Úgy határoztam, hogy elkezdem ezt a blogot. Leginkább nekem jó az, ha valahol rendszerezni tudom a dolgokat, amik a lelkivilágomban történnek, de talán másoknak is segítek vele.

Nem is tudom, hol kezdjem. Tanulok egy bizonyos módszert, aminek alapja a gyógyítás, de valódi gyógyító az lehet, aki dolgozik önmagán. Minél inkább háttérbe kerül az ÉN-ünk, annál eredményesebbek leszünk a gyógyításban. Mondjuk ennek sok valódi gyógyító módszernél így kellene lennie, de nem tudom, mennyinél történik meg ténylegesen, hogy a gyakorló, tanuló folyamatos önvizsgálatnak veti alá magát és ha eljut egy szintre, attól nem "száll el", nem dől hátra, hogy "készen vagyok, megcsináltam". Nekem szerencsém van, hogy valódi Tanítóktól tanulhatok.

Tanulásom része ezért, hogy dolgozzak azokon a régebbi eseményeken, amelyek valamilyen módon nyomot hagytak bennem, és ezáltal a jelenlegi személyiségemet, egómat kialakították. Ezt tehetem rendszeresen, véletlenszerűen választva ki egy adott korszakot az életemből, de mehetek sorban is, vagy megérzés alapján.

(Itt teszem hozzá, hogy egyszerűen imádom a megérzéseket!! Nagyjából két éve jártam egy valódi auralátónál, aki azt mondta, erős a harmadik szemem. Majdnem kinevettem: egész életemben egy megérzésem sem volt, bár az tény, hogy a fizikai szemeim tényleg nagyon jók és állítólag ez összefügg. Erre az volt a válasza, hogy "ja persze, mert bal agyféltekés vagy!" - és ez is tény. Agyalóbajnok vagyok, bankban dolgozom, bár nem annyira számoló- mint inkább szervező pozícióban, de agyaláshoz az is nagyon jól jön. :) Az agyalásom olyan mértékben elnyomta a mégoly erős harmadik szememet is, hogy nem is tudtam, hogy van nekem olyan. :) Amióta intenzívebben gyakorlok, végre elindult valami. A gyógyítás során is kérünk intuíciót, és szinte mindig helyesnek bizonyul! De én már annak is örülök, hogy kapok. :) De a mindennapi életben is egyre többször vezérel a megérzés, néha még a munkámba is belefér. Ez nekem akkora boldogság, korábban nem hittem volna el magamról, hogy ilyesmire képes vagyok!)

Szóval, amin épp most dolgozom, és kíváncsi vagyok, ki mire asszociál: elmeséltem egy történetet nemrég egy barátomnak, majd a barátomnak, és mindkét esetben elsírtam magam. A történet: a volt barátommal a kutyáját sétáltattuk, lassan 10 éve. Nem pórázon vittük, mert járt kutyaiskolába, elvileg pontosan tudta, hogy hol a járdaszegély és hogy arról nem szabad csak úgy lelépni. De mivel a kutyaiskolában is úgy hívták Benjikét, hogy "vaníliapuding" (zsemleszínű, kicsit elhízott labrador-keverék volt), lehetett tudni, hogy nem az a fegyelmezett fajta. Ezen a napon meglátott a túloldalon egy szimpatikus kutyát, sokáig nézte, nézte, majd azt a pillanatot választotta ki az úttestre lépéshez, amikor jött egy autó, és fél méterre tudott megállni tőle. A barátom nyakörvnél fogva visszarántotta a járdára, majd kapott a kutyus két pofont. Abszolút nem vagyok híve az erőszaknak, de azt értettem, hogy a rossz élményt össze kell kapcsolnia a kutyának azzal, hogy lelépett a járdáról. Viszont utána jött számomra a legrosszabb: a barátom ráparancsolt a kutyára, hogy üljön le, és mi úgy csináltunk, mintha otthagynánk. Mondta, hogy ne nézzek vissza, de nem bírtam ki, és láttam a kutya szemében azt a fájdalmat, rémületet, hogy elmegy a gazdája és otthagyja, és ő nem mehet utána, mert megszegné a gazdája parancsát. Könyörögtem, hogy most már legyen elég a büntetésből, amúgy nem mentünk messzebb húsz méternél, aztán magához hívta a kutyát, aki boldogan loholt, és végül így megmaradt benne a kellemes élmény, hogy a gazdája szereti őt, és a gazdához szaladni jó.

De még most is könnyes lesz a szemem, ahogy ezt leírom. A volt barátom kutyanevelési elveivel amúgy egyetértek, és tudom, hogy cseppnyi kegyetlenség nem volt ebben a tettében, csak a kutya iránti szeretete és gondoskodása indította erre, efelől nincs kétségem - és ha lehet, ne osszatok meg kutyanevelési tanácsokat a hozzászólásokban, mert a bejegyzésnek nem ez a lényege. :) A lényege az, hogy most is visszaköszön az életem más területén, hogy valakivel kicsit "kegyetlennek" kell lennem, nem szolgálhatom ki az egóját, nem hallgathatom meg a panaszkodásait, mert ártanék neki vele. És ez annyira nehezen megy. Rájöttem, hogy ha valaki szeret valakit, vagy őszintén szüksége van valakire, és az a másik otthagyja, az nekem rögtön elszorítja a torkomat. Az AI: Mesterséges Intelligencia című film után is sírtam egy jó nagyot, hogy milyen kegyetlen az ember, hogy teremthet olyan robotot, aki szeret, és a szeretete miatt örök szenvedésre van ítélve.

Mivel gyógyítást tanulok, sejtem, hogy az alaptermészetem része az embereknek való segíteni akarás. De amikor azzal segítünk, hogy a felszínen nem vagyunk kedvesek, az annyira nehéz. Vajon más is így van ezzel? Vajon mi lehet ennek az oka bennem, milyen tapasztalat?

Amikor a gyakorlatot végeztem, egyelőre az életemben a legfontosabb barátnőim képe ugrott be. Egyikük sem hagyott el így, de egyiküket én elhagytam így, egyik napról a másikra megváltoztam és már nem akartam vele találkozni. Lehet, hogy ez az oka? Ó, lehet, hogy ez az oka...:(