Szuksegunk van arra, hogy "ismerjuk" a masikat es nem csak azert, hogy bizhassunk benne vagy, hogy szeretni tudjuk ot. Ugyanakkor nagyon nagy szuksegunk van arra, hogy sajat magunkat is ismerjuk.
Erdekes az a mondas, hogy "ismerlek es megis szeretlek"...Mindegy milyennek ismerlek, mindegy, hogy jo vagy-e vagy rossz, engedd dontsem en el, hogy elfogadlak-e vagy sem, hogy hozzad akarok-e tartozni vagy, miutan megismerlek, eltaszitalak magamtol.
Ugyanakkor fontosnak tartjuk azt is, hogy minket ismerjenek...Mit erzunk akkor mikor azt mondjuk, hogy "Az az erzesem, te nem is ismersz engem"..., mit erzunk akkor, mikor olyan dolgokkal vadolnak, ami megcsak meg sem fordul a fejunkben? Amikor azt akarjuk, hogy ismerjenek, tulajdonkeppen egy feedbacket akarunk kapni arrol, hogy igaz valonkat szereti-e a masik vagy csak azt a kepet, amit o maga rajzolt rolunk...vagy netan arrol, hogy kepesek vagyunk-e igazi enunket lattatni, elethuen kiadni/lattatni azt, ami bennunk van.
En, pl. nagyon romantikus fajta vagyok es megis mindenki azt hiszi, hogy nagyon felszines vagyok. Az egyik tarsasagban ugy beszeltek rolam, mintha en ott sem lennek es azt hallottam veletlenul "na neee, el is kepzelem V-t(en) ahogy gyertyafenyes vacsora mellett vorosbort iszik es nagy szerelmi vallomasokat tesz"...Es meg sok ilyen megjegyzes...Pl. a 2 eves kisfiam nagyon huncut es az ismerosok azt mondtak, hogy olyan, mint az anyja, meg a szeme sem all jol...Vagy...a ferjemnek szemrehanyast tettem, hogy elfelejt kedvesen beszelni vagy kenyeztetni, mire azt valaszolta " persze, neked pont az kell, ha az ember kedves hozzad, rogton a fejedbe szall, nincs neked erre szukseged"...Szinten a ferjem "nagyon jol meglennel te nelkulem is, gyorsan tultenned magad, eros no vagy"...Uristen!
Ezek szerint en abszolut nem tudom magamat adni, ha ennyien felre ismernek.
Egyeduli aki ismer igazan az edesapam es meg 2 kozeli baratnom..meg...az exem...- es ezek azok az emberek, akikkel tabuk nelkul, nyiltan barmirol tudok beszelni, elottuk tudok sirni, konnyek kozt kacagni...Ok azok akik ismernek es megis szeretnek.
Coelho azt mondja, hogy nem ismerhetsz es nem bizhatsz egy emberben, amig nem jartal a hazaban..., de ez a haz lehet nagyon jelkepes is, lehet a multad, minden "vagyonod", ami benned van..., minden amit magadban hordozol, serelmeid, gyengeid, rosszasagaid, zsarnoksagaid...Sokan bezarjak "hazuk" ajtajat, masok csak bizonyos szemelyeket hivnak "vendegsegbe" es csak bizonyos szemelyekhez mennek...Elonyok- hatranyok...

Arra jutottam, hogy belső látás függvénye az egész.
Amíg nincs belső látás, addig a legtöbb információból is csak illúzió állhat össze. Belső látással is egy pillanatképet kapunk. Pillanat és illúzió.

Mikor ide elérkeztem, úgy döntöttem törlöm az egész blogot...
aztán meggondoltam magam, hátha valami más is bejön. A megismerés feltételez egyfajta nyíltságot... az meg feltételez, ami meg feltételez... úhh.

"ne add ki magad" ismerős?:) ...jótanács. Állítólag.

fog ismerni téged a külvilág, mint amennyire te ismered saját magad, hiszen azt tükrözik vissza amit te kisugárzol.
Ez igaz visszafelé is, amennyire te ismered magad, annyiravagy képes "átlátni" a külvilágot is.
Mivel, mindannyian a felismeréseink mértékében változunk ez egy izgalmas soha célba nem érő dolog. És ez így van jól.
Nem szabadelfelejteni, hogy a másikbna is annyira bízhatunk mint magunkban és az ahogy a másikat látjuk az bennünk sorszor azzal egyenlő amilyennek szeretnénk látni. Ebből jön a csalódás...........
Ne lásd "semilyennek" és olyan lesz "amilyen"