfi sem segített végül semmit a kutyának, viszont sikerült belerúgnia a mellette sétáló emberbe, vagyis belém. A legnagyobb eséllyel akkor tudunk segíteni valakin, ha maradunk a saját szintünkön, és nem omlunk össze. Kivéve persze, a vízben fuldokló esetében, ott jobb, ha utána ugrunk, de nem árt, ha azért tudunk úszni.
A megértésnek is több szintje van. Megérthetek valakit, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, de attól még nem kell azzal egyetértenem, vagy szimpatizálnom. Sokan hiszik azt, hogy a megértés és az elfogadás együtt jár. Néha igen, de nem feltétlenül. Attól, hogy megértek valakit, mi hajtja, mi van cselekedeteinek a hátterében, még nem kell elfogadnom azt. Ha értjük, hogy valaki miért csinált valamit, akár azt, hogy miért bántott minket, attól még ő nem szabadul fel a felelősség alól. Megbocsájthatunk neki, de ez nem menti őt fel. Attól még ő hibázott. A korábbi hibák alól akkor mentődhetünk fel, ha már nem követjük el őket.
Szóval akár megmentünk, vagy felmentünk valakit, lehet, hogy mi követjük el a nagyobb hibát, mert ezzel elveszünk tőle egy lehetőséget arra, hogy legyőzze saját korlátait, tévedéseit, valamit, amiből tanulhatna, és ráadásul bent tartjuk önmaga passzivitásában, amivel még jobban elgyengíthetjük. Nem tudhatjuk, hogy egyesek jó vagy rossz sorsa mit rejt magában, és neki azzal milyen dolga van. Néha hagyni kell a köveket legurulni a hegyről, mert a természetet megállítani nem lehet, de hasznos, ha elugrunk az útjából, ha nem akarjuk, hogy minket is magával sodorjon.
Hozzászólások
3 hozzászólása Szív adja . A meggondolások , ha mellette szólnak , akkor jó , ha ellene , akkor lelkiismeretfurdalás . Távolabb lépve időt és teret adunk a másiknak , de a legjobb állapotával való feltétlen érzelmi azonosulás viszont energiájával segít , hátszelet ad a gödörből való saját kikapaszkodásához az illetőnek , és a következő lehetséges halál időpontjára akár meg is érhet annyira , hogy saját energiából is biztonsággal veszi a kanyart . Üdvözlettel : felacsó
A két oldal:
Ha te vagy a hallgatója a történetnek, akkor megértheted, hogy a másik most szenved...tán még azt is, hogy miért.
Át is érezheted, hogy ő most szenved.
Ha átérzed, akkor az együttérzést válthat ki belőled. Együttérezhetsz a végtelenségig.
A gondot az szokta jelenteni, hogy annyira együttérzünk a végén, hogy szolidalitásból a szenvedővel együtt ugrunk a mélybe....az ő mélységébe. Ezt én már nem hivom együttérzésnek.
Az együttérzés nem jelenti számomra az együtt szenvedést. Inkább egy megtartott érzelmi egyensúlyt jelent, amikor is érzelmileg ráhangolódtam a szenvedőre és "veszem az adását", de nem rakom magamra az ő súlyát.Nem akarom helyette megoldani a problémát, amitől szenved, se érzelmileg átvenni az ő negativ érzelmeit. Megtartom magam, megőrzöm magam, mert tudom, hogy ez az ő átélése és nem az enyém.
Igen, valamiféle jelenlét, aktiv figyelem,egyfajta: itt vagyok neked, nem vagy egyedül, mesélj, de nem az érzelmek átvétele.
A másik oldalról:
A szenvedő önsajnálata gyakori. Maga az önsajnálat egy meddő érzelmi állapot. Nem felismerő, nem éber és nem cselekvő. Jól ismerem magam is az önsajnálatot, természetes érzelem, nem zárható ki a megélések közül. Ám ha sokáig vagy benne vagy a kelleténél mélyebbre hatol, akkor már érdemes lépéseket tenni azért, hogy felismerjük.
A túlzott önsajnálók - irhatnám azt is, hogy az életvitelszerűen önsajnálók vagyis az örök ÁLDOZATOK - viszont nagyon szeretik ,szinte kikövetelik, hogy velük szenvedjenek. Ekkor érzi azt, hogy : lám-lám, ugye milyen igazam van, milyen szerencsétlen vagyok is én....(és lehet, hogy tényleg, de ez nem változtat a dolgokon.)Az áldozatok nem tudják becsülni a valódi együttérzést, túl kevésnek érzik. Azt mondják, amint irod is, hogy szivtelen vagy, érzelemszegény, nem érzed át az ő baját esetleg nem értetted meg a szitut.
"Figyeld csak meg, amikor egy ismerősöd boldogtalan, egyből felé fordulsz, s elönt egyfajta meleg együttérzés. Az emberek azt hiszik, hogy ilyenkor szeretik a másikat, de ha őszintén képes vagy megfigyelni magad ebben a pillanatban, akkor észreveheted, hogy amit érzel, az nem szeretet. Ezzel a látványos odafordulással csak játszod azt a megértő, figyelmes szerepet, amelyet a társadalom elvár tőled – a benned megjelenő melegség pedig a sajnálat. Ám a sajnálatot az ego összehasonlító képessége szüli: ha valaki nálad rosszabbul érzi magát, akkor az egod elhiteti veled, hogy te több vagy egy szenvedő embernél. Természetesen ez az érzés szinte sosem jut el a hétköznapi tudatosságodig, szinte sosem sajnálsz valakit direkt azért, hogy többnek hihesd magad általa. De az egod legmélyéről ez az érzés irányítja lépteid, akár tudsz róla, akár nem. Minderről nem tehetsz – de arról már igen, ha tudsz a folyamatról, s hagyod, hogy továbbra is így legyen."
A.J.Cristian