Alapjába véve nem lehet szerintem kijelenteni, hogy értett vagy nem érett rá, mert ez is ítélkezés.
Szerintem nem történt még olyan esemény az életébe, ami kimozdította volna a tudatlanságából... nem volt követendő példa a környezetében, nem volt meg az ellenpólus. Nézőpont kérdése ez is, szerintem!

Szerintem onnan lehet felismerni, hogy a másikat , szerintem, hogy belázad és nem gyengén hárítja a felelősséget magáról! :) Az ilyen jellegű dolgok miatt hülyének néz, flúgosnak pl... és az egója miatt ő nem akar ilyen zizis lenni, mert, akkor hülyének néznék mások... Eddig ezzel találkoztam! :)

Szerintem egy óriási krízis kell ahhoz, hogy eljusson valaki erre az útra.. amikor kilátástalannak tűnő problémája van, összedölt minden és nincs tovább, akkor mindent megpróbál az egyén megragadni, hogy akkor kikerüljön a szakadék mélyéről... én legalább is így voltam vele!

Mi hiányzik az emberből ... ? Egy felsőbb perspektíva, amikor ráeszmél/rávilágítanak és megijed, hogy ahogy él, az úgy alapjaiban nem jó. Igazából erre még nem tok mit mondani... :)

Rávehető e a másik ember? :) Van egy angol mondás: you can lead the horse to the water, but you can't make it drink! ----> Odavezetheted a lovat a vízhez, de nem kényszerítheted, hogy igyon! :)

Kell e foglalkoznunk, bajlódnunk ezzel, vagy hagyjunk meg mindenkit a maga szintjén? --> Volt pár próbálkozásom azzal, hogy egy-egy pár dologgal bepróbálkoztam ismerőseim között, hogy akkor mi lenne ha, de azt vettem észre, hogy megijedtek vagy hülyének néztek... Szóval, aki elindult valamiért, az előbb utóbb úgy is fejlődik és szerintem nem kell bajlódnunk vele. De ez a szó, bajlódás, ez nekem olyan értelmű, hogy csak mi akarjuk egyoldalúan változtatni a másikat és a sikertelenségek ellenére is csináljuk addig, amíg meg nem únjuk. Ha meg már elindult, akkor nem bajlódás... :) Az ha nem akarunk valakit, szerintem, a "szintjén" hagyni az csak el nem fogadás... akkor pedig azzal nekünk van dolgunk, mert bennünk született meg, szerintem! :)

Szerintem mindenki "érett"rá, bár lehet, hogy én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy valójában mindenki önmegismer. Az emberpalánta azzal kezdi az életét, hogy megismerje milyen érzés az éhség és hogy ki kell találjon egy technikát, hogy teletömjék a pociját. Ki üvölt, ki csücsörit, stb...És innentől fogva nincs megállás. Az élet terel, jutalmaz, büntet. Az, hogy mikor tudatosodik az emberben, hogy ő valójában önmegismer az egy másik kérdés. Ahogy itt már írták, sokszor traumák vezetnek idáig, mert egyébként ülünk a saját melléktermékeinkben és nem látunk ki. Aztán jön egy kisebb vagy nagyobb lelki erupció ami kivet ebből a kátyúból és egy pillanatra ráláthatun "felülről", hogy valójában mik az összefüggések.
Igen, azt hiszem, hogy az aki állandóan maszkok mögé mújik és nem vállalja el kifelé magát, az még nem igazán jött rá arra, hogy az élet művel e vele valamit, vagy fordítva. Bár azt hiszem ez sincs mindig így, sokszor szunnyad már a dolog belül és csak idővel manifesztálódik. Vannak persze szerencsések, akik olyan környezetbe születnek, hogy kezdettől fogva feltöltik a szüleik ezzel a municióval. Az lenne a legszerencsésebb, ha a picik úgy cseperednének fel, hogy ne büntessék őket szüleik azonnal azért mert ők nem képesek valamit elviselni, vagy ne akarjanak tőle olyat amit ők maguk nem valósíthattak meg. Szerintem az önmegismerés tudatosodásának egyik legnagyobb akadálya a nevelésben, azaz a félrenevelésben rejlik. Ma mindenkit abszolút teljesítményekre drilleznek, a hiba, a botlás azonnal megtorlandó. Ezen kivül sok szülő a gyerekével akarja megéletni saját elmaradt, kihagyott életelemeit. Hogy lehet így bármit is felvállalni? Hát persze, hogy szinte természetes, hogy az egyedek egy jó darabig zsákutcában kóvájognak, egészen addig, amig valahol egyszer meg nem látnak egy kis fényt az alagút végén. Ez a fény elönti az embert és megvilágítja, hogy hoppá, ez az egész egészen másról szól.
Hogy mi hiányzik az emberekből, akik nem akarnak önmagukra döbbenni? Szerintem inkább az a kérdés, hogy mi van bennük túl sok. Félelem, szorongás, depresszió. Ha nem félnénk attól, hogy kiderül, amit már kivülről rég látni, akkor sokkal nyiltabbak lennénk. Ha nem féltenénk az anyagiakat, mert ebben növünk fel sokkal több hely maradna a valóságra.
Szerintem senkit nem lehet rávenni arra, hogy belenézzen a tükörbe, neki úgy is homályos lesz, ha úgy akarja. A feladatunk, mindig őszintén, kertelés nélkül megmondani azt ami bennünk leképeződik, nyiltan vállalni magunkat, mindennel együtt, amit az úton felszedtünk. És ez mindig akkor és ott fogja megtalálni a másikat, ahol és amikor arra éppen szüksége van. Bajlódni szerintem ennél többet nem lehet a másikkal.
Annak idején, amikor a páromat megismertem, látszott rajta, hogy előrébb tart mint sok több évtizede az önmegvalósítás zászlaját lóbáló, csak nem tudta. Aztán egyszer csak történt vele valami és nagyon benne volt a gödrében. Megkérdeztem tőle, hogy történt e már az életében hasonló. Hát persze :) És, ha most pár év távlatából, fentről ránézel, akkor is olyan nagy tragédia volt? Hosszú percekig hallgatott, azt hittem letette. Aztán megszólalt, hú ez nagyon jó, akkor csak meg kell várnom, hogy kiderüljön, hogy ennek is milyen sok értelme volt. Azóta se tudom utolérni. :)

Üdv!
Hédi

Sziasztok!

Nagyon sokat vívódtam magammal a témakörben. Annyira vágytam a szabadulást, belül, legbelül visszatarthatatlanul éreztem, hogy van valami, aminek manifesztálódnia kell az életemben, és ami egyben a gyógyulás kulcsa is lehet, de legalább a teljesebb megértésé. Fogalmam sem volt, mi az, nem értettem, mit jelent az önismeret, csak azt hittem, hogy értem. Halványan sejtettem, hogy a szellemi tanítóknak Jézusnak és a többieknek ugyanúgy köze van az egészhez, mint a pszichológusomnak, vagy a tönkrement házasságomnak, amit minden általam fellelhető eszközzel igyekeztem szebbé, jobbá tenni, és közben küzdöttem (anyámmal együtt) a született betegségemmel... stb.

Az volt a megélésem, hogy én és a környezetem, akik szeretnek, minden emberit és azon túlit megteszek, egy nálam jóval hatalmasabb erővel harcolva, és nem az, hogy tudatlan vagyok. Ezt nevezem (karmikus) vakságnak.

Azt hiszem, hogy valaki mikor érkezik el ahhoz a bizonyos ponthoz, amitől kezdve értelmessé és hasznosíthatóvá válik az önismereti tanulás, az az egyéni sorsától is függ. Egy daunkóros gyerek pl. valószínűleg sohasem érkezik el ide. De ettől még van helye a Földön. Pl. tanít másokat a feltétel nélküli szeretetre, a kegyelemre...stb.

Én szinte esélytelenül indultam az egésznek neki, annyira vak voltam. A pszichológus barátnőm azt mondta, hogy ha megmondta volna hogy terápia, amit csinál, akkor valószínűleg hátat fordítok és vissza sem jövök, annyira hárítottam. Mindezt tudat alatt.

Mert közben annyira engedelmeskedtem a belső hangnak, hogy szinte rákényszerítettem magam hogy legyőzzem az ellenállásom, és egyáltalán felkeressem. És ez még sokáig így volt az egyéb tanulásaimmal.

Az egóm volt az oka, az illúzióim, amiket azonban gyerekkoromtól (és már az előttről) szedtem össze és tudattalanul működtettek, amik elválasztottak az önismeret hasznosíthatóságától. Az ego annyira képes védekezni, hogy az élettől, a gyógyulástól is elválaszt, akár még a halálba is kerget (öngyilkosok), csak hogy ne kelljen szembesülni azzal, hogy nem úgy működik a világ és "én" ahogy azt megtanulta, és vakon működtetni szeretné.

Ezért úgy gondolom, mindenkinek részesülnie kell az önismeretből, de mindenkinek más recept alapján működik ez. Van aki ráébred, van, akit rá kell ébreszteni.

És van, akit hat lóval kell a folyópartra húzni, és beledugni a fejét, hogy igyon már....

Különben szomjan hal a bolond lélek.

A saját tapasztalatom miatt, azt mondom, ez utóbbi tényleg kemény és olykor megkérdőjelezhető módszer. Könnyen kiönthetjük a gyerekkel a fürdővizet...

Mégis, megmenthetünk vele egy lelket, és egy életet.

Szerintem eldönteni ezt, hogy hagyjunk e sorsára valakit az illúzióival való azonosultsága miatt, nem lehet ésszel. Csak szívvel. Akinek a dolga megmenteni azt az embert, az érzi, hogy tudja. És csak ő tudja. Lehet, hogy másnak esélye sincs, vagy csak ártana. Mindenkihez mások a kulcsok.

A szeretet mindenkire egyformán "süt". De más-ás formában érkezik. Más kulcsokkal.

DE MINDENKIHEZ VAN EGY KULCS. És azt meglelni tudni, őérte, az ő életéért, az a valódi szeretet és a valódi tudás.

Boldog Új Évet Mindnyájatoknak!

Szeretettel:
Edit

Érdekes meglátásokat írtatok.
Szerintem mindenki alkalmas rá, de vannak olyanok, akiknek még nincs itt az ideje. Van egy pont az önismeret felé vezető út előtt, amin át elindulhat ez a folyamat. Ez a pont, az az érzés, hogy elegem van!!! Most változtatni fogok! Az utolsó csepp jelenség. Így működik minden nagy döntés az életünkben.
Addig nem tudok leszokni a ciciről, amig ez az érzés nincs meg. Tudom, látom, hogy egészségesebb leszek, hogy mozgékonyabb, stb. Értem hogy rombolom a szervezetem, de amig nincs meg ez az érzés továbbra is füstölgök.
Így van ez az önmagunk felé vezető úton is. Persze jó, ha vannak körülöttünk olyanok, akik mintaként szolgálhatnak. Akinek már sikerült. De senkit nem lehet meggyőzni, hogy most jött el az ideje. Ez egy belülről érő folyamat, és ha bárkit rábeszélnék, csak azt érném el vele, hogy A.) elmenekül a közelemből. B.) értem csinálná mert meg akar felelni nekem, és nagy valószínűséggel kudarc lenne számára a megélése. C.) hamis prófétának tartana, mert nem tudja befogadni az érzést a mondani valóm mögött, és amig ez nincs meg az egész csak szóvirág.
Szerintem a minta számít. Ha úgy élek, és gondolkodom, amit a saját belső utamon megtapasztaltam. Ha valaki kéri elmondom, hogyan jutottam oda, ahol most tartok. De csak annyit amennyit kérdez. Azt tapasztalom, így elfogadható.
Persze negyon nehéz megállni, hogy ne tukmáljam senkire és sehogy a saját életem, és tapasztalásaim. Főleg akkor ha a szeretteimet látom szenvedni.
Sokáig tartott amig megértettem senki helyett nem lehet élni. Mindenki a saját életéért felelős. (Remélem értitek, hogy nem az önzés részéről beszélek.)

http://sargacsik.hu

Nyertél :)))

Mindkettő orális fixáció....:))
Feldmár szerint a férfiak egész életükben szenvedik a hiányát. Attól a pillanattól kezdve, ahogy elválasztja őket a mamájuk az anyatejtől, örök hiány, és késztetés....
Nálunk nőknél jobb a helyzet mi büszke birtokosai vagyunk... :))

Hogy mitől a semmi nem véletlen.... magamba nézek... :))

http://sargacsik.hu

A kérdés azt feltételezi hogy nem mindenki tanul önismeretet......
Az az első kérdés,hogy csak egyesek tanulnak önismeretet,azok akik azt hiszik hogy ők tanulnak?
Nem lehet e hogy ez ön ámítás?