Sziasztok!

Tegnap meghitt családi körben együtt voltam a szeretteimmel.
Én finomságokat készítettem, az asztalt szépen megterítettem, hogy együtt együnk. Ők megjöttek, jókedvűen, mosolygóson, hozták a desszertet és egy gondosan, szépen becsomagolt ajándékot. Jókedvűen mesélték a nap történéseit és csillogó szemekkel nézték, ahogy az ajándékot bontogatom és lesték, hogy vajon mit szólok hozzá? Tetszik-e? Eltalálták-e a színét? Örülök-e neki? Használni fogom-e?

A közös kajálás után kávézva, beszélgetve, gyertyafény mellett elkezdtünk társasjátékot játszani, amibe annyira belemelegedtünk, hogy többször egymás után újrakezdtük. Aktivitit játszottunk (a kicsi verzióját), s közben nagyokat csodálkoztunk, nevettünk, a játék hevében teljesen kimelegedtünk. Annyira jó volt így együtt játszani, hogy közösen megállapítottuk, hogy meg kellene venni a nagy Aktivitit is és kibővített körben többen (barátokkal együtt) játszani.
Hej, de szépek is voltak azok a korább karácsony-másnapok, amikor 7-8 ember körbeülte a nagy asztalt és az ebéd után nekiültünk beszélgetni, kártyázni, Texas-Pókerezni, igazi kaszinóposztón, igazi kártya-keverőgéppel, különféle címletű zsetonokkal.

Ez a meghitt hangulat még a mai napra is elkísért, s egyben elgondolkodtatott, hogy vajon mi az, ami az otthon melegét adja nekünk?

Kinek mi a legfontosabb? Vajon mi teszi otthonossá az együttléteinket?
Vajon a meghitt beszélgetés, a közösen elfogyasztott étel, a közös iszogatás, a fűtött, meleg otthon, az egymásnak áldozott figyelem, a szeretetteli hangulat, a játék öröme és varázsa, a közös tevékenység a fontos, hogy lélekben átérezzük az otthon melegét?
Vagy nem is ezek a fontosak, mert ezek csak jobbára következmények? Lehet, hogy legmeghatározóbb egyszerűen csak a belső hozzáállásunk az együttléthez?

Mit gondoltok erről? Mik a tapasztalataitok?