Én simán azt is el tudom képzelni, hogy arra is szükségünk van, hogy ahogy az életet és az élettel járó misztériumokat megtapasztaljuk, ugyanúgy egyszercsak meg szeretnénk tapasztalni valami többet, valami mást: mondván, mostmár az élet egy-egy részletét megismertem, mostmár szeretnék megismerni ennél még valami rejtélyesebbet is, s vágyunk a halál misztériumának megtapasztalására, mint afféle nagy kihívásra.

Vagy például, amikor az élet már nem nyújt elég tanulnivalót (mert elzárjuk magunktól), nem nyújt elég megélnivalót (mert elfáradtunk), akkor beszűkítjük az élet-lehetőségeinket és feladjuk az élet megértésére, megélésére vonatkozó vágyainkat, megfáradva, bekorlátozva visszavonulót fújunk.

Vagy még olyan is lehet, hogy az életünk tablóját áttekintve rájövünk, hogy nem azt csináltuk, amit szerettünk volna és ebben a tudatban megcsömörlött emberként visszavonulót fújunk.

Egy biztos. A halál nem csak megtörténik velünk, hanem lelki és szellemi szinten mintegy megidézzük magunknak, még akkor is ha erről nincs is tudomásunk.

Az életünkben van 2-3-4 olyan elágazási lehetőség, amikor meghalhatnánk akár (néha csak egy "hajszálon" múlik) és mi ott és akkor döntünk, hogy még maradunk, még van feladatunk, még van kihívásunk, még van erőnk, még vannak lehetőségeink, még van hozzá elég kitartásunk.

Szerintem az a legnagyobb gond, hogy amíg még nagy bennünk a halálfélelem, addig tulajdonképp az élettől is félünk. Ha a nagy halálfélelem átmegy egy viselhető, normális mértékűként kezelhető méretűbe, akkor merünk úgy őszintén és igazán élni és értékelni az életet.

Szerintem a testnek két dolog miatt kell meghalnia:

egyik dolog, hogy rendes karbantartás hiányában elöregszik, elöregszik, és többé nem képes ellátni a funkcióját. Egy öreg, vagy más módon hasznavehetetlenné vált testet pedig elhagy a tudat, hiszen az azért inkarnálódott, hogy testi tapasztalatokat szerezzen, illetve testen keresztül vegyen részt különböző kapcsolatokban.

Másrészt a testi tapasztalatokon keresztül olyan sok berögzült mintát hordozunk, ami egy idő után a tapasztalás és a Fejlődés gátjává válik, hasonlóan ahogy Sanyi is említette A Miért halunk meg? cím alatt.

Ebben az összefüggésben az hogy Fejlődés nem csak a saját személyes, elszigetelt előrehaladásunkat jelenti, hanem azt is, hogy az emberek vagy tágabban az érző lények élő rendszert alkotnak, és együtt is fejlődnek, hasonlóan, mint ahogy egy-egy különálló lény is teszi. Így szemlélve a testi halálunk olyan, mint egy sejtünk pusztulása például a csontunkban vagy a bőrünkben.

1-2 napja azt érzem, hogy a testem sokkal könnyebb lett, kellemesebb, lazább érzés benne lenni. Egyelőre nem tudom pontosan minek köszönhető ez, ugyanis több egészséget adó-növelő módszert is alkalmaztam a közelmúltban:Volt béltisztítás, húsról leszokás, tej elhagyása, zöld turmix minden reggel, fagyasztott búzafűlé, némi kolloid fogyasztás, öröm ujjongás és mellé még sok-sok meditáció egészségen és halálon.A zöld turmix fogyasztást biztosan meghagyom az étrendemben és a húst is mellőzöm, amennyire csak tudom. Egyelőre nem kívánom és ez már jó jel.Most cseréltem le a kényelmetlen matracomat egy memória szivacsosra, várom az első éjszaka eredményét.

az összes megélendő foltkioldáshoz ez a test a megfelelő "szekér",akkor tényleg logikus , hogy az autómba belegyártott, (bizonyos élettartam után fellépő) meghibásodáslehetőségeket kiiktassam, és a genetikai leromlás előtti 1200 évet futtassam vele. A kultúrális és tudati szinten beépített halálelkerülhetetlenség tudat viszont kemény dió,mert a hit hozzá nem elég: olyan mély ,megtapasztalásból eredő bizonyosságot kíván, amit megszerezni,megélni keveseknek adatott meg.A romboló,negatív energiájú környezet által okozott időleges halálvágy ehhez képest még könnyen feloldhatónak tűnik.
U . i . : A táplálkozás optimalizálása a tudat tágulásával,a lélek tisztulásával együtt jár; ezt már a régi indek is megírták. "Kellemes illat és kevés ürülék : az igázás először ezt tűzi ki célnak "(Svétasvara upanisad II.10. ) Amerika a dezodormániájával szintet tévesztett,mert a test szagát nyomja el a lélek foltjaié helyett,és még csak nem is belűlről a tisztító táplálkozással,hanem kívülről szüntetve meg az érzékelését az ok felszámolása helyett.

Halál meditáció-transzlégzés élményem

Vasárnap részt vettem a programon, megosztom Veletek. Már többször voltam transzlégzésen, soha ilyen fájdalmas, mély és soha ilyen döbbenetesen jó és szép, felszabadult élményeim nem voltak.
AZ a kérdés foglalkoztatott, hogy talán meg kell tapasztalnom egy ilyen meditációt, hogy az, ami most van meghalhasson és történjen meg valamilyen újjászületés az életemben. Nem volt bennem halálfélelem, mert már más témákon dolgozva valahogy ezt automatikus kiiktatódott az évek során, de néha meditációban előjött valamiféle halálvágy, ami meglepett, inkább úgy mint vágyakozás valami más, valami jobb iránt.
Ennek megfelelően „indiános” történet jött, az indián aki tudatosan elvonul meghalni, mert már eleget élt. Az nem volt egészen tiszta, hogy én vagyok-e az indián vagy csak figyelem őt. Nagy nyugalommal és békével vonult a fénybe, bele egy nagy „Napba”. Az út először könnyű volt, aztán nehezebb lett, el kellett búcsúzni a gyönyörű világtól. Kicsit volt ez fájdalmas, de valamiféle biztos tudat, hogy menni kell, vitte tovább az indiánt. Aztán a legvége előtt jött a legnagyobb, legélesebb fájdalom, itthagyni, akiket szeret. Ez bennem eddig csak úgy volt (szégyen vagy sem), hogy azoknak lenne csak rossz, akik maradnak, nekem nem igazán, hát most megértettem, hogy nekem is rossz lenne, vagy legalábbis nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeltem. Nagy sírás majd egy kicsit könnyebb és következett a halál. A fényből megfogták a kezemet és segítettek, áthúztak. Biztosítottak, hogy visszamehetek ha akarok, de húzniuk kellett, hogy át tudjak hatolni. Olyan mint ahogy az ember a születést képzeli, valami furcsa vattaszerű anyagba húztak át. Tudtam hogy ismerem azokat, akik ott vannak, de nem is gondolkodtam ezen. Erősnek kellett maradnom, hogy át tudjam küzdeni magam, tele voltam kétséggel, hogy jó döntés volt-e. Hagytam, hogy húzzanak. Aztán áthúztak, szépen, könnyedén, már többször is megtapasztalt módon kikerültem, kiléptem a testemből és egy kis fénygömb lettem. Láttam az indiánt, ahogy már nem mozog, nem lélegzik. Én voltam az élettelen test és a fénygömb is. Láttam hogy bogarak másznak az indián kezén és nem érzem. Illatot éreztem, még földi illatot. Vártam hogy jöjjenek érte, vigyék el és temessék el. Még mindig megvolt az érzés, hogy visszamehetek, ha szeretnék. Vártam, de tudtam hogy elindultak érte, a test-ért és akkor a fény felé kezdtem vonzódni. Nem volt érdekes, az hogy kik vannak ott, nem akartam velük összekapcsolódni, üdvözölni őket, csak hozzá akartam kapcsolódni a nagy fényhez. Egyre távolabb került érzésben a Föld, és egyre jobban vonzott a fény. AZ érzelmek eltűntek belőlem az emlékezet eltűnt és csak hagytam hogy eltávolodjak Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy nem érdekel tovább, hogy mi van ott és akkor szinte beszippantott a fény és elaludtam, vagy nem tudom, mintha lekapcsolódtam volna. Azt hiszem csak egy pillanattöredék volt és „visszaengedtek”. Mint egy gumilabda visszapattantam, nagyon ijesztő érzés volt, hogy ott voltam és felkavaró, nehezen elmesélhető.
Ezek után kusza volt, hogy mi történik, közben elvileg mások a köztes létben voltak, nézték a temetésüket. Bennem azok az érzések jöttek elő ezerrel, hogy ÉLNI AKAROK. Egy csomó dolog arról, hogy milyen értelmetlenség lenne meghalni és újrakezdeni, amikor inkább most kellene tényleg, igazán élni, sokkal jobban szeretni, sokkal jobban örülni, sokkal inkább élvezni az életet és ezt átadni a gyerekeimnek. Erősen éreztem, hogy mit kell másképp csinálnom és hogyan, teljesen világos volt. És hogy milyen értelmetlen és felesleges lenne megfutamodni, milyen butaság.
Közben, ahogy ment a zene valamelyik régi klasszikus Gyász-indulója következett, amit még valaha én is el tudtam zongorázni és ez is olyan szívmelengető volt, és átment egy szintén klasszikus keringőbe. EZ volt a legjobb része az egésznek. Táncoltunk a Halál és én. A Halál az indián oszló összeaszott csontváza volt, tele férgekkel, és átöleltem és táncoltunk a gyönyörű zenére és összeölelkeztünk és összeért az arcunk. Azt éreztem, hogy TISZTELEM ÉS ELFOGADOM ŐT, és ő bár távolságot tart, de szintén komolyan vesz engem, és ez olyan erős érzés volt, amit nem nagyon tudok leírni. Összeért az arcunk, és ez megnyugtató érzés volt. A végtelenségig tudtam volna táncolni. Valamiféle teljes elfogadás, vagy annak legalább egy része történt meg bennem, nagyon nagy intenzitással.
Utána következett a „buli” része. Annyi minden félelem, bizonytalanság, tudatlanság került helyre vagy jobb helyre bennem, hogy a pozitív érzések, a szárnyalás, az új, eddig soha nem tapasztalt leírhatatlanul jó érzések hihetetlen kavalkádja következett, amiről az ember azt kívánja, hogy bár soha ne lenne vége. Szégyenletesen jó érzések.., majd tiszta és új. Olyan ismeretlen érzések, amiről még nem is tudom hogy mi az, így másnap kicsit nehéz is behívni őket, de azért még megvannak.
Szóval az egész, így összességében, olyan élmény volt, amivel nem tudom, hogy mi tudna vetekedni. (az egy-két „dolog”, különleges élmény, ami eszembe jut :), az nem, mert azoknak nincs ilyen ütős felismerés-tartalma) Mély hálát érzek, hogy megengedtem magamnak, hogy megengedtetett nekem.

http://brihaspati.net/downloads/Maoshing-Ni-A-Hosszu-Let-Taoista-Titkai.pdf

"Létezik, hogy a testbe is bele van kódolva az avulás, az öregedés? Ha ismét beletekintünk a bibliába, akkor szembesülhetünk azzal, hogy igen.

“És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő.” (Mózes I. 3/6)

Úgy hírlik valamikor magas tudatossági szinten élhettünk, most viszont a DNS-ünk 12 spiráljából csupán kettő aktív, a rendelkezésre álló 64 kódból mindössze 20 funkcionál. No mármost, ha valóban egy istennek nevezett személy alkotott bennünket tökéletesre, akkor miért butított le máris a következő pillanatban?"
Idézet innen: http://goldeneye.ws/2013/11/29/az-orok-fiatalsag-elixirje/

A hétvégi "Halál táborban" találtam egy halom bűnt és megbocsátatlanságot előző életeimben, amelyeket fel kell oldjak magamban. Meglepett az érzés, hiszen ebben az életemben már oly rég találkoztam ezekkel az infókkal ilyen tömegben.
Tegnap egy tisztítókúra alatt pedig haragot, dühöt és rengeteg feldolgozatlan indulatot találtam előző életeimben, amelyeket szintén ki kell oldanom, hogy ezek se húzzák le testemet, lelkemet.

„Ki akar örökké élni?”

Hát például én, de amit már sokszor hallottam, nem úgy mint közülünk nagyon sokan az élet vége felé, betegen görnyedten, embertársaink jóindulatának kiszolgáltatva, a közösség terhére. Nem így nem akarok örökké élni. Lehet életünk vége felé már kívánjuk a halált, hogy legyen már vége a szenvedésnek. Mégis bármennyire is szépítjük a halált, marad egy rút, és emberhez nem méltó esemény életünk végén ami majdnem mindent tönkretesz.

Názáreti Jézust bőség vette körül, az élet felvirult ahol ő megjelent, a betegek meggyógyultak, a halottak feltámadtak. Alice Mortley – egy igazi lótnok – a következőképpen nyilatkozik róla:

„Hallgass Jézus Krisztusra, az Isteni Emberre, meglátod, hogy szavainak új értelme van és azok hozzád szólnak. Hogy az életet teljes teliben élheted, hogy a tested tökéletes lehet, hogy megóvódhat balesetektől és sérülésektől, hogy a legnagyobb ellenség, – igen még a halál is legyőzhető, mielőtt a vékony fátyolt eléred amely elválaszt bennünket.”
Alice Mortley: Christ in You

Jézus belátta, hogy a tudaton múlik minden. Ő az emberek tudatának felemelését látta feladatának, Csodálatos gyógyításait úgy vitte végbe, hogy felemelte a beteg tudatát arra a színvonalra, melyen az épnek látta magát, ahogyan Isten is folyton lát bennünket.

A az örök élet nem a halál után, egy bizonytalan jövőben kezdődik, hanem a születéssel. A halál elkerülésének lehetősége a tudat egy bizonyos állapotának természetes következménye mint az, amit a vallások ígérgetnek, a mennyek országa és az is, amivel fenyegetnek, a pokol.

Jézus ezt a saját életével is bemutatta, ismert az a tény hogy már kora ifjóságától kezdve folyton az „Atya dolgaiban” szorgoskodott, mondhatnánk, hogy egy életre szóló lelkigyakorlatra vállakozott, a saját személytelen öntudatának vagy isteni kilétének a Krisztunak kifejezésére, megvalósítására önmagában. Ez a törekvés ez a szorgalom meghozta neki egy magasabb rendű természeti törvány ismeretét és a képességet azt tudatosan alkalmazni, akkor végbevitt olyan dolgokat, melyeket mi csodáknak nevezünk.

Jézus elérte a tudat nak azt a magas színvonalát melyen végbement az, amit az evangélium színeváltozásnak nevez, elérte a számára 'elrendelt isteni ötlet' tökéletességét. Ez alkalommal meggyőződött arról hogy történhet vele bármi, ő tovább fog élni. Akkor képes lett arra, hogy feladata sikerének érdekében vállalja a megalázást, az iszonyatos szenvedést és a halált a kereszten. A tanítványok látták a változást Jézus testén, és látták Mózes és Illés prófétákat is megjelenni, egyikük azt is megjegyezte, hogy azok egymás közt Jézus közeledő szenvedéséről és haláláról beszéltek, de a jelenség lényegét nem értették, és a tény, hogy naponta milliók halnak meg közülük arra enged következtetni, hogy még ma sem értjük.

Nekünk is egy ilyen színeváltozáson kell átmenni, hogy elnyerjük az örök életet. Nem válunk halhatatlanná, mert egy nemes cél érdekében vállalhatjuk a halált mint ahogy Jézus tette, de továbbá nem kényszerülünk elszenvedni. A színeváltozás a halálhoz hasonlóan egy drasztikus változás – az örök élet feltétele ugyanis a változás – de nem olyan kíméletlen mint a halál. Míg a halál majdnem mindent tönkre tesz, a színeváltozás csak azt távolítja el tőlünk, ami nem hozzánk tartozik. Kíméli az életet, tökéletesíti a testet, ami valójában isteni kilétünk kivetítése az anyagi világba.

Ez kizárólag a mi felelősségünk, annak ellenére, hogy a színeváltozás a tudat állapotának természetes követketménye, nem megy végbe a mi szándékos hozzájárulásunk nélkül. Ha nem vállaljuk a felelősságet saját magunkért, ha nem törekszünk a tudat tökéletesítésére, akkor a természet végzi dolgát, arra kényszerülünk, hogy elszenvedjük a halált, testünk hanyatlik, elpusztul.

Igen, minden a tudaton múlik, azon, hogy mennyire tudjuk átadni magunkat a személytelen öntudatunknak vagy isteni kilétünknek. Nem a tudomány, hanem a tudat az örök élet kulcsa, ezzel semmiképpen sem akarom lekicsinyelni a tudományt, hiszen annak köszönhetjük hogy megengedhetjük magunknak a luxust e dolgokkal foglalkozni.