A viselkedés lélektana - vagy lélektelensége ?
Mennyire mélyek a beléd rögződött társadalmilag elvárt viselkedési formák ?
Át mered olykor törni őket ?
Összefügg-e szerepjátékod, vagy annak hiánya tudatosodásod szintjével és vajon milyen irányba vitt el ? Megkönnyebbülsz, ha teljesen önmagad adhatod, vagy utólag megbánod, hogy teljesen kitárulkoztál és támadási felületet adtál ?
Ismered saját mélységeidet, vagy ahhoz egy valódi, katasztrófa szintű kihívás kellene, hogy te is valójában felmérd önmagad határait ?
Vagy ez is csak egy olyan mélység, ami kimeríthetetlen, izgalmas és mint a kezdő varázsló, fokozatosan rántod le a következő leplet és magad is meglepődsz az eredményen.
- Kavics22 blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
7 hozzászólásAz elvárások, a megfelelések elképesztően sok rétegben vesznek körül minket és sokáig nem is vagyunk ezeknek a tudatában, igy hát nem is teszünk ellenük semmit.
Nemcsak a külső elvárások és megfelelések befejezésével kell megbirkóznunk, hanem a kacifántos-rejtőzködő, saját magunk felé támasztott,belsőkkel is!
Mindig újabb és újabb rétegeket kellett felismernem és lehántanom ahhoz, hogy - a mindenkori valódi önmagam lehessek.Mindig olyan réteget sikerül eltávolitanom, amellyel már képes vagyok szembenézni és nem azonosulni.
Ez szakaszonként megy időben.Van olyan szakasz, ami több hónapig, évekig is tartott és van olyan, ami sokkal rövidebb volt.
Nagy megkönnyebbülés az, amikor valódi önmagam vagyok - amikor a mindenkori tudatosságommal mért -legvalódibb vagyok.
Ugyanakkor meg, ezzel párhuzamosan, félelem, kétely érzés is előfordult, közvetlenül utána, hogy vajon "megérte-e" megint önmagamat adni?
Mert önmagamnak lenni, mindig egy "lemeztelenedés", egy kitárulkozása a belsőmnek, ami persze nem kivánt, kellemetlen helyzeteket is teremthet következményként.
Példának az anyámat hozom.
Ha önmagam vagyok, akkor nem vagyok hajlandó megfelelni az ő elvárásainak.Erre az anyám általában dühvel, háritással és "nem szeretlek"-kel válaszol. Veszekedik, kritizál és sérteget.
Ezek nagyon kellemetlen dolgok, időnként nagy fájdalmat okoznak,de a folyamattal járnak.
Mindig, belém hasit ilyenkor a gondolat: megéri???
Bár a pillanatban nem kellemes, de megéri.
Sokkal jobban érzem magam belül közép-és hosszútávon és a kapcsolatunk is változik.Több év távlatából nézve kapcsolatunk ennek következtében, igazabb kapcsolattá alakult.
Kavics22
Úgy hiszem, a külső elvárásokkal szembeni gátakat könnyebb lebontanunk, mint az önmagunkban, önmagunkkal szemben lévőket. Bár valahol mélyen összefügg a kettő, hiszen egyik sem az igazi énünk. Ha a külsőket elkezdjük bontani, megjelenik az igény a belső változásra is és viszont.
Önmagunk változásának egyik legjobb mércéje a külvilág hozzánk viszonyulásának megváltozása. Azért nem írtam szándékosan pozitív változást, mert többnyire először nem annak éljük meg. Szenvedünk és félünk, még sem lehet megállni, csak talán megpihenni annyi időre, amíg a test és a lélek feltöltődik. Van úgy, hogy önmagunk felvállalása akkora fájdalommal jár, hogy időről-időre feltesszük a kérdést. Kell ez ? Mire jó az egész ?
Én megtapasztaltam a tömény fájdalomtestet, ezért hiszek annak létezésében. Bele kellett merülni, nem volt más választás, megélni a kínt, hogy egy újabbat vegyek magamra, de ez már egy másfajta szenvedés volt, benne volt az előző tapasztalata. Mint egy spirál, ahol mindig visszajutsz ugyanoda, csak egy kicsivel feljebb. Persze innen is lehet nagyot zuhanni, nem csoda, ha a félelem olykor megbénítja az embert. Inkább vállalja más véleményét, tapasztalását, mint a sajátját, csak ne kelljen változni, konfrontálódni. Csakhogy utólag megmarad az üresség érzése, a gyávaság utóhatása, amely rosszabb, mint a felvállalás.
De idáig el kell jutni újra és újra. A mély visszaesések elbizonytalanítanak, de soha nem annyira, hogy visszalépj. Ez a "csapda", mert már nem akarod a múltat, de nem látod a jövőt. Meg kellene élni a Most-ot, ehhez viszont pont az a tapasztalás kell, amin éppen keresztül haladsz.
Aki lélekben az érzékenyebb típusba tartozik, általában jóval nagyobbakat zuhan, viszont meglátásom szerint cserébe mélyebben is tapasztal. Nem hinnem, hogy a személyiségről fokról-fokra lerántott leplek alatt mindig könnyebb leckék, felvállalások lapulnának, inkább a tapasztalat és a bátorság nő meg idővel, na és az elszántság, a vágy, hogy egyensúlyban legyek önmagammal, a külvilággal.
Teljesen egyetértek, remekül megfogalmaztad!
Köszönöm!
"Ha önmagam vagyok, akkor nem vagyok hajlandó megfelelni az ő elvárásainak."
1. Tehát ha vele foglalkozol akkor nem vagy önmagad.
2. Ez puszta egoizmus ez az önelemzés meg hogy szakaszonként meg időben meg belső külső meg előte utána meg persze több év távlatából. Mi éri meg?
Nekem is van egy bátyám aki a múlt héten telepítette fel a Win 7-et, persze van 3 gyereke, azokat meg elhanyagolja, olyan a 3 gyerek mint 3 szines gumigolyó, öröm nézni őket. Na ezt csak azért mondom, mert a gyerekeké a jövő.
Az is szorosan hozzá tartozik az "önmagam vagyok" jelentéséhez,hogy nem hazudok magamnak sem másnak (amennyire ez lehetséges) és az is, amikor hű vagyok a mindenkori saját legfontosabb külső és belső igényeimhez, szükségleteimhez.
Más embereknek is megvan a mindenkori legfontosabb külső és belső szükséglete, igénye.
Ha az anyám mondjuk kér tőlem valamit, hogy pl. menjek el neki bevásárolni és történetesen akkor nekem épp nagyon tanulnom kellene egy vizsgára és akkor ha azt mondom: - oké, elmegyek neked bevásárolni - nem teljesitem prioritáltan vagyis elsődlegesen a saját dolgomat.
Ha azt mondom:-most nem tudom ezt megtenni, majd máskor, mert tanulnom kell, akkor, önmagamhoz hű maradtam.
A példában ezek egy külső igényt jelenitettek meg az anyám és az én részemről.
Belső igények is vannak.
Pl.nagyon fáradt vagyok és igazából semmi kedvem kibújni a lakásból. Akkor elhiv barátnőm csevegni egy cukiba. Ha önmagamhoz hű akarok lenni, akkor azt mondom: - bocs, de ma se veled, se senkivel nem szeretnék találkozni, mert magam akarok lenni és pihenni.
De ha megfelelős vagyok és félek, hogy megharagszik rám vagy nem fog ezután szeretni, akkor elmegyek vele a cukiba, annak dacára, hogy ez nem felelt meg a saját belső igényeimnek, amelyeket ezzel az aktussal, mintegy figyelmenkivül hagyok.Vagyis hazudok.A barátnőmnek biztosan, de ha ennek az egész nem vagyok tudatában, akkor magamnak is.
Ez nekem nem az önzőséget jelenti,hanem önmagam figyelembevételét.
Akkor teszek meg dolgokat másoknak, akkor csinálok vmit másokkal,ha előbb megnézem, ráfigyelek és meghallgatom önmagam, hogy az nem ütközik-e vagy mellőzi-e a saját legfontosabb szükségleteimet és igényeimet. Ha igen, akkor mindig önmagam javára döntök.
Talán igy tudnám pontositani azt, amire rákérdeztél.
„Megkönnyebbülsz, ha teljesen önmagad adhatod, vagy utólag megbánod, hogy teljesen kitárulkoztál és támadási felületet adtál ?” - megfogott ez a pár sor, főleg azért, mert éppen az előbb kaptam azon rajta magam, hogy már megint megbántam, hogy kitárulkoztam, hogy nyitni próbáltam a külvilág felé. És nemcsak hogy megbántam, még a próbálkozásaim nyomát is eltüntettem. Szánalmas, nem?
A vicc az egészben az, hogy családom és közeli hozzátartozóim felé teljesen nyitott, teljesen önmagam tudok lenni, ez a természetes állapotom, de ha „idegenek” felé próbálok nyitni, nem megy. Egyet előre - kettőt hátra táncot járok. Miért van ez?
Én úgy vagyok ezzel Kedves Névtelen, ahogy haladok az utamon, egyre többet és többet tapasztalok és itt kizárólag a saját tapasztalásaim azok, amik érnek valamit, a másoké számomra elgondolkodtatók mélyebben, vagy csak felszínesen.
Ahogy nőnek, érnek bennem a belső élmények, úgy merem egyre jobban a külvilág előtt is felvállalni önmagam.
Ha nyitok és csalódok, már nem mindig az az első, hogy behúzódom a csigaházba, hanem mélyebben megvizsgálom magamban az okokat, keresem az összefüggéseket. Ez csak az első lépcsőfok, az igazi az lenne, ha a nyitás után - legyen annak számomra negatív, vagy pozitív kicsengése -, elfogadó lennék saját magammal szemben.
Támadási felületet akkor tudunk adni, ha saját magunkban sem bízunk, nincs elég önbecsülésünk.
Ha úgy vesszük, minden kitárulkozás a külvilág felé egyben támadási felület is lehet mások számára, az csak rajtunk múlik, annak vesszük-e.