Miért rejtőzködünk?
Nem értem, és egyre elfogadhatatlanabb számomra ez a jelenség. Nem vállaljuk gondolatainkat, nemzeti, politikai, és éppen vallási identitásunkat. Miként várhatjuk el, hogy akár a vallások, akár a politika tegyen értem, értünk bármit is, mint emberért, egyénért, és mint társadalomért, ha egyszer nem ismer minket, éppen ezért mi sem ismerjük őt, mi pedig nem ismerjük egymást.
Nem tudjuk egymásról mit, s hogyan gondolunk adott dologról. Félve a rólunk szerzett ismerettel való visszaéléstől sünként begubózva a külvilágot kizárva, protokoll kapcsolatok mentén vegetálva.
Az önismeretet nem lenne helyes másokkal való megismerkedés, és mások megismerése útján elkezdeni, és fokozatosan haladni, önvalónk felé, de már kialakult módszertannal, mások megismerése által. Végül is így segíthetnénk önmagunkat leginkább önmegismerésünk felé, hogy másoknak megengedjük, hogy megismerjen minket, így mindenki jól látja, hogy valódi életcélját akkor találhatja meg, ha olyan közösséggé válik másokkal, akik nem rejtőzködve, magányosan próbálnak valamiképpen életeben maradni, tulajdonképpen az ember szerves életterétől, társadalma többi tagjától, így elválasztva.
Igen, el kellene kezdeni az egymás között kialakított falakat lebontani. Mert a visszaéléstől való félelem, nyilván abból a sok hazugságból, hamis képből táplálkozik, amellyel próbálunk egymás elől elrejtőzni. Felépített egyéni protokoll-világokként jól láthatóan nem működik, hiszen a hazugságainkat egy idő után nem tudjuk kezelni. Egyre több dologról derül ki, hogy nem igaz, egyre jobban próbálunk rejtőzni ezért, félve a lelepleződéstől. De lássuk be, hogy leleplezni csak azt lehet, akinek van leleplezni valója.
Félelmeink tehát személyes devianciáinkra mutat? Amiről úgy gondoljuk, hogy azt mások úgy sem fogadnák el, nem tudva, hogy mindenkinek vannak olyan létrészei, amiről azt gondolja, hogy nem fogadná el társadalma?
És a maszkabál folytatódik?
Meddig?
Végtelenségig nyilván nem. Az élet, hazugságokkal csak korlátozottan terhelhető, ahogy egy porhárba is csak meghatározott mennyiségű víz fér, a többlet, a már nem tolerálható mennyiség kicsordul, nem fér bele több, lelepleződik, kiderülnek a határai.
De hát nem éppen ez a cél? Hogy tisztában legyünk a határainkkal?
Hozzászólások
10 hozzászólásBölcsebb tehát engedni, hogy megismerjenek, akár példát mutatva. Hiszen tudjuk: Ki mint vet, úgy arat, de ez a jó példára is érvényes, ha te kinyílsz, mások még jobban megteszik, ez lehet egy valódi spirituális kapcsolat kezdete, az Isteni minőség önmagunkban való megtalálásának útja.
A bölcs alkot, de művét, nem birtokolja. cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi, el sem veszíti.
- Tao Te King -
Valami hasonlót feszegettünk a Színház az egész világ című blogban.
Amire magamban rájöttem: miért nem nyílok?
Félek. Rettegek, hogy eltaposnak. Paradox, mert az elmémmel tudom, ez nem lehetséges, mégis jön az érzés. Mostanában egyre jobban belemegyek olyan helyzetekbe, ahol a félelmeimmel szembesülök. Nincs más út, csak a sebtapasz módszer. Egyszer majdcsak meggyőzöm magam végre ;)
A sebtapasz módszer? Az mi?
Rettegsz, hogy eltaposnak? Na ilyenre én nem is gondoltam. Én addig jutottam, hogy vannak az ember életében az ő általános mindennapi dolgai, házastársa családja, ismerősei, rokonai és ebben a szűk környezetben sem vagyunk őszinték egymással. Ha ebben a körben hazugságokkal, kis füllentésekkel élünk, azt óhatatlanul is ki terjesztjük tágabb környezetünkre is.
Ilyen kis hazugságokra gondolok.
Volt apósomnak egy nyula. A lányom nagyon szerette, játszott vele mindig, etette gondozta, barátjaként kezelte nyáron amikor a kishölgy lent volt a mamáéknál vidéken. El telt a nyár, a gyerek hazajött, a nyúl meg a tepsibe került, mert megnőtt a nyáron rendesen. Legközelebb, megyünk látogatóba, a gyerek első kérdése: Hova lett a nyúl papa? Papa: Megszökött.
A gyerek siratja a nyulat, mindenki szomorú, nézünk a papára, Ő néz a gyerekre, látszik, hogy lelkiismeret furdalása van, és mi tudjuk, hogy miért, de nem áruljuk el, asszisztálunk a papa hazugságához, és még meg is magyarázzuk, hogy egyik etetéskor nyitva maradt véletlen a ketrece, mert tudod, hogy nehezen csukódott... és a hosszas magyarázkodás kezdetét vette..
Már nem csak asszisztálunk a hazugsághoz, hanem el kezdtük építeni, tartva az Isteni elvet: Szaporodjatok, sokasodjatok, ami a hazugságra könnyen alkalmazható elv.
Bármikor beszélünk a gyerekkel már ügyelni kell arra, nehogy leleplezzük magunkat előtte, nehogy elveszítsük a bizalmát, mert aztán teljes joggal zárkózik be, és nem osztja meg velünk gondját baját. Hiszen: A múltkor is átvertük
Minden gyerek életében rengeteg ilyen eset van, és minden gyerekből felnőtt lesz, mi magunk.
Kérdés, hogy megteszünk-e mi is ilyeneket, illetve, ha már megtettük, képesek vagyunk-e revideálni, és ezt a hozzáállást megváltoztatni.
Azt hiszem, ha tudomásul vesszük és alázatot mutatunk önmagunk felé először, önmagunkkal szemben. Hogy igen ez így tűrhetetlen, Ha megértjük, hogy mi magunk miért hazudunk, és belátjuk, hogy semmi nem indokolja, vagy csak betartjuk a vállalásainkat, hogy ha már vállaltuk, hogy a gyereknek hoztunk egy nyulat, akkor megtartjuk a számára, és nem tesszük tepsibe, és nem kezdünk a hazugság diadalmenetébe? Hány nyulat teszünk tepsibe, egy életen át? És miről szól ma Magyarország? Tepsibe teszik a nyulainkat. Mindenki a környezetünkbe, a politikába, a vallásokba.
Ez a világ egy nyúlsütő verseny
Egy ilyen világban nem csoda, ha úgy élünk ahogy, és ha olyanok a politikusaink, vallási vezetőink amilyenek. Mit is várhatnánk egyebet?
Mert a kis hazugságainkat és a nagyokat is azzal magyarázzuk, hogy neki jó legyen, mármint annak akinek hazudtunk. Ne szomorkodjon, ne okozzunk neki fájdalmat.
De az igazság az, hogy ha nem vágjuk le a nyulat, bele se kell kezdeni egy életen át tartó hazudozásba, és biztosan nem okozunk fájdalmat a másoknak. És nem veszítjük el a bizalmát, és vele a jó közösség meg marad.
Ahogy írtam ezt a történetet, közben döbbentem rá, hogy mennyire sok rétű, hogy mekkora szimbólum, ha ezt elkezdjük analizálni, hogy ki miért milyen hatással volt a másikra? Egy jól látható képet kapunk talán az egész társadalmunkat jellemző lelki és szellemi állapotról.
Talán ide is érdemes lesz ellátogatni. Ugyanezt megírtam cikként:
http://hajdum.blogspot.com/2010/04/ha-nem-tennenk-tepsibe-nyulat.html
A bölcs alkot, de művét, nem birtokolja. cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi, el sem veszíti.
- Tao Te King -
Akkor inkább a hazugságok szövevényével van gondod.
Nos, Keresztlányom 11 éves lett, azt hittem már rég nem hisz a Télapóban. Beszélgettünk, fényképeket néztünk. Kérdezgette, ki-kicsoda? Erre jött egy kép, rajta egy régi ismerősöm, aki Mikulásnak öltözött Keresztlányomnak. Együtt voltak a képen. Naná, hogy elszóltam magam. Mire, ő kiakadt, akkor nincs is Télapó? Hát jól átvertetek! Jogos volt, amit mondott. Mondanom sem kell, előadtam a Titanicot! Aztán elmeséltem neki, hogy élt egy bácsi, aki egy éjjel szegény család ablakán bedobott ajándékot, és ez a történet innen ered. Mennyivel jobb lett volna, ha a gyerekkel már az elején így ismertetjük meg a történetet.
De hozzáteszem: mesék kellenek. Kellenek a kis lényeknek, meg nekünk, felnőtteknek. Csak építő jellegüek legyenek inkább. Lehetünk őszinték, igen, miért, ne?
Kellenek még a hazugságok is, ha tetszik, ha nem. Vajon nem hazugság-e az, hogy jaj, ne állj szóba idegenekkel, nem illik verekedni, stb. Közben meg hazajön a gyerek egy monoklival, mert Pistike "hatalmaskodott" rajta. A legszivesebben mit mondanál erre? Menj oda Pistikéhez, és keverj neki le egyet! Érdekes dolog ez. Az egyik percben azt mondod, ne szólj ezért, azért. Nem illik, míg a másikban eszedbe jutt, akkor hogy tanulja meg, hogy kiálljon magáért? Hogy MERJEN kiállni önmagáért!
Mindig kell egy keret. Óvnod kell a gyereket. Óvnod, míg meg nem erősödik. Ezen sokat gondolkodtam. Mi lenne, ha az ember már eleve nyíltságra, barátságok kötésére nevelné a gyermeket? Jöhetne olyan, aki pont ezt kihasználva, elviszi tőled, ki tudja, mit tenne vele. Merje-e az ember így nevelni a gyermekét?
Nézz meg egy gyermeket, akiben még nincs félelem érzett. Annyira megbízott bennem, hogy 5 lépcső magasból a nyakamba ugrott a beton járda fölött. Bele sem gondolt, mi lesz, ha nem kapom el? Mikor elmondtam neki, jaj, ezt nem szabad, bajod eshet, nézet rám értetlenül. Mi baja lehet, hisz én ott vagyok. Nem értette. Vagy mikor fut, rohan, te mondod, jaj, elesel. Addig nem hiszi el, míg meg nem esik vele. Nem azt mondom, óvni kell a széltől is őket, csak azt, mindennek megvan az ideje. Mikor mit kell megtanulni. Ne feledjük, ebben a fizikai világban élünk. Vannak hatások, nem csak tőlünk, mindenkitől és mindentől. Szóval: szabad-e szelíd galambot nevelni a rókák között?
Én arra jutottam most: ha a gyerek kérdezi, válaszolok neki. Elmondom neki, a felnőttek is félnek, vágynak valamire. Mindenki fél valamitől, ez a normális. Nem baj, ha ő is fél, vágyik valamire. Csak van, mikor óvom, inkább féljen egy kicsit (ha a testét kell védeni), van mikor arra biztatom, nézzen szembe vele (merjem odamenni barátkozni Szilveszterhez) . Ha valamelyik barátnőjével van gondja, visszakérdezek, vajon nincs benne ő is ilyen tulajdonság? Mindent ért, azonnal beépít magába. Főképp azt, amit lát, amit valóban élek. Ha még nem élem, azonnal megkérdőjelez. Az ő világában (iskola, barátok) próbálom megmagyarázni, kivel, hogy viselkedjen. Miközben hangsúlyozom, ne üljön be idegen autóba, stb. Paradox, nem? egyik világban nyíltság, elfogadás, míg a másikban, zárkózottság. Ezért írtam fentebb a kereteket. Kell, hogy kiépüljön az önbizalom, a határok ismerete. Egyébként, a mai nevelési bajok oka az, hogy a felnőtt nem mer korlátokat állítani. Félelemből: mi lesz, ha nem szeret? Ha nem bízik meg bennem? .. stb. Nő a gyerek. Egyre kezelhetetlenebb, nincs benne tisztelet, vagy nyíltság, csak az erős Akarom, mert nekem ez jár. Milyen értékeket kap ez a gyerek? Igenis, lehet nemet mondani, lehet, hogy a gyereknek fáj, ha egyszer megmondod mi az igazság, vagy ellenkezel vele.
Szóval, kell a negatív megtapasztalás a gyereknek, felnőtteknek. Mindenki felnő, tapasztalásai formálják. Óhatatlan betartani a társadalom normáit is. Ha ilyen a világ, tanuljon meg benne élni is. Majd idővel tágulnak a keretek, egyre mélyebb dolgokat adhatsz át neki, csak mindennek ki kell várni az idejét. És nem elfeledni, eljön az idő, mikor a kezét is el kell tudni engedni.
Miért hazudunk? Ebben az esetben (nyúl) is a félelem motivált titeket. Azt mondod, nem gondoltál bele, amit írtam: eltaposnak, elveszünk, meghalunk. Én azt mondom ez élt benned pedig. Mi lesz, ha csalódik bennem, elvesztem (örökre)? Félelem az elmúlástól. Az elmúlás olyan, mintha a halál lenne. Kész, soha többé nem lesz jelen.
Lehet, hogy jött volna a harag a gyerekben, megöltétek! Vajon, akkor megmaradt volna-e a bizalom? Gondolj ebbe bele. Nevelgette, szeretgette, mégis megsütöttétek. Hiába vagy őszinte, akkor is a bizalom kérdéssel szembesülsz. Megbízott bennetek, hogy nem esik baja, erre mégis. Úgyhogy talán a kisebb rosszat választottátok. Inkább hazudok, hogy elszökött, mintsem rájöjjön, megöltem a szeretet nyuszikáját. Mi lett volna a megoldás? Vagy életben hagyni, és mást megenni, vagy már kezdetektől elmondani, egyszer megesszük, Kicsim őt is. Véleményem szerint, ezért van az, hogy az ember különválasztotta a haszonállat fogalmát, a kedvencektől. Így megmaradhat a gyereknek az a nevelési forma is, hogy mit jelent gondoskodni, szeretni, óvni valakit, meg a hasunk is jól lakik.
Visszatérve a bizalmi kérdésre, lehet, hogy csalódik benned, de nem hinném, hogy egy ilyen eset elég lenne, hogy elveszítsd a bizalmát örökre. Fontos kérdésekben elég, ha mellette állsz, megvígasztalod, oltalmazod. Csalódás nélkül úgysem megy a gyermeknevelés. Valami miatt úgyis összetörik a kép, nem vagyunk Istenek. Vannak hibáink, amit meglátnak. Csak annyit tehetsz, hogy a tőled telhetőt megteszed. Végül is rájöttél, a kis hazugságok mit generálnak. Ez előtt, még nem voltál tisztában ezzel, aztán jött a tanítás. Te is tanultál, valamit észrevettél, tovább haladtál. Fejlődtél. Több lettél. Enélkül, élhetnél még tudatlanságban. Jó lenne?
A társadalomról: ne fájjon, hogy ilyen az élet. Ki hol tart a fejlődésben, csak azt mutatja. Változz, Te magad, belül. Csak ennyi a feladatod. Majd idővel, ad tovább a tudásod. Azt is akkor, és annak, aki kéri. Gondolj bele, ha nem történtek volna az életedben a csalódások, a hazugságok, akarnád-e a többet? Akarnál-e kiszakadni a körforgásból? Fájdalom nélkül, akarnál-e változtatni? Fejlődni? Több lenni?
Ezért ne fájjon. Mindenki halad a saját útján.
Sebtapasz módszer: mikor valami félelmetes dolog ér, elkezdek agyalni, mit hogyan tegyek, egyre rosszabb lesz. Egyre jobban félek.
Ha ezt észreveszem, inkább odamegyek: gyorsan túlesek a dolgon, mire rájövök, nem is olyan félelmetes a helyzet, mint gondoltam.
Valamint, ez a blog, összefügg a megakarom ismerni magam bloggal, szerintem. Remekül leírta Ramina és Hermess a válaszokat.
Olvasd át, ennek a blognak a fényében.
Nekem úgy jött le, ott is ott vannak a válaszok.
Miért tartunk itt? Tapasztalás. Tudatos tanulás.
Mi van ma velem?
Szóval: hazugságok, kontra bizalom.
Kell a csalódás, hogy megtapasztald tudatosan, hogy sokkal jobb a bizalmi állapot. Amíg viszont ilyen világban élünk, kell a fejlődéshez a csalódás. Nos, minket is olyan emberek neveltek, akik a saját leckéit tanulják, még mindig. Van, aki túlhaladott dolgokat, van, aki stagnál. Látod magadon is, erre is csak most jöttél rá.
Benned sincs tisztázva a bizalmi kérdés (főleg ezt sugalja a feltöltött kép, karjaid mereven bezárva, eltakarva magad). Még csak ízlelgeted. A társadalom is itt tart még, ezért ilyen. Benne élünk, ezért nem tehetd meg, hogy a gyermeked se tanulja meg, hogy vannak akik manipulálnak, csalnak, hazudnak, rosszat tesznek. Ez csak hamis üvegbúra lenne. Aztán meg kikerülne az Életbe, csupaszon. Nem beszélve arról, benne is megvannak ezek a minőségek, amiket meg kell tapasztalnia, tanulnia.
De meg kell tanulni a "negatív" minőségét is ahhoz, hogy igazán értékelni tud a "pozitív" minőségét is.
"meg kell tanulni a negatív minőségét is ahhoz, hogy igazán értékelni tud a pozitív minőségét is."
Biztos ezért is, de még inkább azért, hogy a negatívat is ismerd, tudatos legyél benne!
igen, igen és köszi, így teljes
Én például éveket töltöttem azzal, hogy csak a negatív tudattartalmaimat tudatosítsam. Nap mint nap belemerültem, megismertem és elfogadtam azokat, mert elegem volt már abból, hogy állandóan csak meneküljek előlük!
Ehhez elsősorban
tudásanyagot használtam.
Esetleg nincs kedved az enyémekkel is elszöszölni egy kicsit?
:D:D:D