Most épp jól megérdemelt szabadságomat töltöm itthon Magyarországon.
Július 30-án érkeztem haza. Egy barátnőm felajánlotta, hogy kivisz a reptérre. Nagyon kedves lány. Már többször felajánlotta, de eddig mindig elutasítottam. Reggel 7kor indult a gépem, gondoltam ez túl korán van neki. Aztán úgy döntöttem, hogy ha még egyszer felajánlja, akkor elfogadom a kedvességét. Aztán persze a kis ördög belém bújt, hogy vajon volt-e már autóval a reptéren, tudja-e az utat, mert „én” nagyon de nagyon haza szeretnék jönni. Reggel kicsit később indultunk, mert még a bőröndömet át kellett rendezni. Miután lemértük kiderült, hogy nehezebb, mint a megengedett súlyhatár. Ilyenkor fél Franciaországot megpróbálom beletenni a bőröndbe, ami persze lehetetlen, de legalább egy próbát megér. Elindultunk. Volt GPSünk, de a reptér nem volt benne, így csak a városközpontot adtuk meg és tudtuk, hogy majd ki lesz táblázva. A kocsiban éreztem azt, hogy most mi is a legjobb nekem. Nagyon, de nagyon szeretnék hazajönni, viszont mi van, ha lekésem a gépet. Teremthetném azt, hogy időben ott leszek a reptéren és elérem a gépet, de mi van, ha az a legjobb nekem, ha lekésem a gépet. Ki tudja megmondani mi a legjobb. Sajnos még nem mindig hallom meg a szívem hangját, mert ugye a szívem tudná megsúgni mi a legjobb megoldás. Vagy tudni, hogy az a jó, ha lekésem vagy tudni, hogy úgyis elérem a gépet. Amint ezen elmélkedtem, megpróbáltam magamon átengedni az érzést és elfogadni bármi is legyen a végeredmény. Ha ott kell lennem a gépen, akkor ott leszek, ha itt maradok, akkor el kell fogadnom, hogy itt maradtam és másik géppel, később megyek haza. Ez a megadás számomra, amikor már nem akarok teremteni, legyen bármi, elfogadom, csak az a legjobb legyen NEKEM. Természetesen elértem a gépet. A Párizs-budapesti járat viszont két óra késéssel indult. Ez is frusztrálhatott volna, de megpróbáltam átadni magam az érzésnek, hogy most ez van. Azért is voltam nyugtalan egy kicsit, mert a franciák azt mondták, hogy a pilóták egy kis csoportja épp sztrájkol, no persze, hogy rám tört a pánik, hogy jutok haza. Végre beszállás a gépbe. Előttem egy lány volt a sorban, akinek nem volt jó a beszállókártyája. Kiderült, hogy gépet kellett cserélni, és nincs annyi hely a gépen, így nem mindenkit tudnak elvinni. Ezt mi alapján döntik el, azt nem tudom. A lány nagyon szeretett volna felszállni a gépre, de addig, amíg mindenki fel nem száll, sok mindent nem tudtak tenni. Éreztem, ahogy engem is elfog egy kis félelem, mi van, ha az én beszállókártyám sem jó. Annál is inkább mert én a beszállókártyát nem Párizsban kaptam meg. Mit tennék, ha itt maradok? Melyik géppel tudok hazamenni? Azt hiszem átragadt rám a lány érzése, vagy csak kiváltotta bennem az érzést. Átállítottak egy másik sorba, az én beszállókártyámat is visszadobta a rendszer és már épp kezdtem érezni az érzést, hogy mi van, ha itt maradok, és arra gondoltam legalább nem maradok egyedül, bár nem mintha számítana. Szerencsére nekem már adták is az új beszállókártyát, az én helyem meg volt a gépen. Vegyes érzelmekkel szálltam fel a buszra, amely kivisz a géphez.
A reptér távoli pontján volt a gépünk. Budapesti járathoz képest kívülről kicsinek tűnt a gép. Talán még ilyen típusú géppel nem is repültem. Ismét jöttek a szuper gondolataim. No hát melyik hangárból szedték elő ezt a gépet, vajon mi történt a másikkal. Sztrájkolnak a pilóták? Esetleg találtak valami hibát a gépen? Mi a jobb? Ha rajta vagyok a gépen vagy ha lemaradok? Rájöttem az én kis elmém, egy nagyon jó kis forgatókönyv író….hihetetlen, milyen gondolataim tudnak lenni. Miután felszálltunk a gépre, elmondta a vezető légi utaskísérő, hogy nagyon sajnálja a késést, de ők egy német légitársaság. Prágából érkeztek és most minket visznek Budapestre. Kisegítik a franciákat. Nagyon szimpatikus volt a fickónak a hangja és ahogy ezt elmondta, elkezdte átjárni a szívemet a hála érzése, amiért ők segítenek a franciáknak és hogy hazavisznek engem. Nagyon de nagyon jó érzés töltötte el a szívemet. Így kellene működni a világnak….segítünk egymásnak.
Mialatt repültünk, azon elmélkedtem, hogy milyen érzések vannak bennem azzal kapcsolatosan, hogy magyar földön fogok landolni. Vajon miért hiányzik ennyire Magyarország. Úgy érzem, hogy valami magyarság tudat kezd bennem ébredezni, bár még nem igazán tudom megfogalmazni. Elmélkedésem közepette pedig az is eszembe jutott, hogy milyen furcsák is vagyunk mi emberek. Fentről nézve a Földet, és a levegőben lenni, azt éreztem, hogy számomra eltűntek a határok. Hogy van ez, hogy itt van ez a Föld és én nem mehetek oda ahova akarok, mert itt meghúzom a határt, eddig az enyém, innen a tied….Fentről nézve ez olyan gyerekesnek és viccesnek tűnt.

Nagyon ügyesen szállt le pilóta, sokan tapsoltak is. A tapsolás a menetrend szerinti járatokon nem annyira jellemző, de most talán több emberben volt az az érzés, hogy hálásak, amiért hazahoztak bennünket. Be kell, valljam kicsordult a könny a szememből, mikor földet értünk. Azt még nem tudom eldönteni, hogy miért vágyom ennyire haza. Csak azért, mert az egómnak mindig az kell, ami nincs, vagy tényleg van bennem valami vágy, hogy én itthon akarok valamit letenni az asztalra.

Taxival mentem a tesómékhoz és most először igénybe vettem a reptéri taxi szolgáltatást. A pénztárnál meg mondom hova is megyek, megmondják mennyi lehet a maximum tarifa és már mehetek is a taxihoz. Egy lány pedig készségesen még a taxi ajtaját is kinyitja nekem, hogy beszálljak. Őszinte leszek, itthon voltam és királynőnek éreztem magam. Nagyon, de nagyon jó érzés volt. Úgy éreztem, hogy ezt a királynői érzést kellene felébreszteni magamban és természetesen fent is tartani. Végre itthon……Azt az egyet tudtam kérni az ISTENITŐL, hogy itt létem minden egyes pillanatát szeretném érezni és élvezni, olyan mintha szeretném lelassítani az időt, ha tehetném…..