Az embereknél néha azt érzem, hogy a felsőbb csakráikra koncentrálva szeretnének fejlődni, úgy szívcsakrától fölfelé. Valahogy az alsóbb csakrák nem kapnak annyi fontosságot, mint a felsők. Én úgy gondolom, hogy nagyon is fontosak, és főként a gyökércsakra az, amiben a legtöbb trutyit eltároljuk, és aminek gyógyítására a legnagyobb szükségünk van a földi létezésünkhöz. Mit sem érnek a szép tiszta felsőbb csakrák az elhanyagolt alsó csakrák fényében! Olyan ez, mintha a házunkhoz építenénk egy gyönyörű, új, piros tetőt egy omladozó alapra. A rossz alap miatt aztán előbb-utóbb beáznak a falak, és egyszer csak összedől a házunk a szép piros tetejével együtt.
Az elmúlt napokban én is a gyökércsakrára és a szexcsakrára végeztem meditációkat. Gondoltam, megosztom veletek, hátha valakinek lesz kedve csatlakozni. A meditációs gyakorlatokat egy másolt CD-n talált vezetett meditációk ihlették, sajnos nem tudom a hölgy nevét, de így látatlanba köszönöm a segítségét.

Gyökércsakra

Gyakorlat: leültem meditálni úgy, hogy talpam a földön legyen, lefelé kinyitottam a gyökércsakrámat és oda lélegezve éreztem, ahogy az minden egyes belégzésre egyre jobban felizzik, kilégzésre pedig kiáramlik az oda felgyűlt feszültség, stressz a lábaimon keresztül a földbe (Aztán lelkiismeret-furdalásom lett, hogy szegény Föld-anyának adom a saját trutyimat. Úgyhogy megkértem, hogy egy pontba engedje újra ki magából a szennyet, amit neki küldtem, majd csináltam egy nagy tüzet, és elégettem azt…:-)) Amikor a gyökércsakrát kellően felmelegítettem és megtisztítottam, behívtam a térbe azokat a személyeket, akitől mostani életembe a biztonságot és a teljes elfogadást kaptam. Az lett volna a feladat, hogy megköszönve ezt nekik elbúcsúzzam tőlük, és érezzem azt, hogy a továbbiakban már saját magamnak adom meg ugyanezeket., de idáig én nem jutottam el…
Szóval, ott tartottam, hogy magamhoz hívtam az említett személyeket, és vártam….Hát, egyetlen élő személy sem élt a lehetőséggel…:) Teljes elfogadásra egy égi segítőm jött, biztonságra pedig egy homályos férfialak. Először az volt az érzésem, hogy őt még nem ismerem, csak a jövőben fogom megismerni. Aztán hirtelen kiélesedett a kép, és rádöbbentem: ő az én anyai nagyapám, aki egy hónappal azelőtt halt meg, hogy én megszülettem. Jöttek képek: ő volt az, aki fentről vigyázott rám gyermekkoromban, amikor bántani akartak, ő küldött ismeretlen felnőtt férfialakokat a játszótérre, hogy megvédjenek osztálytársaimtól. Rádöbbentem, hogy bár gyermekkoromban egyáltalán nem volt kézzelfogható biztonságérzetem, hisz akik fizikailag megadhatták volna nekem ezt, azok nem voltak képesek rá, de mindvégig ott volt egy égi biztonság, mely sokkal nagyobb volt, mint bármily fizikai, hisz a szüleim nem lehettek mindig velem! Nagyapám mindig velem volt.
Így hát lelki szemeimmel újra végigmentem gyermek és ifjúkoromon, miközben mindvégig láttam magam körül ezt a másik dimenzióból jövő, biztonságot nyújtó erős védelmet. Ezzel remélem, átprogramoztam azt a hiányérzetet, ami – teljesen oktalanul- végigkísérte egész gyermekkoromat, és mostanáig hatással volt az életemre.

Szexcsakra

Gyakorlat: Most úgy ültem le, hogy két talpam összeérintettem, térdeimet szétnyitottam. Szexcsakrába lélegeztem, onnan feszültséget kifújtam. Láttam, ahogy a csakrám narancssárga fénnyel felmelegszik, és a narancsos meleg fény kiáramlik belőle, és átmossa, gyógyítva körbeöleli a körülötte levő szerveket.. Kellő ellazulás és csakra felmelegedés után behívtam a térbe azokat az embereket, akiket szeretek. Az volt a feladat, hogy a szemükbe nézve, megölelve őket elbúcsúzzam tőlük, és lássam, ahogy elmennek a saját útjukra.

Jöttek barátok, régi párkapcsolatok, szülők, tesó, gyerekek. Volt, akitől nagyon nehéz volt búcsút venni, volt, akitől meglepően könnyű. Sok kötődést feloldottam úgy érzem. Érdekes volt, hogy akiket fájdalmas volt elengednem, azoknak a távozása után ottmaradt a réten valamiféle energetikai lenyomatuk. Már nem láttam őket lelki szemeimmel, de az energiájukat ugyanúgy éreztem. Ettől a lenyomattól külön el kellett búcsúznom, és gazdája után küldeni. A gyakorlat közepén belém hasított a felismerés: miért engedem el általában olyan nehezen a kötődéseimet. Azért ragaszkodom hozzájuk, mert velük támasztatom meg magamat. Ahogy ürült ki a rét, hatalmas félelem tört rám: mi lesz velem így, hogy egyedül maradok? A néha már csak bennem létező kapcsolataim nélkül, egyedül túl kevés vagyok az élethez!
Jött az anyukám elengedése. Az nagyon brutál volt. Míg a barátaimat, régi párkapcsolataim emlékét arra „használtam”, hogy kívülről támasszák a törzsemet, addig anyukám volt a gyökerem. Na, ne, gyökerek nélkül aztán már tényleg nem élhetek! Ekkor anyu megszólalt. Azt mondta: már magamba szívtam a gyökerekből a tápláló életerőt: minden ott van bennem. A gyökér már csak fölösleges koloncként lóg rajtam és hátráltat a szabadságom megélésében. Engedjem el bátran: már mindent odaadott, amit oda tudott adni, keressem meg magamban.
Elváltam hát tőle is. Jött az apukám, a tesóm, velük pl. egyáltalán nem voltak elengedési gondjaim.
Aztán a két gyermekem. Tőlük még nem búcsúztam el, viszont úgy éreztem, hogy el tudnék tőlük is. Csak ők csimpaszkodtak a nyakamba: nekik van rám szükségük, nem nekem rájuk. Szerintem ez így van jól. Gyermekeimet a hátam mögé, védett helyre állítottam, és előrenéztem: egyedül maradtunk. Én szilárd fatörzsként, a gyerekeim pedig mögöttem, az oltalmamat keresve. Ekkor megéreztem magamban az erőt. Törzsem belsejében izzott fel, éreztem a lüktetését, ahogy kering-kavarog körbe-körbe, átjárva a sejtjeimet. Tudtam, hogy ez az, amiről anyukám beszélt: megtaláltam magamban a gyökerekből felszívott életerőt. Rájöttem arra is, hogy ez már sokkal nagyobb, mint amit a gyökerekből fel tudtam szívni: az évek során szépen megduzzadt, csak éppen nem vettem észre. Nem kell, ami kívülről táplálja, önnön erejéből táplálkozva folyamatosan tovább nő, szilárdságot, biztonságot, nyugalmat hozva az életembe.

Olyan jó érzés volt magamban megtalálni ezt a biztonságot! Így nem külső körülményektől, más emberektől függ ez az érzés, és sokkal szabadabb lehetek!