Különös tudatállapotok

A hétköznapok gondolatainak fogságában

Hétköznapi tudatállapotban az érzelmek színes örvényében élünk: örülünk s ekkor a madarak is szebben dalolnak, majd pillanatok alatt dühössé válunk és utáljuk az életet; szerelmesek vagyunk vagy gyűlölünk; befogadóak vagyunk vagy éppenséggel beszűkülten félünk..
A körülményeink határozzák meg gondolatainkat, s így az érzéseinket és pillanatnyi hangulatunkat is. Ha az élet nem támogatja elvárásainkat, akkor borús gondolatok, a félelem érzései hatnak át; ellenben, ha minden elképzeléseink szerint alakul, akkor felhőtlenül boldogak vagyunk. Észrevehetjük: nem mi használjuk a gondolatainkat, érzéseinket, hanem - tudatunkon kívül - azok használnak minket.

Egy meghökkentő kísérlet

Határozd el, hogy 5 percig nem gondolsz semmire. Sikerülni fog? ..
Rádöbbenhetsz: nem sikerült. A gondolatok, érzések betolakodnak az elmédbe, magukkal ragadnak – nos, valójában nem akaratlagosan gondolkodunk, hanem a gondolat gondolkodik általunk, ő „gondol minket”.

A világ képe benned van

Mélyen meg kell értenünk, hogy mindaz, amit a világról tudunk, csak egy elmekép – ha úgy tetszik: illúzió vagy káprázat. A világ nem más, mint különböző tulajdonságú hullámok, minták egymásba alakulása, örvénylése. Ezeket a mintákat érzékszerveink letapogatják, az elme lefordítja őket színekké, formákká, hangokká, ízekké, szagokká, érzetekké, majd egy egységes „világ-képpé” gyúrja össze és kivetíti a tudat terébe – így lesz tudomásunk az általunk alkotott világ képéről, amit közmegegyezéssel, nemes egyszerűséggel "hétköznapi valóságnak" nevezünk. Ez a valóságról alkotott kép csupán töredékét tartalmazza a lehetséges „mindennek”: azt foglalja magába, amit tudatos figyelmünk felfog, ráadásul félelmeink vagy vágyaink el is torzítják (gondoljunk csak arra, hogy félhomályban a rezgő bokorban könnyedén fenyegető rémeket vélünk látni.)

Kultúránk valamikor nagyon régen egy érdekes döntést hozott. Mindent látható-felfogható dolgot létezővé nyilvánított s a a megnyilvánulatlan, nem „kézzelfogható dolgokat” pedig semmisnek, nem létezőnek. Így létezőek számunkra a szoba terében levő bútorok, tárgyak, de nem létező a bútorok közti üresség, tér. Létezőek a hangok, de nem létező a hangok létét lehetővé tevő üresség, a csend. A "külső" megnyilvánulatlanok, mint a tér, csend a benned levő megnyilvánulatlannal kötnek össze: a tudat terével, csendjével, mert valójában a tér, csend és a tudat tere ugyanaz. Nincs tárgy tér nélkül és nincs hang a csend tere nélkül. Erre utalt Buddha is, aki ezt mondta: „A forma üresség, az üresség forma”.
A világot kettőbe törjük: a tartalmakat figyelmünk középpontjába helyezzük és a tartalmak létezését lehetővé tevő teret teljesen figyelmünkön kívül hagyjuk. Az eszünk, a racionális tudja, hogy van tér – mint valamilyen fizikai fogalom – de képtelen figyelmet szentelni neki.
S ennek hihetetlenül fura következményei vannak.

Amire figyelsz, azzal azonosulsz

Tudatos figyelmünk válogatós, szelektív. Amire figyelünk, azzal azonosulunk. Ha a harag indulata ragad magával, mi magunk vagyunk az élő, megtestesült harag. Ha a mozivászon mozgó képei, drámái ragadják magukhoz figyelmünket, akkor olyannyira azonosulunk a szereplőkkel, hogy együtt nevetünk-sírunk velük, elfeledve, hogy a vászon a valóság, s a rajta levő tartalmak összessége pedig egy kivetített illúzió - egy kép, ami a vászonra kivetül. S ha a mozifilmnek vége, akkor fölgyúlnak a fények és láthatjuk a mögöttes valóságot - a vásznat, amelyre a film kivetítődik…

A közös hipnózis állapotában

Közös megegyezéssel a „kézzelfoghatót” (tárgyakat, mintákat, formákat, de a gondolatokat, érzelmeket is) tekintjük a létező valóságnak, a „kézzel-foghatatlant” (teret, ürességet, nyitottságot, csendet, stb.) pedig nem létezőnek. S amit nem-létezőnek tekintünk, arra nem figyelünk – tudattalanná válunk iránta.

A hétköznapi tudatállapotban magával ragad életünk filmje. Körbenézünk és számunkra kívánatos tárgyakat látunk, amelyeket magunkévá akarunk tenni, vagy éppen olyanokat, amelyektől óvakodunk s így félelemmel tekintünk rájuk. Elragad az élet színes - hangos- illatos forgataga s mi teljesen elmerülünk az örvénylésben. Vedd észre, hogy amikor e sorokat olvasod, teljesen belemerülsz az olvasásba, a környezeted hangjaiba, teljesen elfeledkezel arról, hogy most itt vagy, létezel és olvasol. Ezt nevezték minden korok bölcsei „ön-feledkezésnek”, „öntudat-vesztésnek”, „bűnnek”..
Egyes dolgokat megkívánunk, másoktól rettegünk – hiteink, meggyőződéseink által vezérelve. Energiáink jelentős részét hitrendszerünk, identitásunk felépítésére és védelmére fordítjuk, így nem csoda, hogy ha a miénktől eltérő világnézettel találkozunk, hajlamosak vagyunk erős kételkedéssel vagy éppen gyűlölettel viszonyulni hozzá. A tudat terében megjelenő gondolatok és érzelmek rabjai vagyunk..

A tudat tudatossága

Összesítve: Az elme a tudatunk terébe vetíti ki a világról alkotott színes-hangos-illatos képet. Mi kizárólag erre a képre figyelünk és teljesen figyelmen kívül hagyjuk azt a tudatos teret, amelyben a világ képe létrejön. A világ képe a tudat terének egy tartalma – de mi magunk valójában a tiszta tudat tere vagyunk, és bennünk jönnek létre azok az érzetek, érzelmek és gondolatok; tartalmak, amelyekkel tévesen azonosítjuk magunkat. Gondolatok-érzelmek füzérével azonosulunk, karrierünkkel, múltunkkal, összefércelt világnézetünkkel, személyiségünkkel.
Hogy megtapasztalhassuk ezt a rejtett önmagunkat (a tudat terét), ahhoz figyelmünket a -megszokottól eltérően- a külvilág tárgyairól - a gondolatokról, érzelmekről - át kell fordítanunk a tudat terére. Ennek módszere a meditáció, aminek a legegyszerűbb és leghatásosabb formája a figyelemnek a bennünk rejtőző figyelemre való fordítása. Több módszer is létezik, beleértve az intenzív „szerzetesi” imádkozás után „Isten válaszára” (a belső csöndre) való figyelést, bármilyen transzcendentális, ezoterikus, misztikus vagy irányított meditációt, szufi táncot, stb. – de vigyáznunk kell, hogy figyelmünket ne a módszer szépsége, színessége, belsőségessége ragadja meg. Elvesztettük önmagunk tudatosságát, belevesztünk az élet örvényébe, tehát vissza kell térnünk a bennünk levő létezéshez, a „vagyok”- érzethez.

Figyelj önmagadra. Figyelj a benned levő figyelemre. Figyelj arra a benned megbúvó létezésre, amely itt és MOST ezeket, éppen ezeket a sorokat olvassa a szemeiden keresztül.

Ha sikerül akár egy pillanatra is figyelmedet önmagad tudatosságára irányítanod, akkor igencsak feje tetejére áll minden elképzelésed. Meglepetten tapasztalod, hogy valódi "Én"-ed egy térszerű, nyitott, határtalan, éber, értelmes, élő üresség.. s ekkor belezuhansz ennek a mélységeibe – megérted, hogy mit keresnek a vallások és a spirituális utak. Rendkívül nehéz beszélni róla, gondolatokkal megragadni és meghatározásokba fagyasztani, csupán közvetlen módon lehet megtapasztalni.

A „testet-öltött élő értelem”

A fentebb említett két tudatállapot határán van egy másik különös tudatállapot. Míg a hétköznapi tudatállapot kizárólag az anyag birodalmára figyel, az "Egy-ség" tudatállapota pedig csak a szellem birodalmára, addig a harmadik, köztes tudatállapot egyszerre van tudatában az anyaginak és szelleminek: a teljességet, a mindent magába foglalja. Nem csak egy értelmetlen mulandó élet, nem csak maga az Egyetlen tudat vagy (nevezd Istennek, ha akarod), hanem mindkettő – egyszerre: a testet öltött szellem.
A figyelmedet egyszerre fordítod önmagad tudatosságára (visszaemlékszel önmagadra) és a környezetedre (a világra, a benned létrejött világ képére) – tudod, hogy vagy és tudod, hogy itt és most létezel, ebben a világban. Nem tudod pontosan, hogy ki vagy; a karrieredet, hiteidet, meggyőződéseidet megtanult mintáknak ismered föl. Élénken megtapasztalod, hogy létezéseddel része vagy ennek a csodának – hiszen nem feltétlenül kell léteznie bárminek is-, egy vagy a világgal, benned és általad bontakozik ki az evolúció. Ittléted során egyedi tudást halmoztál fel, egyedi képességeid vannak, s így bármilyen idea és tett egy egyedi ajándék, amivel ez élet csodáját gazdagíthatod. S mivel itt vagy, testet-öltöttél ebben a világban, része vagy az evolúciónak, ezért élénk élvezettel veted bele magad a megtapasztalásba, az élet játékába.
Ekkor már nem erőltetett a szeretet, mindent szeretsz, ami létezik, mert létezése csoda. Mindennel közösséget vállalsz, hiszen valójában minden egyetlen egységes egész – a valóságot nem lehet szétdarabolni, önálló részekre szedni, – minden mindennel összefonódott egyetlen létezés.