Borús nap volt a mai, majdnem katasztrófa is lett belőle, de hála Istennek megúsztuk! Reggel telefonál a párom, hogy a barátnőjét munkába menet elütötte egy autó.
- És él? - kérdeztem rá hirtelen.
- Igen él, a combnyaka tört el, más baja nincs!
Akkor jó, nyugodtam meg, az még megjavítható. Ha meghalt volna, az már súlyosabb, azt nem tudjuk visszacsinálni.

Az önismeretileg kellően képzett baráti társaság egyből azt kezdte el találgatni, hogy mi lehetett a lelki háttere a balesetnek, vajon miért történt ez Vele? Néhány alternatívából aztán meg is született a leghitelesebb változat, így lesz min dolgoznia a lánynak.
De milyen jó lett volna, ha két héttel korábban a szülinapján, nem zárkózik el tőle, hogy elmondjam a véleményemet a lelki életéről, elakadásairól, akkor talán időben rálát a problémájára és nem lett volna szüksége erre a kiütő balesetre! De hát, így döntött! - mert félt a valóságtól.

Napközben az újabb információk jönnek-mennek, és a kedélyek is kezdtek megnyugodni.
Aztán hív a volt feleségem, hogy a karácsonyi ünnepeket, ajándékokat megbeszéljük. Közben a háttérben megszólal a másik telefonja, felveszi és én csak ezt hallom:
- Szia Árpád! ( a nagyobbik fiam )
- Tényleg?! És él?
- És most hol vagytok?
- Jól van, majd egy óra múlva hazaérek, addig egyetek valamit és csináljátok meg a házi feladatot! (leteszi)

Az történt, hogy a kisebbik fiam lábánál fékezett le egy száguldó autó, hál Istennek, az ijedtségen kívül más baja nem esett! Felhívom a kicsit, Ő pedig ártatlan hangján meséli, hogy az a hülye autós 100-zal ment és nem vette Őt észre, és a lábai előtt állt meg pár centire!!!
Azt persze kihagyta a történetből, hogy most sem nézett széjjel mielőtt lelépett az úttestre, de a lényeg megint ugyan az, hogy: ÉL!