Tavaly Decemberben megcsináltam az első imaginációs gyakorlatomat…
(azt hiszem a címe is ez „első önismereti imaginációs gyakorlat”) :)

„az egyik ajtón kinyílik és ott áll egy ismerősöd és te átéled azt az érzést, amit nem vállaltál fel, holott fel kellene dolgoznod”…..
Az ajtó kinyílt és G. a legjobb barátom állt az ajtó mögött és a mellkasomba száll felőle és tőle és belőle az összes olyan érzés, amit én a szerelemnek hívok..... feltöltődött a mellkasom.... közben G. Zsugorodott. Hirtelen beleszállt a mellkasomba, ami akkora és olyan erősségű volt, ami olyan érzéseket váltott ki belőlem, hogy elkezdtem zokogni...
Annyira zokogtam, hogy nem is tudtam tovább folytatni a gyakorlatot.

(G-nél éreztem a hajlandóságot, az önbizalmat és az Egységet….
Később ez átment rendkívüli Elkülönültségbe, félelembe (a veszteségtől)/ kishitűségbe és haragba)

Ez a legeslegemlékezetesebb gyakorlatom, nagyon intenzív volt.

Azóta sem tudok rendesen „meditálni”…… mert félek átélni a fájdalmat.
Azontúl, hogy azt gondolom, talán azért sem tudok tovább lépni, ,mert azóta sem találtam meg magamban a szerelmet, tehát még mindig „elutasítom”……..

Azóta is visszarettenek az intenzív érzelmektől és a szenvedélyes vágyódástól.
Tudom, vagy is gondolom, a nyitottság, közelség, egyesülés utáni égő vágy a szeretettel, gyöngédséggel és feltétel nélküli elfogadással kapcsolatos gyermekkori sérüléseim vannak a háttérben.
Ezek a sebek beleégtek a lelkembe.
Ezért még mindig mindent elkövetek, hogy az elhagyatottság, visszautasítottság, megalázottság elhanyagoltság érzését ne kelljen megtapasztalnom.
A fájdalmak megismétlődésétől való félelem ketrecbe zárja az örömteli, beteljesítő szerelem, vonzódás, közelség és szexualitás iránti vágyódásom.
Egyre jobban elfojtom, elnyomom, figyelmen kívül hagyom, letagadom a „veszélyes” impulzusokat.
Vagy függetlenséggel álcázott távolságtartásba, vagy birtokló, kötött, szabadságot nem biztosító kapcsolatokba menekülök….
Ál-biztonságba menekülök, elkerülve így elkerülve így azokat a valódi, mély és beteljesítő találkozásokat, melyek ragyogást, intenzitást és értelmet adnak az életemnek.
Így azonban régi sérelmeim és viselkedési taktikáim rabszolgái maradok. Ezért pedig elevenségem, életörömöm és szerelmeim nagy részének elvesztésével fizetek.
(Ziegler nyomán, teljesen jól fogalmazta meg.)

Hogyan tudnám „feldolgozni”, „elfogadni”, „felvállalni”, „beengedni” a szerelmet?

Most egy ideje „latencia” – ál-biztonság van.
De jó volna tovább lépni
és újra hajlandónak lenni a szerelemre….
nagyon szeretnék kiteljesedni, és a bennem lévő lehetőségeknek szabad utat engedni.
Szeretnék megtanulni, szeretni.
„- önmagaddal kezd a szeretetet” – szól a tanítás…..„Te félsz még "kettesben" lenni önmagaddal -
(majd ez is elmúlik és akkor már képes leszel elfogadni azt, amit kapsz, és képes leszel teljes mértékben átadni neki magad – folytatódik)
Miért olyan nehéz ez?

Tudom itt az ideje szembenézni önmagammal, mert ha nem teszem meg, addig nem leszek képes boldog és beteljesedést nyújtó kapcsolatokat kialakítani. de még mindig nem tudom hogyan.... még nem vagyok rá kész ezt már elfogadtam.

szembe nézni önmagammal...

És itt meg kell említenem egy másik „meditációmat”:

Évekkel ezelőtt megcsináltam egyszer egy Balogh Béla meditációt. Nem tudom meritek-e, a rózsakertest....
Egyszerre kinyílt a szívem rózsája és én ott voltam egy gyönyörű rózsákkal teli kertben. Elég mély meditáció volt. Abban a meditációban, akkor a rózsakertben egy szép padon elaludtam....
Mikor elérem ezt a mélységet, mindig visszatérek oda a rózsakertbe és látom, hogy ott alszom. /na jó csak háromszor voltam ott az évek folyamán... Az utolsó alkalommal láttam, hogy egy tükörképem (egy másik Gergő) odamegy a padhoz az alvó Gergőhöz - hozzám, és próbálja ébrezgetni. Akkor egy kis időre sikerült felébreszteni és akkor a két Gergő próbált kommunikálni egymással, de nem tudtak, mert az tiszta kómás volt... a nekem, megfigyelőnek jobb felőli énem aztán vissza is aludt., és a bal oldali eléggé rosszul érezte magát ekkor. Még sírt is. Elkülönültséget érzett, elhagyottságot élt át.
Valamelyik nap becsuktam a szemem és egyből a Rózsakertben találtam magam. A jobboldali Gergely az ölébe tette a baloldali énemnek, és simogatta az alvó Gergőnek a fejét, most már megnyugodva.
A megfigyelő énem belehelyezkedett a jobb oldali alvó Gergőbe. Abban a pillanatban rettentő jó érzés lett rajtam ujjá. Az egész testem jobboldalát kirázta a hideg, de ez az a nagyon jó érzés, ált. ezt érzem, ha látom, hogy valaki simogat valakit. Élveztem nagyon. Aztán próbáltam kijönni az alvó Gergőből és belehelyezkedni a simogató Gergőbe, hogy megtapasztaljam azt is milyen simogatni, de folyamatosan visszaszívott magába a másik énem, így végül csak hagytam, hogy élvezzem a simogatást. A naplómban azt írtam, hogy míg ezeket a sorokat írom még mindig érzem az egész jobb lábamon a hidegrázást. főleg a lábszáramon.
Aztán feljegyeztem, hogy milyen emlékekhez kötődnek ezek.....
Először is eszembe jutott M. az autista fiú, akivel foglalkoztam, mikor elpilledve lassan lassan ülve elaludt és folyamatosan ellazult és lassan beledőlt az ölembe, megfogta a kezem és a fejét a combomra tette. Így aludt vagy 5 percig, majd mosolyogva felébredt, és én simogattam a fejét.
Majd eszembe jutott, hogy egy hete Balatonon spontán a volt barátnőm combjára tettem a fejem és ő elkezdte simogatni a homlokom, teljesen úgy, ahogy kis koromban anyu simogatott és akkor is ez az anyai simogatás ugrott be.... és akkor is kirázott a hideg, mármint kicsinek is. Ezzel a jó érzéssel aludtam el….

Eta válasza az volt, hogy az "alvó felem" majd akkor fog ébredezni, amikor kicsit jobban tetszik neki a "külvilág", amit az "ébresztgető felem" létrehoz…

Jó volna létrehozni, felébreszteni, szembe nézni magammal és párkapcsolatot kialakítani….