Az unokatestvéremmel evezgetünk egy úszómedencében, kb 10-12 évesek lehetünk és azt gyakoroljuk, hogyan lehetne megmenekülni egy tengeri hajótörésből. Ő egy nagyobb polisztirollapba kapaszkodik, én meg egy felfordított fa székben ülök a négy lába közé beszorítva, himbálom magam és próbálok rájönni, hogyan tudnám a legkevesebb erőkifejtéssel ellökni a vizet és így mozgatni magamat is!

Egyszer csak rájövök a megfelelő mozgástechnikára és örömmel mutatom neki a felfedezésemet! Fel s alá evezek a medencében és jócskán lehagyom Őt minden körnél. Azután megállunk egy kicsit beszélgetni. Közben Ő rááll a polisztirollapra és megpróbál egyensúlyozva fenn maradni rajta, de persze ide-oda billeg, majdnem leesik.

Ekkor hasít belém a nagy felismerés:

Nem elűzni kell a személyiségemet, hanem megélni és attól az majd feloldódik!

Eddigi spirituális utamon, indiai tanokon nevelkedve - jó tanítványként, a lelkemet akartam elérni, a lelkemmel akartam eggyéválni. A személyiségemmel csak azért foglalkoztam, hogy ne legyen útban és a végcélt, a megvilágosodást minél előbb elérhessem.

De most megértettem:

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha végre teret adnék a személyiségem megélésének és megismerésének, és amikor mindent megélt amit kell, amiért létezik, akkor Ő önként, magától fogja elhagyni ezt a világot. Nem elkergetni kell, hanem felvállalni, megélni és tudatosítani!

Eddig, a személyiséget egy elkergetendő ellenségnek tekintettem, aki örökké csak útban van és zavar abban, hogy a valódi dolgomat végezzem, a lelki önmegvalósítást.
Most tisztán látom, hogy Ő nem egy ellenség, hanem maga a feladat! Mint amikor a frusztrált óvónéni rájön, hogy nem azért kell a gyerekekkel foglalkoznia, hogy közben nyugodtan tudjon sms-eket írni a barátnőjének, hanem azért van ott az óvodában, hogy játsszon a lurkókkal!

Persze ez nem egy új felismerés, hiszen ezeket a gondolatokat már évek óta tanítom az önismereti programokon, de úgy tűnik, hogy én magam sem gondolkodtam így ott belül legmélyemen. Márpedig a napi tevékenység onnan a mélyből irányítódik és hiába gondolom a felszínen, hogy a személyiség átélése fog végül felszabadítani, ha a lelkem mélysége nem ezt az utat követi!

Talán pontosan ezért kellett most álmomban megérkeznie ennek a tanításnak, hogy véget vessen a hetek óta tartó lagymatag utazásnak! Olyan kényelmes volt semmit se csinálni, nem foglalkozni egész nap a lelki problémák megoldásával. Azt hiszem, évek alatt belefáradtam a folyamatos lelki tanulásba, önismeretbe, és jól esett szusszanni egy nagyobbat.

No, de most itt van újra a munka ideje és az álombeli tanítás!

A felismerést nyomban elújságoltam az unokatestvéremnek majd ki is próbáltam a technikát még ott a medencében! ... ezt már szeretem, amikor ilyen tettrekész vagyok!

Figyelmemet visszavontam a lelkemtől, annak elérésének szándékától, és ráirányítottam a személyiségemre. Próbáltam mindezt teljes átéléssel, "komolyan" tenni, hogy ne csak amolyan "jól van na, figyelek rád is egy kicsit!" - legyen belőle, hanem oda is adjam a figyelmemet!

A cél az volt, hogy valóban a személyiségemet valósítsam meg, és ne csak egy koloncnak tekintsem!

Ez sikerült is, mert pár pillanat múlva, már javarészt a személyiségemmel azonosítottam magamat és csak egy pici én maradt, ami tudja, hogy ÉN igazából a lelkem vagyok. Mint egy hiteles színészi játékban, ahol a színész a szereppel szinte teljesen azonosul, de mégsem felejti el, hogy ki is Ő valójában!

Ilyen mélységben átélve a személyiségemet, sokkal tisztábban éreztem a meglévő részeit és felismertem, hogy milyen élményekre van még szüksége, miben szenved hiányt! Ha ezt megadom neki, akkor önként fog távozni a létezésből és nem kikergetni kell Őt, ahogyan eddig próbálkoztam vele. Teljesen humánus módszer a feloldásra, ezt tartom a legjobb útnak!