Most már szeretettel gondolok Rád!

Bár volt idő, hogy másként gondoltam én.
Sötét órán jöttem öledre én.
Bú emésztette a világot, vágyat.
Arcomon könny csordogált, hogy vágyam újra él.
De hogy?
Elhagytak, s anyám, te is.

Ez éltem fontos percein magam bolyongtam célom felé,
De nem tudtam, csak féltem.
Gyakran elbuktam.
El én.

Gyűlöltem Istent.
Mit tett velünk? – kérdeztem én.
A válasz későn jött: nem, nem Ő tette ezt.
Hibásak társaim, hűtlen anyám –, gondoltam én.
Gondoltam, s emésztett ború, mart a bú.
Fák rejtekébe bújtam én.
S feketéllett életem, szürkült világom,
Kétségek közt hányódtam.
S hánytam le azt, ki jót akart.
Próbák próbákra halmozták erőm.

Ez az én életem, csak az enyém.
Hibák, mit vétettem, enyémek, mind enyém, enyém…
Féltem, míg ebben éltem én.
Megszülettem újra, s megint ölről ölre léptem én.
Szemem vakította fény, s belevakultam, belé.
A Holdra néztem, őrá emeltem szemem,
S kértem, tanítson ő.
Tanított, de nem értettem én.
Kértem a Napot, adjon tudásnyi erőt.
Adott, de eldobtam.
El én.
S akkor a bolyongás mély verméből, a kétségből
Felé üvöltöttem végre:
Tégy halált elém, s döntést belém!
Fejbe vert a gondolat: mint sziklát, ha szív üti.
Nem más a hű, a hűtlen sem Ő.

Ez az életem,
Hibám, javam s örömöm.
Ez az én utam,
Nem társamé, nem anyámé, enyém.
Küzdelmem nem karddal való;
Ez nem gyilokra vágy, gyűlölség hiába emésztené.
Küzdelmem enyém s hibáimé.
Ezt adta Istenem: hibátlanságra, de hibával teli.
Önnön vágyaim megélését helyezte belém.

Minden világ, mi körülöttem, van, engem segít.
Bár bú vagy boldogság legyen,
Mind engem segít, tanít, okít, vagy tántorít, butít.
Én döntök, hogyan élek velük vagy ellenük.

Így hát, köszönöm, anyám.
Köszönöm vigyázó szemed, őrző szereteted.
Ha élted engem búba is vetett; nem hibád.
Erényed az, hogy legyőzted csorbulásodat,
S átvittél tűzön-vízen, míg tehetted.

A te élted nem ismerhetem.
A te küzdelmed s csatád te vívod önnön lelkeden belül.
A te világod világa te vagy,
S Istened elvetheted, vagy dédelgetheted.
Én az enyémet már nagyon szeretem,
Mert Ő nyitotta fel szemem.

Ha tudsz, kérlek, támogass tovább;
Ha írsz, megmondom miben.
Csókollak téged, s családodat.
Rájuk is számítanék, ha lehet, beszélj, én mit tehetek.
A fogalmazástól meg ne ijedj;
A lelkem öntöttem így eléd,
Mely később folyammá duzzadhat, hogy megérts.
Szeretlek, s válaszolj!
Fiad: Karesz