Már tegnap is rágondolt, gyújtott egy gyertyát. Ma két éve, hogy meghalt a fiú, fiú szülei jutottak eszébe, hogy élik meg ezt a napot.
Huszonkilenc éves volt, nagyon okos és mindig mindenkinek meg akart felelni, ez lett a veszte.
A nemet nem tudta kiejteni, aki egy kicsit belelátott, az érezte ez így nincs rendjén, nem lehet mindig jókedvű valaki, ki kell, hogy adja a mérgét, dühét, nem vághat jóképet mindenhez. Egyszerűen nem vállalta fel önmagát.
Szinte látta maga előtt, egy esküvőn, ahogy táncolt a vendégek között, azt a könnyedséget, nyugodtan lehetett volna sztepp táncos, vékony magas fiú volt, de ő jogász lett, büntetőjogra specializálódott.
Szerette volna itthon élni az életeét, de a szülei rábeszélték, menjen utánuk egy idegen országba és nem tudott nemet mondani, sem a szülőknek, sem a barátnőjének, de mégis csak álláspontot foglalt mikor elment, itt hagyta azt, akit szeretett.
Ez is megviselte, de nem vállalta fel hogy szembeszálljon szüleivel.
Kint is diplomát szerzett, csodás karrier várta egy neves ügyvédi irodában.
Nézte az utolsó fényképeket amit a szülők küldtek, már a fiú nem volt a régi, nagyon nyúzott és fásult volt. Mikor meglátta a fotót, ami a fiúról készült, azt mondta a gyerekeinek, teljesen befordult a fiú, nem az öröm sugárzott az arcáról.
Ma is gyertyát gyújt a fiúért. Emlékezett milyen volt kicsinek, hiszen csecsemőkora óta ismerte.
Hitt a reinkarnációban.
A fiú öccse sokat mesélt arról hányszor álmodik vele, hogy visszajár hozzá és segíti.
A huszonkilenc éves volt mikor kiállt a vonat elé és széttárta karját, egy képet tartott a kezében, amit a kisebbik öccsétől kapott, egy bohóc volt a képen, az egyik szeme sírt a másik nevetett.