Hogy ki is Andrea?

Volt egyszer egy Andrea nevezetű barátom, ő 35÷40 fele járt, volt két gyereke, én meg még csak alig múltam el 20, többek között ezért csak barát volt. Valami hasonló ezós fórumon ismertem meg, jó fej volt, sokat lehetett beszélgetni vele. Neki is voltak problémái, ahogy nekem is. Nagyon rá volt kattanva az ilyen ezós dolgokra, reikit tanult sokat, meg tarottból jósolt, meg ilyesmik.

Andrea éppen válóban volt már 2 éve a férjétől, és ez idegileg valamennyire labilissá tette, na nem volt őrült, vagy ilyesmi, de láthatóan szenvedett attól, hogy még ennyi idő után sem sikerült elválniuk a férjétől, és a gyerekeik sorsa tisztázatlan maradt. Úgy döntött, hogy Budapestre költözik, mert a városban, ahol éltek, a férjének elég jó kapcsolatai voltak, és gondolta, hogy így javul az esélye annak, hogy el tudja intézni a válást. Így hát fogta a két gyerekét, és felhurculkodott Budapestre.
Én akkor kolis voltam, a szobatársam ritkán volt ott, alhatott nálam egy hétig, amíg néztünk neki albérletet. A portás elég furán nézett, hogy hogy lehet valakinek 35 éves vendége, mert hát mindenki a nőjét viszi fel magához... Mi meg jókat röhögtünk ezen.

Találtunk albérletet, odaköltözött, megismertem a két kisfiát, néhány, szintén pesti barátját. Aztán persze jöttek a gondok, kevés pénzt keresett az állásán, alig tudta eltartani a két gyerekét, és állandóan ordibált velük. Ez eleinte szinte fel se tűnt, mert apám is ilyen ordibálós természetű, szóval már megszoktam, úgy neveli a gyerekeit, ahogy akarja, persze ő ezt külön ki is kötötte, hogy ebbe az egybe ne szóljak bele.

Telt az idő, kirúgtak közben koleszből, kerestem albérletet, aztán megbeszéltük, hogy beköltözöm hozzájuk. Az én ötletem volt, mert láttam, hogy mennyire gondot okoz neki a számlák fizetése, nekem sem volt valami sok pénzem, gondoltam ha már úgyis jól megvagyunk, akkor miért ne. Ezt persze rajtam kívül a családomból senki sem értette, mert mindenki arra gondolt, hogy párkapcsolat van köztünk, vagy valami ahhoz hasonló. Nem volt, nem erről szólt, én akkoriban összeomlottam párkapcsolati téren egy bizonyos Réka miatt, Andrea pedig próbált tanácsot adni nekem ezzel kapcsolatban. Próbáltunk egymás támaszai lenni, mert mindkettőnk elég ingatag lábakon állt érzelmileg.

Ez az albérletes dolog annyira vált be, hogy a cuccok felhordása utáni első órában már világos volt, hogy mehetek más helyre. Mindössze annyi történt, hogy én egy asztalra feltettem a számítógépem (kb 15 kilós szerver ház), ő pedig azt mondta, hogy az az asztal nem fogja kibírni a súlyát. Hát bebizonyítottam neki, hogy kibírja. Számomra evidens volt, mert legalább 80 kilót elbírt volna az az asztal.
Persze egyből kihívott a konyhába, hogy hogy képzelem, hogy így viselkedek vele stb... Ő úgy gondolta, hogy ő tesz nekem szívességet azzal, hogy odaköltözhetem, nem értette, rákérdezett, hogy mégis miért vagyok ott, de olyan hangnemben, hogy inkább nem is válaszoltam. Nem szeretem, ha próbálnak megfélemlíteni, vagy parancsolni, nem vagyok vevő az ilyenre. Erre előadta, hogy ő fél tőlem (mert hát nem tudja mit akarok tőle), én meg elmosolyodtam. A héten a második ember volt, aki ezt mondta nekem. Az első az említett párkapcsolati összeomlást okozta, nála nagyon rosszul esett, hogy ezt mondta, próbáltam valahogyan javítani a helyzeten, de nem sikerült. Andreánál egyszerűen már nem volt rám semmilyen hatással az, hogy fél tőlem, nem próbáltam lenyugtatni. Mindenki magából indul ki, azt lát belém, amit akar, már nem volt kedvem úgy táncolni, ahogy ő fülyül. Persze innentől ki volt adva az utam. Két hónap múlva beszéltem az egyik barátjával, mondta, hogy bekattant, ott hagyott mindent, ahogy jött, úgy el is ment Budapestről. Éppen azon küzdöttek a volt barátai, akiket se szó, se beszéd ott hagyott, hogy az albérletben maradt cuccukat visszakérjék a tulajdonostól.

Szóval ilyen volt ő.

Mostanában kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért volt ilyen, eddig köpnöm kellett, ha rá gondoltam. Kezdett kicsúszni a kezei közül az élete irányítása, és ezzel párhuzamosan próbálta fenntartani a látszatát annak, hogy ő magabiztos, szilárd. A gyerekei azt mondták, hogy még a válás közben lett ordibálós velük. Az volt a mániája, hogy a férjének sokkal nagyobb a hatalma azon a helyen, mint az övé, (lefizeti a bírókat, stb.., nem tudom ebből mennyi az igazság) és lassan elkezdett ő is hatalmaskodóan viselkedni, hogy kompenzálja ezt a hitét. Először csak a gyerekein, majd amikor nála laktam, és ki voltam szolgáltatva neki, akkor már rajtam is. Persze én ezt nem tűrtem el, emiatt bomlott fel a barátság. Tényleg félt tőlem, azért mert nem hódoltam be neki, szerintem tudat alatt kapásból összekötött a férjével.
Ma felfedeztem magamban az örökségét, egy ideje furán viselkedek néhány régebbi barátommal, úgy bántam velük, mintha semmit sem jelentenének nekem, úgy, ahogy ő bánt akkor velem. Így kompenzálom, hogy valaha is a barátom volt. (Hálistennek azért annyira messzire nem mentem, mint ő, csak már feltűnt, hogy "mégis mi a francot csinálok?", aztán bevillant, hogy mi az oka.)

Most már sajnálom őt, hogy ennyire vak volt, bezárta magát a saját tarottos, jóslós álomvilágába, ahol ő volt a főnök, és ha valami rosszat dobott a kártya, akkor csak új leosztást csinált. A gyerekeit nem arra nevelte, hogy szegénységben is lehet élni, csak szeretet kell, helyette inkább hatalmaskodni próbált felettük. A barátaival addig bánt kedvesen, amíg az ő érdekeit szolgálták, azután eldobta őket.
Fura. Ide vezet, ha azt hiszi valaki, hogy egy másik ember hatalmasabb lehet nála. Ha elment volna pszichológushoz, tutira begyógyszerezik, mert skizofrén, vagy üldözési mániája van. :-)

Végül nem tudom mi lett vele, vagy hogy nála maradtak e a gyerekei, de tanulságos volt olyan szempontból, hogy hova vezet, ha valakit a félelmei irányítanak, és közben elvakultan hiszi, hogy ő a tökéletes, csak neki lehet igaza, mindenki más hülye és semmit sem ér.