Nem szoktam élesen emlékezni az álmaimra, de ha nagyon éles a kép, akkor mindig találok rá valami magyarázatot, hogy miért. Ennek inkább nem is csak a jelentése fogott meg, hanem az egész kép. De hogy ennyire megfogott, az azt jelzi, mennyire hiányzik a természetes környezet, és keveredett mindenfélével.
Úgy kezdődött, hogy a falumban voltam, kaptam valami feladatot, de azt nem tudom, mi, csak segítenem kellett egy probléma megoldásában. Egy erdőbe kerültem egy társammal, ott kellett valami ellen küzdeni (fontos, valami támadás kivédése, valakik valami rosszat akartak az embereknek). Tudtam, hogy sikerülni fog, mert nálam volt a megoldás kulcsa, éreztem, nemsokára minden rendben lesz. Viszont valaki önhibáján kívül hamis jelzőtüzeket gyújtott fel. Mint régen, voltak ott jelzőtűznek való helyek, és elkezdtek sorban felgyulladni. Vészt jelzett, de egyből tudtuk, hogy vaklárma. Akkor már ott volt a második segítő is, egy férfi, nem tudtam, ki, de tudtam, hogy valahogy hozzám tartozik, a társam (külsőre nem mutatta az álom, csak személyiségvonásait mutatta egy jel, ami kicsit hülyeségnek tűnne, ha leírnám, kicsit vicces, de ez mindegy is, valószínű azért nem láttam az arcát, mintegy védekezésként, hogy élőben ne keverjem később esetleg hasonló személyekkel, semmit nem tudtam róla, csak hogy kb milyen a személyisége, az meg tetszett).
Attól filóztam még a kapott feladat megoldásán, és hogy el kellene oltani a véletlen jelzőtüzet, hogy mások ne ijedjenek meg, erre megcsókolt, mintegy jelezve, hogy ne akarjak már mindent rögtön megoldani. Én meg hagytam, és a jelzőtüzekből semmi gond nem lett. Akkor már a páromra figyeltem, és hogy milyen szép az erdő. Nagyon jó volt érezni az élet szépségét, csak úgy, annak ellenére, hogy volt még feladat, de ott volt a tudat, hogy nálam van a kulcs, és mindjárt meg is oldódik.

Érdekes, hogy nem tudtam, mi volt a feladat, kik a segítőim, nem tudtam, ki gyújtotta a tüzeket, csak annyit tudtam, hogy álmomban tudom. Tehát csak annyi tudatosult ebből éber állapotban már, de az álomban tudtam, éreztem, hogy a helyemen vagyok, és azt teszem, amit kell, és nem egyedül, mert segítenek és szeretnek, csak elvonják a figyelmem vaklármák néha, de ez nem olyan nagy baj, nem kell görcsölnöm rajta. Úgy gondolom, ez már mutatja így a valóságot, mert tényleg van benne valami, csak ezen a helyen és ebben az időben nem veszem most észre, mert sok minden összejött. Tehát szebb a valóság, mint ahogy most érzékelem.