Mit sajnálnál, ha most halnál meg?
Képzeld el, hogy ebben a pillanatban meghalsz, itt kell hagynod ezt a világot! Meg van?
Mit érzel? Hiányzik valami? Hiányzik valaki?
Mit hagytál ki az életedből? Mit nem tettél meg? Mit tettél volna még?
Vagy teljesen elégedetten távozol? Nem maradt ki semmi sem?
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Amikor erről szó esik, a válaszomon mindenki megdöbben:
SEMMIT.
Semmit nem sajnálnék, mert hiszek a lélek halhatatlanságában.
Amit most, ebben az életemben nem sikerült megtanulnom, majd megtanulom legközelebb. Az biztos, hogy ennyit már nem fogok kínlódni, mert úgy érzem, elég sok mindent a helyére tettem már. Vagy nem.
Nagyon érdekel a véleményetek! Szerintetek is ilyesztő, hogy ilyen könnyen veszem ezt a dolgot?
Üdv mindenkinek
Marcsi
A halálközeli állapotban nem ezt gondolnád. Három évente halt meg eddig 3 közeli hozzátartozóm daganatos betegségben. Nem ilyen egyszerű ez ahogyan Te gondolod. Nem tudom hány éves vagy valószínű még fiatal. A kor előrehaladtával az emberek nagy többsége nagyon ragaszkodik az élethez és, ha esetleg nem élt egészséges életmódot rádöbben arra is a nagy többség, hogy még talán idejében változtasson.
Én 50 éves vagyok van két nagy lányom. Most jutottam el oda, hogy már magamra is jut idő. Most tanulok angolul és szeretnék egy diplomát is megszerezni. Utána még tervezem, hogy felújítsam német tudásom. És ami nagyon fontos valószínű, hogy lesznek unokáim és szeretném velük átélni azt a csodálatos dolgot, amit a gyermekeimmel is. Látni őket felnőni!
Ehhez persze mindent megteszek, hogy egészségesen éljek. Szerencsére nagyon pozitív ember vagyok. Néha persze én is csüggedek, de ebből hamar ki tudok jönni. Nem rágódom olyan dolgokon, amit nem tudok akkor pont megoldani túllépek rajta, mert valamilyen módon úgy is megoldódik.
Szeretem az embereket - bár ez ma már nem jellemző az emberekre - és ahol tudok segítek.
Még élni akarok!
Ibi
Kedves Ibi!
AÚ! Ez nagyon rosszul ment át! -Szerintem!-
Egy picit magamról:
Az elmúlt öt évben halt meg: nagyapám, keresztapám, édesapám, nagymamám (akit a halála pillanatáig én ápoltam, otthon halt meg) Sajnos közelről láttam a halált.
Igen, még fiatal vagyok: 46 éves.
Jelenleg is suliba járok és én is a diplomáért indulok jövőre.
Optimista vagyok, jókedvű, stb. Tele vagyok lelkesedéssel, tenniakarással.
Nem arról van szó, hogy nem szeretek élni! Épp ellenkezőleg!
De, ha "menni kell" hát megyek. De "visszajövök" -ezt fogalmaztam meg magamnak, talán a halál elleni félelemre (?). Ezzel kapcsolatosan áll a meggyőződésem.
Naná, hogy én is élni akarok, és sok ilyen embert megismerni, mint amilyen Te is vagy!
...és, tényleg nagyon kevesen tudnak szeretni!... a baj viszont szerintem az, hogy sokan nem is akarják megtanulni - vagy nem merik.
Szeretettel:
Marcsi
Pont az elmúlt hónapokban ezen nagyon sokat gondolkodtam. Egy felől én is hinni akarom, hogy bárhol is tartok most, és bármikor is kell mennem, legközelebb ott folytathatom, ahol abbahagytam, tehát elméletileg nem kéne félni...De ez csak teória, az elmém elfogadja, de érzet szinten még nem az enyém.
Így ezért én is megijednék, ha most kéne menni... mert még nem látom, mi jelen életemben a feladatom, mit vállaltam, miért jöttem pont ide, pont most, stb. Folyamatosan keresgélek még, és most még nem tudnék úgy elmenni, hogy azt mondhassam, igen, mindent megvalósítottam, amit szerettem volna, és elégedetett vagyok az eredménnyel. Én őszintén megmondom, nem azért akarok élni, mert annyira csodásnak gondolom az életet itt a Földön, 2009-ben - persze, vannak szép és vidám dolgok, de sajnos összességében nagyon önzőnek, érdektelennek és álszentnek találom az emberiséget, úgy ahogy van, tisztelet a nagyon kevés kivételnek... - , hanem még mindíg keresem Önmagam, és a kis válaszaimat.
Szép napot mindenkinek!
Valahogy így érzek én is. Dolgom van, azt szeretném még elvégezni, meg Önmagamat teljesen megvalósítani, aztán kalap!
Persze, vannak még kötődések, de egyik sem akkora, hogy azért ne tudnék tovább menni, ha minden mást elrendeztem már.
Érdekes ez a gondolat....a lélek halhatatlanságában hiszek.....mehetnék békében...elértem amit elértem elégedett vagyok.....elrendeztem a dolgaimat mert minden nap úgy élek ha meghalok ne legyen rendezetlen dolgom.........erős vagyok...jól vagyok..... nem mehetek mert szükség van rám.......fájdalmat okozni a családomnak szükségtelen.....él még anya...80éves.....beteg a tesóm ....58éves......szeretem őket. Maradnom kell.....unoka...lányom.....barátok....segítek nekik......és ha kell kézenfogva kísérem őket oda.....át....mert ők félnek a haláltól.... pedig nincs mitől......nem fáj......visszajönni rosszabb!!!!
A finom testi érzeteket sajnálnám, amit a szerelmemtől kapok, és a kommunkikáció is lehet, hogy hiányozna, nem tudom... Olyan értelemben nem sajnálnék semmit, hogy valami éppen most nem teljes, de szeretem az életet úgy ahogy van élvezni. Vagy sajnálnám a személyes kedves barátságokat , ismeretségeket fizikai sikon nélkülözni. Elképzelhető, sőt biztos, hogy a fátyolon túl ez már nem lesz kérdés.
Ha ketté tudom választani magam.ÉN a test vagyis EGÓ?? Vagy....
TUDAT vagyis ISTENI ÉN (aki valójában vagyok)na akkor nincsen semi félnivalóm!!!!
Ez az, amit én is próbáltam leírni, csak lehet, hogy nem sikerült!
az ember, egység. szétbontani a mai materialista szemléletből ered. a világot és magunkat is egységben kell látni (vagy részegységben)
teljesen érthető amit mondasz, csak nem gondolom/érzem jónak a magunk szétválasztását...
"isteni énünk" már nem "mi" vagyunk, önmagában itt nem is létezik, ahogyan a test sem létezik önmagában, csak tudattal és lélekkel. (pl. egy tudattalan test, pl kóma esetén is csak "mesterségesen" tartható "életben", és itt sem a tudat nem létéről van szó, csupán szunnyadó tudatról).
a megszokás és ragaszkodás az ami - egyébként is az emberek jellemzője (nagyon is, hiszen ma éppen ezért szenvedünk annyit, mert nem tudjuk rossz szokásainkat megváltoztatni amiben nevelkedtünk felnőttünk is sajátunknak hiszünk/gondolunk/tartunk) - adja a "sajnálat" okát.
Ha nem a megszokás, akkor az a "tudat", hogy még dolgunk van/lenne, de valami végett "most" nem vihetjük véghez (ennek kifejtése kissé összetettebb, azért használom az "" jelet is, de remélem azért érthető mit szeretnék közölni)
én így látom.
Egyébként én nem tudnék egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Nem vagyok elég "tiszta".
két erős ellenpólus feszül egymásnak bennem, ezek egymáshoz viszonyított helyzetéből függően érzem azt, hogy mennyire vagyok "függésben" az élettől (magyarán: mennyire sajnálnék itt hagyni mindent)
A szelet...,
Az esőt...
A napot....
hosszú éjszakákat a szerelemmel...
a hajnalokat, a földeket, a hegyeket!
A nevetést, a sírást, a hallgatást, a kutatást, ki vagyok, mi az élet, miért vagyunk itt.
A terheket, melyeket most görgetek,
a Keresztlányom, a családom, Anyám, igen, Anyám, Apám és Bátyám.
Szeretnék ÉLNI. Pillangót nézegetni a fűben...
Most meghalni?
Ne má'
még a világot sem utaztam körbe!! Nem találkoztam még a Dalai Lámával sem,
....és még gyermeket sem szültem, nem lettem Anya még........
Szeretnék Érezni, még akkor is, ha fáj, Hallani a zenét, Látni száz meg száz tündér-mesét...
annyi minden van még, amit nem ismerek, sem Magamban, sem a világban.
Mit sajnálnék? MINDENT!
Nem, én még nem állok készen.
Sziasztok!
Szerintem ez egy nagyon jó téma. Láttam én is ezt a részt, és nagyon tetszett Edie hozzá állása, de az enyém nem ilyen.
Én borzasztóan sajnálnám, ha el kéne mennem. Magam miatt is, mert nagyon sok mindent nem éltem még át, amit szeretnék, és nem valósítottam meg még önmagam, úgy érzem, de a legeslegjobban a kislányomat, és a férjemet sajnálnám. Hiába hiszem azt, hogy én akkor látnám őket "odafentről", amikor csak akarom, ők nem látnának engem soha többé. És én úgy érzem, hogy egy gyereknek így felnőni anya nélkül, nagy megrázkódtatás.
De azért van bennem önsajnálat is, mert azt is bánnám, hogy konkrétan fizikai testben nem tudok jelen lenni mellette élete fontos szakaszain, és főleg, hogy nem tudnám megölelni.
Összegezve, én még nem végeztem a földi léttel, sok dolgom van még úgy érzem, úgyhogy nagyon rossz lenne.
Hát ennyi,Évi :)
Halálközeli élményben volt részem nyolc évvel ezelőtt. A halálba menetel nem szörnyű. Érzed a léted csak más dimenzióban és kész. Nem is emlékszel erre az életre és mindenképpen ott akarsz maradni. Furcsa érzés volt a visszatérés mert olyan volt mintha alagútba löktek volna és az élet belélegzése nagyon fájdalmas volt. Hallottam a fejemben hogy oka van annak, hogy vissza kell jönnöm. Ez az ok a harag legyőzése volt ami csengett a fejemben. Napokig nem akartam beszélni senkivel és nagyon lehangolt lettem. A megtapasztalt élmények fogságában akartam maradni és szerettem volna újra és újra átélni.
Az ott tapasztalt létezés e világi szavakkal nagyon nehezen írható le, mert a fizika törvényei és érzésvilágunk teljesen más. Ha leírnám nem tudnám azt visszaadni. Más az "idő" is. Nagyon sok minden történt velem akkor ott és más szemmel látom ezt a világot azóta. Ezért én semmit sem csinálnék másként és minden jó úgy ahogy van.
pusssz!
Először az jutott eszembe, hogy a most kilátásban lévő munkahelyre szeretnék még elmenni, meg akarom tapasztalni azt amit az adna nekem.
Aztán az jutott eszembe, hogy mennyire vágyok a boldog párkapcsolatra....
Majd az, hogy a kisebbik kisfiam ölelését még tapasztalni akarom, mert szinte a lelke is átjön, átárad, olyan nyitottan adja át magát.
Szeretném látni felnőni a gyerekeimet, szeretnék sütkérezni a napsütésben.
Szeretnék fejlődni a tudatosságban, hogy lássam mindennek az okát, el tudjak fogadni mindent, ezáltal egységben élni magammal és a környezetemmel.
Szeretnék eljutni oda, hogy nem teszek semmit, nem történik semmi, és én mégis örvendek a létezésemnek, és nem vágyok semmire sem, mert mindenem megvan azáltal, hogy pusztán létezek.
Úgyhogy még ne, kérlek Istenem, ne ilyen halált adj énnekem.:)
Remélem jó "messzire" jutottál, amióta nem hallottunk itt rólad! Kívánom a munkahely is olyan legyen amilyet szeretnél!
Szóval, nekem is van még mire használnom a fizikai testemet, még én sem szeretném megkapni a beszállókártyát.
Engem leginkább a két dolog tart még itt. Hihetetlenül vágyom a természeti csodák átölelésére, a sziklák hangjára, a fák szineire, a növények szagára, egy ősrégi szenthely atmoszférájára.
A másik meg a megélt érzelmek tárháza, az amit bővítenem kell. Mostanság jöttem rá arra, hogy ebben az ember a negatívakat is "gyűjti". Igen, valóban kényelmes minden pozitiv érzés, de nem lehet egyoldalúan csak ezeket kergetni, mert a másik oldaluk nélkül nem egész. Igaz én ezen a téren pont másik irányból haladok, de legalább kezdem felfogni az értelmét. És most már azt is tudni vélem, miért irtóztam mindig a pozitív-irodalomtól.
Üdv!
Hédi
Az emberi kapcsolataimat ,úgy érzem, rendbehoztam, mind élőkkel, mind holtakkal.Megbocsájtottam.Élhető, meleg, őszinte viszonyokká alakitottam életem fontosabb szereplőivel a kapcsolatomat. Szeretek élni, jó, h élhetem ezt az életem.Szeretek és viszontszeretnek.
Ámde szivesen elmegyek.
Semmi sem tart itt.
Ha hosszasabban haldokolnék, szenvedve elmenetelem előtt , akkor legelőször is baromira sajnálnám magam. Az biztos.Az önsajnálat lenne a legelső.Meg hát a fene szeret szenvedni meg fájni!
De aztán szerintem örömre biztatnám a hozzám eljövőket. Segitenék nekik, h jobban örüljenek az Életnek, a nagybetűsnek is meg az egyéninek is.Valószinűleg én vigasztalnám őket...... most igy érzem.
Hozzá kell tennem, h az életút felén járok, és tényleg megéltem sok végletet, sok tapasztalatot, szenvedélyt, örömöket, depressziót stb.
Az fájna, hogy a szeretteimnek fájna.
Az önismereti úton eddig megtett lépésekkel meg úgy vagyok: majd folytatom a következő felvonásban.
Nagyon vonz a nem földi világban tapasztalható millió dolog....szerintem szeretek szellemi valómban is lenni :-)))
Örülök, hogy ilyen véleményt is olvashattam a témában.
Nekem nem konkrét halálközeli élményem volt, de volt egy tapasztalásom a testen kívüli létből. Számomra nagyon jó érzés. Én hál' Istennek nem lettem depressziós tőle. Sőt. Mindig örömmel tölt el, ha visszaidézem. Ami megváltozott azóta? Azóta nem félek a haláltól, mert tudom, hogy az olyan lét, amitől nem kell tartanom.
Egyébként meg, hogy mit sajnálnék, hogy itt kellene hagynom?
Semmit, mert tudom, hogy a Teremtő akkor szólítana el, amikor annak épp ott az ideje. A feladataim végére értem ebben a létben. Persze jelenleg is vannak terveim, céljaim. És ha azokat még sem tudtam volna megtenni a halálom napjáig, nem sajnálnám azokat, mert 1. tudom, hogy azok csak ehhez a léthez kötődnek, 2. visszanézve az eddigi életemre, tudom, hogy milyen gazdag volt és mennyi mindent megélhettem. (Amit minden nap köszönök.) Tehát nincs mit sajnálnom. Amit megtehettem, mindent megtettem.
Én így érzem mindezt.
Sziasztok
Nagyon jó a téma, és én is szeretném megfogalmazni amit érzek...nem egyszerű.
Tényleg úgy gondolom, hogy évről-évre egyre jobban belemerülünk ebe az élet nevű játékba. Ahogy telnek az évek, egyre jobban érzem itt magam. Nem hiszem, hogy ragaszkodás lenne az élethez, egyszerűen csak élvezet. -(Azt hiszem ezt az érti, aki gyerekként valami büntetésnek élte meg az életet, mert én olyasminek...hogy mit keresek én itt? és mi ez az egész?)
Azt hiszem, hogy ha ma lenne az utolsó nap, bele tudnék nyugodni, mindent el tudnék engedni. Volt már ilyen álmom, amiben meghaltam. Annyira valóságos volt, hogy évek múltán is tisztán emlékszem a részletekre. Ott sem paráztam, hanem elfogadtam.
Ennek ellenére, még érzem, hogy van még feladatom, hogy anya lehessek. Ez a legfontosabb. De ha nem adatik meg, akkor úgy is jó.
De pontosan ez a kérdés szól a hitről.
Ha valaki igazán hisz, akkor el tud engedni mindent. Szerintem. Szerintetek?
(a képem amit feltöltöttem nem jelenik meg... :-( valamit elrontottam?)
Sziasztok!
Nekem kb. 5 éve állapitották meg h apukám rákos.Akkor azt hittem h bele halok ha őt elvesztem.Mivel külföldön élek azért kinzott a lekiismeret h több időt is tölthettem volna vele ha itthon lettem volna.Hál istennek jól van köszönhetjük a sárgabarack magnak.Most már azt mondom h átértékeltem a halált.Hiszek az reikarnációban.Megtanultam elengedni.De ennek ellenére szerintem az ember kötödik a mostani életéhez.Erika
Én mindent sajnálnék - "itt hagyni". Az embereket, az évszakokat, a friss levegőt, a napot, a nevetést, a vidámságot, a kisfiamat, a páromat, a szüleimet, a vitalitást.
Tudom, hogy ezek közül "semmi" nem veszne el, és csak fizikai mivoltomban távoznék, de akkor is... Pont tegnap gondolkoztam azon a plátói kérdésen, hogy mi van a halál utáni élet után? Mi van azután, ha valaki már nem jön vissza, mert utolsó földi életét éli. Szerintem FÉNY van olyankor. Befejezett egy játékot, és a Nagymester felkészíti valamire, amiről csak Ő (Isten) tudja egyedül, hogy mi a "végcélja".
Én szeretem ezt a játékot - minden "nehézség" ellenére. Jó itt lenni! Súlyfölöslegem ellenére szeretek a testemben lenni, bár, dolgozom még azon, hogy elfogadjam magam. Szerettem ráébredni arra, mennyire fontos az egészséges táplálkozás, ugyanakkor milyen jó dolog finomakat főzni. Milyen jó dolog széppé tenni a környezetünket, milyen jó dolog tenni a bolygóért, és milyen jó dolog fizikai testben is találkozni hasonló gondolkodású emberekkel. Milyen jó megtapasztalni, hogy a hittel hegyeket lehet megmozgatni.
Fizikai testben, az elme korlátai között ez nyilván nehezebb, mint nem fizikai lényként. És ennek pont ez a szépsége. Szóval, én mindent sajnálnék. És remélem, még sokáig lehetek, lehetünk itt Szeretetben és Egészségben. Ezt kívánom mindenkinek!!!
No nem önzésből, hanem azért, mert ma még úgy érzem, nem tettem meg mindent. Egyébként négy hozzátartozómnál tapasztaltam meg, hogy van odaát. Az első volt a legmegdöbbentőbb számomra.
Apám a szemem láttára halt meg kb. 1,5 perc alatt agyembóliában. Hirtelen halála következtében rendesen kísértett, kopogott nem egyszer, ajtókilincs nyitogatás élő személy nélkül, szekrényrecsegés, éjjel az ő sziluettje az ajtó sarkában. Gondolom nem tudta hova került. Ha még én hallottam volna egyedül a kopogásokat, azt mondom hallucinálok. De nem. 82 éves nagymamám, 53 éves anyám, 6 éves lányom és én. Még mondták is, hogy menjek ki nézzek körül, de sehol senki. A lényeg, hogy legalább 18 évig úgymond nem tudtam elengedni, ezért rendszeresen megjelent álmomban, különböző helyszíneken. Végül és utoljára úgy jelent meg, mint amilyennek láttam fiatalkori képein. Mosolygott, és láthatóan jól érezte magát. Azonnali gondolatom az volt, hogy rendben van már. Ez 1977-ben történt, s akkor bizony nem mindenkivel lehetett megosztani, mert enyhén szólva dilisnek tartották volna az embert.
Anyám a halála után 3-szor jelentkezett. Először a nevemen szólított, erre ébredtem, s fennhangon kérdeztem is, hogy mi történt? S láttam, hogy a tv csak szólt magában műsorzárás után is. Tehát figyelmeztetett, hogy kapcsoljam ki a tévét. A következő alkalommal segítséget kért, gondolom ő sem tudta hirtelenjében, hova került. Harmadszorra már olyan 50 körülinek látszott, megvolt a haja, s a fogai is épek voltak, mosolygott. Számomra egyértelmű volt, hogy ő is rendben van. Nagynéném is egy érdekes eset volt. Ő egyáltalán nem hitte, hogy van odaát. De azért megegyeztünk, hogy jelentkezik. Halála után kb. 1 hónapra, láttam őt egy idegen házban, és nekem telefonált. Ő is rendben volt. Már nem tudtam vele "közölni", hogy ugye én megmondtam. A negyedik eset másik nagynéném volt. Ő is megjelent egyszer és arra kért, vigyázzak a férjére, vagyis nagybátyámra.
Tehát mindezek alapján meggyőződésem, hogy van odaát, az üzenetek pedig onnan telepatikus gondolatátvitellel az élő ember álmában jelenik meg.
Nem vitatom, hogy vannak, akik ébrenlétben is képesek kapcsolatot teremteni, de hogy hogyan működik, arról fogalmam sincs. (Ld.: John Edward a Sone Reality tv.-ben.)
Tehát üzenem mindenkinek, aki e sorokat olvassa, hogy nem kell félni létünk elvesztésétől. Hogy más dimenzióban? Az lesz a nagy kaland!
Szép napot mindenkinek: Erzsébet
Szeretnék Anya és Feleség lenni, körbeutazni Ázsiát, minél közelebb kerülni az Önvalómhoz...
Mi maradt ki a fentieken kívül? Van még mit rendeznem a Családommal...
Úgy látom, igazából 2 nagy kupac- Család és Spiritualitás... Föld és Ég. :)
Írhatnék sokkal hosszabb listát, mint pl. Anita természeti képekkel, de nekem a lényeg ezekben rejlik, a többi csak 'sallang' (bocsánat a kifejezésért, nem találtam jobb szót rá )
De hát ha menni kell, akkor menni kell...
Tudva, hogy én választottam magamnak azt a hosszúságú életet, amit, nincs miért 'kapaszkodnom', ha eljön a pillanat. Folyt köv., hacsak nem világosodok meg még ebben... :)
szeretettel:Bochecha
Mert ők sírnának, szomorúak lennének. És anyukám is összeomlana lelkileg. Ezt sajnálnám.
Én biztosan jól érezném magam, csak akkor lennék bánatos, ha azt látnám, hogy ők boldogtalanok. Mert ha elmegyek, akkor is velük vagyok.
Azt hiszik, ha vidámak annak ellenére, hogy testileg nem vagyok velük, akkor hűtlenek. De ez nem igaz. Minden szülő (és gyermek) boldognak szeretné látni gyermekét (szülőjét) Még akkor is, ha ő már más dimenzióba költözött, mert itt most nincs dolga.
Hiszek az életek láncolatában,bár sosem töprengtem hogy ez a mostani hányadik inkarnációm.. Sajnálnám vagy sem pakolnom kellene és távoznom és gondolom akkor nem a sajnálattal lennék elfoglalva. Az ember duális lény test és lélek,anyag és szellem de minden létező hasonló az univerzumban. Születése pillanatában már benne foglaltatik az elmúlás csírája s ha ismeritek az univerzum törvényeit tudjátok hogy az minden létezőre amit az öt érzékszervünkkel észlelünk arra mind vonatkozik. Sajnos a mi kultúrköreinkben örvendünk a születésnek,sokan ügyelik az első lélekzetvételünket,de egyedül szokás eltakarva intézményesen kilehelni az útólsót. Nem publikus,nem jó cégér,kissé lehangoló. Szerintem annak nehezebb aki nyakig süllyedt életében az anyag(i) vonzásában és ezer meg ezer érdekszál köti a létező világhoz beleértem a jól beágyazott viszonyokat kötődéseket a közvetlen környezetéhez tartozókhoz is. Mindenkiben van egy egészséges életösztön ezért megyünk el az orvoshoz,hogy hátha... minden követ megmozgatunk hogy talán mégsem...alávetjük komoly műtéteknek magunkat egy piciny remény halvány felcsillanásáért. Ez természetes mert ilyen az ember,élni akar meg is indokolja,mert még fiatal,mert szerető párja,gyermekei vannak... a százhúsz éves ember is találna rá száz indokot. Valóban mi vagyunk a legfejlettebb lények az univerzumban?
Hát a végét, amit nem volt idő hiányában módom megélni. Hiszen ott van a csattanó. Eddigi olvasmányaimból és tapasztalataimból elsősorban az a tudat alakult ki bennem szinte észrevétlenül, hogy a legjobb ha már most a végéről nézzük visszafelé az egészet és így mindent át tudunk formálni a valóságban is.
Valahogy úgy érzem a világ ahova megy a lélek halál után biztos szép és talán egy új élet várna rám, de tudom ha hosszú ideig tart a haldoklás, hogy fel tudod fogni az szörnyű félelemmel tölti el az embert nagyon fél és így nem jó "egyedül "meghalni!!Ha hirtelen mész el akkor időd sincs félni csak ott vagy a másik oldalon és már egy más világban vagy. Persze ha itt az idő menni kell nincs visszaút.
Nekem még nem lehet elmennem még feladatom van, nem hagyhatom egyedül a fiam, neki még szüksége van rám, még az anyagi ügyek is itt tartanak, nem hagyhatom gyermekemre még tanul és talán a párom is itt vár rám valahol és még meg kell találnom és látnom kell, hogy édesanyám terheimtől megszabadítottam, hogy megoldottam a problémát és nem ő cipeli az enyémet, szóval van még mit tennem, ja meg még élnem is kell újra kell élveznem az életet, ami egy csoda és bár biztos vagyok benne, hogy a másik élet is az lenne, de itt még dolgom van.
Jónak találom ezt a témát erről beszélgetni.Nekem még nincs konkrét véleményem az egészről éppen formálódik bennem.De éppen multhét szombaton lett öngyilkos az egyik ismerősöm 19éves volt ezek szerit neki csak ennyi volt az élet nem volt semmi feladata?nemtudom vagy úgy gondolta hogy könnyű neki meghalni,mert már tudta hogy élt,nemtudom rengeteg alternatívát fel lehetne sorolni.De remélem az élet majd megadja rá a választ.
Hello!
Én szoktam ezen a kérdésen merengeni, és azt vettem észre, hogy a pillanatnyi hangulatomtól (rezgésszint, tudatossági szint) is függ a válaszom.
Most azt mondom, nem vagyok rá készen, hogy meghaljak, mert még nem váltottam valóra az álmaimat, nem hoztam ki magamból a maximumot, még nem énekeltem el mindent, amit el szeretnék, még nem bocsátottam meg mindent (magamnak sem, másnak sem), stb. Arról nem beszélve, hogy még szeretném megérni azt a napot, amikor tökéletesen kiegyensúlyozottan, pont azt teszem, amit tennem kell, és akkor, amikor kell; a megfelelő emberek társaságában vagyok, abban a szeretet- és egységállapotban, amiről álmodom, stb. Szóval, még nem. Nincs még itt az időm, nekem még dolgom van itt. Addig innen sehova nem megyek, amíg ezeket meg nem éltem, Isten engem úgy segéljen! Nem ússza meg nélkülem az emberiség. ;)
Ehhez a témához szeretettel ajánlom a 'Leckék az életről' című filmet, mely Jack Lemmon halála előtti utolsó filmje volt, és csodálatosat alkotott. Én rengeteget tanultam belőle. Hátha Nektek is segít.
Puszi: MicuLee
Na nem mintha nem szeretnék élni.. Meg imádom a kislányomat, imádok utazni, egyszerűen szeretem az életem. De a kötődéseimet, ami a múltamban igen erős volt dolgok és emberek felé ,oly annyira sikerült elengednem, hogy nem jelentene gondot elhagyni ezt az árnyék világot. Meg tudom, hogy utána úgyis lesz folytatás, azaz jön a következő..
A szerelem már régóta nincs jelen az életemben, lehet ha most szerelmes lennék és boldog párkapcsolatban élnék talán másképp éreznék. Bár nem tudom, a gyerekemet is nagyon szeretem, de tudom, ha meghalnék, nem maradna magára, hiszen sokan szeretik őt, megkapná a szeretet adagját.
Szóval úgy érzem, nem hagynék itt semmit lezáratlanul és nincs olyan amit minden áron még meg szeretnék tapasztalni.
Azért a szerelmet megélhetnéd még ebben az életedben. Érdemes lenne ráhajtanod!
Nyílj ki a szerelemre, aztán csak figyeld, ki jelenik meg és add oda neki magadat! Meg lesz a csoda.