Koldusnak lenni, hajléktalanná válni
Mindig is foglalkoztatott a koldusok és hajléktalanok léte, élete, problémáik és szerencsétlenségük. Milyen lehet számkivetetten élni? Miért nem találják a helyüket? Vagy éppen most vannak a helyükön, ezt kell megtapasztalják? Hogyan lehetne rajtuk segíteni, ha egyáltalán kell segíteni?
Böngészés közben ráakadtam Mustó Péter jezsuita szerzetes írására: Koldultál-e már?
"Itt kezdtem megtanulni: koldulni azt jelenti: áldani azokat, akik feléd fordulnak, akiktől kapsz. De áldani azokat is, akik nem vesznek észre, nem figyelnek rád, elmennek melletted érzéketlenül. Sőt: koldulni azt jelenti, hogy megtanulhatod még azokat is áldani, akikben jelenléted borzongást, talán gyűlöletet vált ki."
Beszélgessünk a koldusokról, hajléktalanokról, számkivetettségről és a segítségről!
Hozzászólások
68 hozzászólásSzia Kedves Bodza!
Szupi, hogy van kivel gyakorolnod, kincs az ilyen segítség!
Én úgy gondolnám, hogy amikor meleget érzek, akkor az energiaáramlást érzékelem...
de ehhez jó lenne, ha megerősítene bennünket más is, aki az energiaáramlásban van otthon!::))
szia! köszike!
a korai meditációval az a bajom, hogy eléggé keveset alszom, és fenn áll a veszélye hogy bealszom közben még ülve is:))
állitolag nem baj, csak ne bosszankodnék rajta:))
A jezsuita "álkoldus" a történetben a koldulás átélésével, már indíttatásában is nemes alapokról startolt, tehát nem is élheti ugyanazt át, és pont ezért is emelkedhet a hála/ áldás irányába. Célja, pont az önmegtapasztalás volt, vagyis a tanulás, fejlődés a tapasztalatból. De hiányzik belőle a kétségbeesettség érzete és a kilátástalanság tudat. Ő pont közelebb akar jutni önmagához/Istenhez ezzel, a való koldus pedig ponthogy valahol útközben megrekedt. Megrekedt vagy/és el se indul. Nagy kérdés, hogy egyáltalán lehet-e önmegvalósításra mégcsak gondolni is, hisz nem-e pont a megrekedt fejlődés eredménye, hogy a koldulást választja? Ő nyilván nem is választásként éli meg....
Én azon szoktam még elgondolkodni, hogy mit ad fel vagy mit nem vesz figyelembe amikor eljut a koldulásig valaki? Mikor tekintenék én egy reménytelennek tűnő szituációt bármi miatt is megoldhatatlannak és tenném fel a kezem, hogy kész megadom magam? Ezt nevezhetjük-e alázatnak? Az 1dolog, hogy nézhetem úgyis, hogy micsoda szabadságot élhetnek meg, hisz a személyiség minden gátját le kell vetniük ahhoz, hogy kellő alázattal ennyire ne azonosuljanak azokkal amit megtesznek a fizikai túlélésért. Hiszen számomra milyen dolog is lenne kukákban élelem után túrkálni, kéregetni stb. Mondjuk néha dolgozni a betevőért se különb "élmény", azt is nézhetem ezen a síkon is:) Az igazi kétkedésem pont abban van, hogy bármi lelki indíttatása marad-e még, ami kizmozdíthatná ebből? Nem-e a teljes feladás eredménye ez pont? Vagy nem ezt fojtják-e alkoholba a legtöbben közülük?
Az is nagy kérdés, hogy akkor vajon "csak" szerencse dolga lenne, hogy nem én vagyok az Ő helyében? De mint tudjuk a szerencse forgandó:) Akkor meg hol is vagyok én meg a teremtő képességem ebből a történetből??
Felelős vagyok-e az Ő sorsáért? Tudok-e segíteni neki valójában, vagy ha adok, nem-e önbecsapás/önigazolás-e a részemről? Vagy nem-e csak meghosszabítok egy aggóniát, és pont azt erősítem, hogy ne induljon el, hogy változtasson, tegyen is valamit?
Nem Neked, csak úgy...;)
http://www.youtube.com/watch?v=g4RcmSDuTTw&feature=related
... csakhogy Isteni tudatossággal kellene bírni ahhoz, hogy csalhatatlanul el tudjuk dönteni, a koldusnak végső negatív tapasztalásra, vagy segítségre van e inkább most szüksége... Nem tudhatjuk, hogy a segítségként kapott kis energiától nem kezd e éppen most felfelé gurulnia lejtőn.
Ezért jobb segíteni. Az nekünk pozitív karmát hoz, a koldusnak pedig meghosszabbítja a tapasztalás lehetőségét. Az ő dolga, hogy további agóniára használja fel egy üveg borral megmámorosítva azt, vagy szalmaszálként, és megkapaszkodik benne.
Ezzel együtt biztosan jobb halászni megtanítani, mint halad adni segítségként... És az sem mindegy, hogy milyen indíttatással segít valakin az ember.
...a ponton is találkozhat és Egy-et is érthet a GO és az ÉO...;)
Tepperwein így foglalja össze, nézd meg ezt a 4 kérdést
1. Van-e kedvem?
2. Alkalmas vagyok-e?
3. Felelős vagyok-e?
4. Felkértek-e?
Ha kettő a négyből nem áll, akkor hagyd. Ez van az alacsonyabb tudatossági szinten.
Múltkor mikor Sanyival beszélgettem, Sanyi erre azt mondta, ez így jó, de a mi tudatossági szintünkön hogy kell? Hát úgy hogy kérsz egy választ, kell-e? Mert Isten az, aki tudja... A felsőbb tervet...
Én úgy gondolom, megszabhatom, hogy ha adok, mire fordítsa. Kértek tőlem tavaly nyáron kölcsön százezer forintot, tudtam volna adni. Nem adtam, viszont felajánlottam, kifizetem a hölgynek, aki nagy bajban volt-van a mágneses cigi leszoktató kezelés árát. Visszautasította. Most mellrák van és szemlélet váltás...
Minden helyzet körülmény. Sok minden meghatározója annak, hogy valaki képes -e, vagy képessé válik-e a helyzetében, körülményiben tudatosan viszonyulni, erre ráébredni, vagy nem. A hálát adó és a kétségbeesett koldus között "csak" ez a különbség. Ez viszont meghatározó és sorsdöntő különbség.
Egyébként kétlem, hogy bármelyik hajléktalant kérdezve, bármelyikük azt válaszolná, igen, nekem ez tök jó, és valójában ezt akartam.
Szerintem a legtöbbet azzal tudunk segíteni bárkin, ha hozzásegítjük ahhoz, másképp lássa a helyzetét, mint eddig. És kulcsokat adjunk a kezébe, olyanokat, amilyeneket éppen fel tud fogni, és használni, hogy változtatni tudjon, hogy megértse azt, ami minden tudatosság alapja: hogy tehet magáért és vannak, akik segíteni tudnak ebben.
Persze az, hogy valaki mennyire nyitott, vagy a segítség-nyújtó mennyire felkészült abban, hogy "felrázzon" esetleg valakit, ha ez vezet célra, az megint nagyon változó.
Szerintem is mint ahogy a megfelelő tanár a megfelelő tanítvánnyal csodákra képes, a megfelelő embereknek kell a megfelelő helyzetekben összetalálkozni ezekben az esetekben is, hogy a segítségnyújtás hatékony legyen.
Erre rá lehet érezni, vagy lehet tudni is. esetleg lehet a választott munkája valakinek.
Szerintem a legfontosabb az, hogy akár adunk éppen valamit, vagy nem, sohase tekintsünk ezekre az embertársainkra sem, mint "idegenekre". Belőlük is csak annak tudása hiányzik, amit mi is tanulunk: hogyan tehetünk magunkért, kik vagyunk, mit is akarunk az élettől. csak lényegesebben rosszabbul állnak.
Ha egyszer létezik az a tudatállapot, amit a koldus szerzetes képes megélni, hogy még annak az embertársának is képes örülni, aki megveti őt, hol tartanánk mi, ha megítélnénk bármelyik koldust, és nem lennénk képesek felfedezni az idegenkedésünk, undorunk, felháborodásunk, ítéleteink, véleményeink, taszító érzéseink okát és feloldani azokat? Ha nem tudnánk hálával elsétálni mellettük, megértve helyzetüket, látva őket azoknak akik, ha tudunk éppen segíteni, ha nem?
Egyszer a volt férjem azt mondta: sohasem tudhatod, mitől csúszhatsz meg úgy, hogy úgy érzed, nem tudsz felállni. Egyetértek vele. És igyekszem nem ítélkezni, még ha nem is értem sokszor, hogyan van ott valaki egy helyzeteben, ahol éppen van. (És nem csak a hajléktalanokra gondolok itt)
Namaszte