Szerelmeim... IstenEmberek. Gyönyörűséges férfiak...
Mért jönnek folyamatosan, felzaklatva, repítve, forró vággyal, fájdalommal megajándékozva egem?
Segítő vagyok. És ők is. Egymás kezét fogjuk. Botladozunk. Felsegítünk. Üvöltünk, ha kell. Megbocsájtunk. Végig, mindvégig, mélyen, bevallottan, átélten, zubogón és lebegőn SZERETJÜK EGYMÁST!

Így is felismerhetem, ha újabb Ő jön. Szégyen nélkül, a szemembe mondja: szeretlek! Pátosz nélkül, egyszerűen.

Harcoltok értem, ha kell és harcolok értetek, Kedveseim. Nem engedtek és sokszor kimondtátok: nem veszítesz el!
Én ha akarnálak sem tudnálak elveszíteni Titeket. Itt égtek bennem, szivárványszín tetoválások vagytok a lelkemen!

Szerencsés, szeretett lény vagyok. Köszönöm Neked, ott fent, hogy ennyire szeretsz. Nem tudom, miért (még nem láttam az életeimet. :-)
Sokszor gondolok rá, hogy milyen szép életem van. Ezerszer megköszönöm. Csodálom, de nem "irigylem" magamtól. Nem mondom, hogy nem érdemlem meg. Elfogadom, ahogy van és boldog vagyok. :-)