Futottam, siettem, bandukoltam majd ismét futásnak eredtem. Kerestem. Kérdeztem. Hol van? Ki vagy? Hol vagyok? Fáradt voltam és piszkos. Portól és verejtéktől mocskos.

Emlékszem arcokra. Egy-egy kedves mosolyra, egy biztató, vigasztaló szóra, hűsítő víz a fülledt éjszakában. Egy-egy kéz, amely felsegített, megsimogatott. Ismét sötétség. Vicsorgó, vigyorgó pofák. Röhögnek rajtam, ahogy botladozom jobbra-balra s vízért esedezem.

Zihálás, könnyek, hamis pénz.

Egy dal.
"Ő áll mellettem, ő érzi bánatom, ha legmélyebb gyász vesz körül, Ő szól hozzám Ő félt majd ha álmodom, ha ijedten ébrednék föl."

De mellettem ki áll? Ki vigasztal? Senki. Vagy tényleg van valaki? Ő? Kicsoda Ő? Nem látom, nem tudom hol van. De jó lenne, ha mellettem állna. Hiányzik.

Megyek tovább. A távolban megpillantok valami gyönyörűt, fényeset. Megszaporázom a lépteim. Odaérek. Tényleg gyönyörű. Finom a tapintása, csalogató az illata. Elkezdem körüljárni. Egyszer csak megmozdul. Egy pillanat múlva a Kígyó nyelve már-már arcomat súrolja, méregfogai vészjóslóan merednek rám. Futásnak eredek, megbotlom, felkelek. Már nem látom, nem hallom. Csak a rideg sötétség marad.

Ismét egy ének.

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, örökre enyém vagy."

Valami megmozdul bennem. Nem értem, mit jelent a megváltás.
- De, félek, sajnálom, nem tudok engedelmeskedni Neked, kedves Idegen, még nem.

Csak udvariasságból mentem el a bibliaórára. Tágas, napfényes szobában tea és fahéjas csiga illata keveredik. Alig ismerek valakit. Én, aki mindig magabiztosnak mutatom magam, most meg se merek szólalni egész idő alatt. De figyelek. Valami jelen van, amihez foghatót még nem tapasztaltam. A szeretet. Honnan? Én is részesülni akarok belőle.

Másik alkalom, másik helyiség. Előttem a Biblia, én azonban a zöld asztalterítőt bámulom. Értem, tudom!Jézus, megváltás, hit által, kegyelemből, üdvösség, szabadulás.
Már tudom mit jelent és azt is, hogy mindez igaz. Hogy csak ez igaz.
De még nem tudok dönteni, hogy elindulok -e az úton, még nem. Megállok a kereszteződésben, leülök egy kőre.Tudom, hamarosan el kell indulnom, döntenem kell, de még várok.

Reggel van, nézem az arcom a tükörben. Szégyenkezem. Nézem ezt a züllött arcot. Nem akarok így maradni!

Van egy út, amelyet többé-kevésbé ismerek. Amerre Te hívsz Uram azt nem ismerem! Honnan tudom, hogy az jobb, hogy amit hátrahagyok ahelyett Te jobbat adsz?
Lehajolt hozzám, az átszögezett kéz megérintette az arcom, amelyről eltűnt a szégyen, szívemből pedig a félelem.
"Bizz bennem és ne félj!"
Igen, most már tudok Neked engedelmeskedni, már nem vagy idegen, Uram, Krisztusom, Megváltóm, Mindenem!

Elindulunk, néha kicsit lemaradok, időnként előre szaladok, le-lelépek az útról, megnézni mi van egy-egy bokorban, fa mögött. De mégis az a legjobb, amikor ott vagyok, egészen közel Hozzá. Elérkezünk egy kapuhoz. Borostyán és vadrózsa fut a szépen megmunkált kovácsoltvas cirádákon, a virágok szinte mosolyognak ahogy ringatja őket a lágy szellő.

Ő előresiet, bemegy a kapun. Be akarok menni én is, de nem nyílik. Ő szelíden szól hozzám, a kapu túloldaláról:

"-Még van nálad valami, amit a kapun kívül kell hagynod.
-Igen, de hogyan? Már olyan régóta nálam van. Igaz, súlyától már véresre horzsolódott a vállam, járásom nehéz, de annyira hozzám tartozik!"

Próbálok megszabadulni a terhemtől, de nem sikerül. Ő kijön hozzám, könnyedén leveszi a vállamról, messzire hajítja, majd kézen fog és bevezet a kapun.

Az út tovább folytatódik. Ő fogja a kezem, nem enged el. Ha szomjazom, megitat, ha fázom, betakar, ha megbotlom felsegít és bekötözi a sebem. Sokat beszélgetünk, egyre jobban megismerem. Ő mindent tud rólam, kezdettől fogva mindent tudott. Már nem félek, mert Ő velem van. Időnként megállunk egy városban. A következő város nevét mindig elárulja, többet azonban nem. De jól is van ez így, hiszen bízom Benne. Már tudom milyen a szeretet. Tudom milyen a szabadság. Tudok szeretni és szabad vagyok.
És tudom, mi a végcél.
Hazavisz.