Szóval tudatosítom magamban az álmodás tényét. Fura érzés, hogy az egész napomat át- meg átszövi az éjszaka gondolata - és most szigorúan arra az időszakra gondolok, amikor le van hunyva a szemem:) Szinte óránként kérdezem magamtól: Ébren vagyok, vagy álmodom?
Nem mondanám, hogy sikerült betekintést nyernem a tudatos álmokba. De... Sok-sok kérdezés és válaszolás ("Most ébren vagyok...") után egy-két éjszaka máshogy telt - álom szempontból - mint az addigiak. Például nem menekültem álmomban. A menekülés kb. ovis korom óta állandó résztvevője volt álmaimnak. Tehát, ha emlékeztem az álmomra, abban biztos, hogy menekültem valaki vagy valami elől. Futottam, bujkáltam, de nem féltem. Ez azért érdekes, mert egyébként nagyon nehezen szánom rá magam, hogy önszántamból köröket rójak a futópályán, de ha dolgozom, nincs megállás (mármint a valós életben). Álmomban ha kellett, ha nem, én futottam. Rémisztő, filmszerű álmok voltak, de érdekesek. És ugye itt jön a gond: amikor kezdeném élvezni azt az élethelyzetet, amibe álmomban kerültem - kész, vége, zihálva felébredek.
Most már nincs menekülés. Érdekes, élvezetes álom van, menekülés (és ebből következően: felriadás) nincs. A másik érdekesség (vagy fejlemény?), hogy tudom irányítani: most még ebben az álomban akarok maradni. Nem akarok felébredni. Nem akarom, hogy egyik-másik szereplő kimenjen a képből.
Ennyit sikerült elérnem - eddig. Nem irányítom, hogy mi történjen, miről álmodjak, mikor ébredjek, de ami változott, az egyértelmű változás a korábbiakhoz képest.