Köszi Sanyi.
Azt hiszem a meditációs problémára ez tökéletes cél lesz most számomra.
Szívnyitás ide vagy oda, még mindig "fejnehéz" vagyok azt hiszem, legalábbis tényleg mindig gondolati választ várok.

A kettő (gondolati-érzelmi válasz) között nem lehet egy átmeneti, közbeiktatott szint az, ha képeket vár az ember? Vagy legalábbis színeket, formákat? Mikor nagyon elakadtam a meditációkkal, elkezdtem szimbólum terápiára járni, ami nagyon jól működött probléma megoldásban, a képek rengeteg mindent elmondtak. De az sajnos terapeutához van kötve, egyedül egy idő után elakad a dolog... (És itt most nincsenek terapeuták...)

Lehet, hogy hülye kérdés, de az is felmerült bennem, hogy a bejövő érzelmeket egyáltalán nem kell gondolati szinttel összehozni? Mármint kizárólag a szív "azonosítja azt be", és teljesen szükségtelen ráhúzni egy szót, hogy pl. "most félek", "ez "félelem"?

Köszönöm Éva.
Tény, hogy jelentősen megváltozott az életem az elmúlt 1,5 évben, ami a körülményeket, a feladataimat, az engem körülvevő világot illeti.
És valóban, nyilván sokakban felmerülnek ezek a kérdések, inkább a megnyilvánulási formára gondoltam, mikor azt írtam, hogy olyan egyedül érzem magam ezzel kapcsolatban. Persze az is benne van, hogy ez az egész dolog azért is rémisztő, mert tudom, hogy baromira egyedül kell megoldanom, ebben senki nem tud segíteni úgy igazán. Szóval lehet, hogy torzul annak a megítélése, hogy hányan nézünk ezzel így szembe.
Lehet, hogy van más tudat alatti félelem mellette, ami ezt felerősítette, de nem hiszem, hogy az otthontól való elszakadás, legalábbis, akkor ennek már korábban be kellett volna indulnia, hiszen másfél éve élünk itt.

Megpróbálom az érzelmi válaszokra helyezni a hangsúlyt, plusz beazonosítani, hogy a fizikai tünetek milyen érzelmeket takarnak pontosan.
Újabban lefekvés helyett felkeléskor törnek rám ezek a nyomasztó érzelmek, enyhe rosszullétek (többnyire hányinger formájában).

Köszönöm a tanácsokat!

,,hogy választhatna valaki magának, és ezáltal lehet hogy másoknak is lelki, vagy testi szenvedést.''

Választhat negatív dolgot is ...bőven!
attól függ ,mit kell megtapasztalnia

Ne haragudj,hogy ilyesmit írok,és semmi közöm hozzá,meg nem akrok kéretlenül tanácsot osztani,
de elég nagy gáz jön át abból,amit írsz.
Szerintem add fel az ellenállást,és mégis csak foglalkozz magaddal.
Úgy érzem nagy szükséged lenne rá.
Ne haragudj,csak ez jön át nekem.
Bocs,ha tévednék.

Üdv: Éva

"Persze az én személyiségem is túl van már sokmindenen..."

Azért nem találod a tartalmat az "Én" és a "Nekem" mondatoknál, mert még személyiségként kezeled magadat, ahogy ezt le is írtad szó szerint. Személyiség pedig annyi van, amennyit nem sajnálsz. De egyéniséged az csak egy van, és Neked azt kell megtalálnod :) És azt Neked kell megtalálnod. :)
Nekem úgy tűnik, még Te is úgy élsz, ahogy leírtad a sokakat, hogy azonosulsz bizonyos nézetekkel.
Ha nem tudod ezeket elképzelni, akkor próbáld meg, hogy nem képzeled el. Csak hagyod, hogy egyáltalán beléd jusson, és meglátod értelmet nyer, ha eljön az ideje. Ahol most jársz fejben, onnan két út van, vagy tovább lépsz, vagy benne ragadsz, és majd továbbléptet valami akkor, ha már hagyod. De tényleg nem szeretném tovább tömni a buksidat. Te is próbálj meg erre nem reagálni, hanem hagyni, hogy válasz rajzolódjon ki benned a reakciók helyett. Mert a reakciókat a személyiséged gyártja, ami mindig változó, ezért is ingatag. De válaszokat már az egyéniséged ad magadnak. Menni fog, csak hidd el :)

Először is ne nyugtasson meg az, hogy mások is hadakoznak ilyen problémákkal. Pont ezzel rontom el én is mindig. Megnyugtat, hogy rajtam kívül még több millió ember van akár még ennél rosszabb helyzetben is, de valójában ez csak az egót nyugtatja meg, és azt is csak rövid időre. De ez az idő általában elég ahhoz, hogy csak még rosszabb helyzetbe hozzam magamat. Tényleg az egyetlen módja a továbblépésnek, ha felismered, hogy miért van ez az egész, ami épp történik. Mert így többet tényleg nem jön elő, vagy ha előjön, akkor már zsigerből megoldod, gondolkodás nélkül.
A megfigyelés pedig azért segít, mert az is megnyugtatja az egót.. Hogy na most nem az egóm vagyok, az egómnak rossz, meg görcsöl a hasam, de én mindezt kívülről látom. Tulajdonképp ez is az egónak jó csak.

Nagyon konkrétan nem szeretném leírni az időszakomat, de nagyvonalakban annyi, hogy a családi hátterem, meg az eltelt 20 életévem hozzájárult ahhoz, hogy egy raklapnyi félelem halmozódjon fel bennem, amit mindig mindenki azzal nyaggat, hogy mondjam el, mert majd ő segít, én meg sosem mondtam el senkinek, mert szerettem ezeket magamban lejátszani. Legalább is nagyon azt hittem, hogy ezeket én odabent lejátszom, de valójában meg nagyon nem. Megállás nélkül gondolkodtam rajtuk, ez igaz, de a lejátszástól ez igen távol állt. Sokkal inkább csak egyre rosszabb lett a helyzet. Mindig megtaláltam a kifogást, hogy sosem hagy senki békén, ezért nincs időm rendesen lejátszani magamban, tehát mindig megvolt a hibás értük. Az, hogy én nem csinálok valamit jól, az eszembe se jutott. Aztán egyszer csak jött egy mélypont, lebetegedtem, belecsúsztam egy csúnya tartozásba (a saját hülyeségem miatt azt is), a szüleim is előjöttek olyan dolgokkal, amik valójában igazak (miért ne lennének, belőlük jöttem létre, mint fizikai lény, tudják mik a gyengéim), de én meg évek óta hazudom nekik az ellenkezőjét, és szép lassan belekerültem egy olyan mélypontba, amilyen mélyen még azelőtt sosem voltam.
Tényleg romokban hevertem odabent. Idekint meg feszült lettem, ellenszenves, holott mindig mindenki szeretett, de még ezt is féltem beismerni. Belebeszéltem azokba, akik szeretnek, hogy le se sz*rnak, mert valójában utáltam önmagamat, és én voltam az, aki le se sz*rtam magamat, csak csináltam a megszokott hülyeségeimet, amik miatt tulajdonképp elindultam a lejtőn.
Aztán úgy voltam vele, hogy na elmegyek egy munkaközvetítőhöz, hogy legalább a tartozásomat ki tudjam majd fizetni, mert a legjobb cimborámnak tartozom, ez meg bűntudat a javából, de elküldtek, hogy most valahogy nincs szükség rám. Kiléptem az ajtón, borús volt az ég, és akkor ott, egy pillanatra feladtam mindent. Lemondtam magamról. Elfogadtam, hogy belebuktam az életbe, nincs több kapaszkodó, ennyi volt. Abban a pillanatban, ahogy ezt realizáltam, rám szakadt az ég. De mintha dézsából öntenék. És egyszer csak elöntött a boldogság. Fogalmam sem volt, hogy miért, de elindult bennem a bizsergés. És nem hagyta abba. Nem értettem, de nem is érdekelt, elkezdtem nevetni, hülyének néztek, az se érdekelt, elkezdtem szaladni, és csak szaladtam, szaladtam röhögve. Rég éreztem magam olyan teljesnek, és boldognak. Felfutottam a Gellért-hegyre, körbejártam az utolsó négyzetméterig, és csak szívtam magamba az életerőt. Minden gyönyörűvé vált. Az eső utáni fák, és orgonák illata, a kiálló sziklák, a Duna alattam, minden. Beleszerettem mindenbe. Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de szerintem az összes ráébredés, amit átélünk, utána csak gyerekesen írható le. :) Tök egyszerű dolgok, amiket gyerekkorunkban tudunk, csak aztán elfelejtjük. Amikor meg megtapasztaljuk, újra gyerekké válunk tőlük.:) Azóta meg, hogy akkor, ott felébredtem 2 órára, szinte minden csak úgy jön, és történik, és folyamatosan jönnek rendbe a dolgaim, ahogy szépen fokozatosan meglelem magam a problémák mögött. És ezekért a pillanatokért érdemes élni. De amíg gondolkodsz rajta, hogy miért is élsz, addig nem fognak megtörténni a pillanatok, mert el vagy foglalva a gondolkodással. Ne legyél! Csak nyílj ki a pillanatoknak :) Nem tudok többet mondani, és szerintem nem is kell :) Ha kinyíltál nekik, akkor meg majd ők válaszolnak a kérdéseidre :)