Kérdezz önismeretről!
Ha kérdésed van önismeretről, a személyiség működéséről vagy önismereti problémamegoldásról, akkor azt itt tedd fel, és remélhetőleg kielégítő választ kapsz majd rá!
Kövess minket!
Friss hozzászólások
-
Edina9:Az új születéséhez temesd el a régit
-
NagyAM:Miért nehéz változni?
-
NagyAM:Célok nélkül nem haladsz!
-
ValksMeli:Keresztelő
-
peridot:Te tudatosítod a belső konfliktusaidat?
Én is vég nélkül hadakozom az egommal, az én szeszélyes, dacos "kisfőnökömmel".
Vannak hetek, amikor minden simán megy, mindent elfogadok , és nem akarok, vágyok, félek. Aztán egy perc alatt felborul ez az egyensúly, és az egom befurakodik a gondolataimba, az életembe, álmaimba. Egyszerűen az orromnál fogva vezet. Néha úgy érzem, hogy manipulál, hogy titokban figyel és közben kitűnően szórakozik rajtam. No megint felvetted a kesztyűt, ez az!
Tudom, hogy mikor nem kéne rá hallgatnom, mert majd nem győzöm helyrehozni, de nem bírom ki, olyan ez, mint valami drog. Máskor viszont hatalmas erőt ad, ha alábecsülnek, akkor azért is megmutatjuk mi ketten!
Lassan kezdem kiismerni, és megpróbálok együttműködni vele. Használati utasítás önmagamhoz...:)
Ha jönnek az álmodozásra késztető gondolatok, tudom, hogy most kell tennem valamit magamért
És halkan megkérdezem magamtól: mit tettél ma annak érdekében, hogy elérd a kitűzött céljaidat?
Sajnos nem mindig működik, mert némely célomat is az egomnak köszönhetem.
Összességében Jó, hogy velem van, hozzám tartozik, mint az árnyékom, akár kisangyal, akár kisördög.
Tudtad, hogy a Felső Én az Egóból él? Persze nem uralkodik rajta, mint azt gondolhatnánk, hanem egészséges atya-fiúi kapcsolatban vannak. A Felső Én addig fejlődik, míg az Ego táplálja őt. Persze az Egót a Felső Én kelti életre titkos vágyaival, az Ego viszont segít neki megélni azokat. Másfelől tökéletesen egyetértek veled (Gyöngyház).
Ez elsőre olyan egyszerűnek tűnik - persze: az én hajómban én vagyok a kapitány - de akkor miért is nem arra és úgy megy sokszor az a hajó, amerre szertnénk? Hogyan lehet a széljárást megismerni, kivédeni? Milyen készletet szállítok és hová? És miféle lélekvesztőt irányítok egyáltalán? Anyahajót, teherszállítót, egyszemélyes kenut vagy éppen luxus-jachtot?
Érdekesnek találtam ezt a témát, így írtam erről egy hosszabb "kalandmesét..." - magáról, az önismeretről... Lévén elég terjedelmes, nem másolom ide, de a honlapomon, az ÖNISMERETRŐL c. link alatt megtalálható ( http://www.picomedia.hu/onismeret )
Kívánok hozzá, minden önismereti témában itt jelenlévőnek kellemes időtöltést, hátha segít abban, hogy ki-ki a saját "kormányosi " minőségét, felelősségét, lehetőségét és örömét - méginkább felismerje... SOK SIKERT! :o)
Hallgatom egy pár napja az Önértékelés CD-det. Meditációk alatt újra és újra előjön egy érzés, mintha én állandóan "házon kívül" lennék és a meditációk alatt néha betérek magamba. A durva az, hogy amikor ez megtöténik olyan mintha sosem jártam volna ott.
Azért megmaradok? :)
Örülök, hogy újra találkozol Önmagaddal!
Meglátod, minél többször történik ez meg, szépen átszoksz arra az én-érzetre és majd a mostanit fogod furcsálni, hogy hogyan bírtam ilyen sokáig ebben a szerepben?!!
Lesz majd olyan is, amikor már szinte fojtogatónak érzed a jelenlegi szerepedet és mindenáron meg akarsz tőle szabadulni! Akkor majd jó lesz hazatérni Önmagadba!
Odáig már eljutottam egy ideje, hogy abban a szerepben amiben eddig éltem, nincs helyem. Sokat változtam, változtattak rajtam, változtattam magamon és lassan meg is békélek magammal. Mégis az az állandó érzésem, mintha egy vonat lennék, ami alól kivették a sineket.
Ez az érzésed azért lehet, mert bár megszabadultál az egyik szerepedtől, de lehet, hogy az mögött/alatt újabbak húzódnak meg!
Az önismeret által feltárt szerepeket is fokozatosan hagyjuk el általában, nem egyik napról a másikra. Ezért idővel a mostani igazabb énedben is megtapasztalod, hogy ez is csak egy szerep, amit el kell engedned!
Olyan ez, mint egy ezer rétegű bőr, amit időről-időre levedlünk magunkról, mígnem eljutunk a színtiszta igazságig. Az a mély állapotban tapaszalt éned, otthonod már lehet hogy ez az igazság és egyszer oda fogsz eljutni állandóra. Mondhatni, hazaköltözöl Önmagadhoz.
Ezért arra törekedj, hogy minden állapotodat, énedet hamisnak, múlandónak, és elengedendőnek tarts, így nem fogsz hozzá ragaszkodni és könnyebben elengeded majd, amikor el jön az ideje!
Ez a hozzáállás ugyan elég nagy bizonytalansággal tölti el a gyakorlót kezdetben, aztán megszokja, hogy ez az intenzív belső változás élménye, hiszen minek fogná azt, ami nem is Ő!
Ha emellett kitartasz, akkor igen rövid idő alatt (pár év csupán) annyira meg tudsz tisztulni a hamis énképektől, hogy elérkezel Önmagadhoz és az útközben felszedett tudatosságod nem engedi már, hogy újra szerepekbe bújj, eladd magad!
vagy legalábbis megpróbálom.
Köszönöm!
Hédi
Az eltelt idő megfigyelései azt mutatják, hogy ezt a szinitanodát a szakmámnál fogva régen művelem és egész tudatosan. Ma egy tárgyalás után amikor migrénnel a fejemben sétáltam a tiszta levegőn döbbentem erre rá. Ha magamat adtam volna kiröghögve dolgomvégezetlenül távoztam volna. Mivel szinte az egész esemény folyamán sikerült olyan pofát vágnom, hogy magamat nem föladván megoldást találtunk, nagy örömmel vetettem le a "talárt" mikor kijöttem. És békében, nagyobb anyázás nélkül mindenkinek jó lett. Mindeközben voltam ovonéni, pszichologus, alázatos, szóval az egész paletta. És a vicc az egészben, hogy én ezt szeretem csinálni. No nem az átöltözés show-t hanem, hogy nehéz helyzetekben jól tudok tárgyalni, vér nélkül eredményt szülni. Most akkor ha tovább akarok lépni változtassak szakmát? Mert hogy szeretet alapon nem fognak emberek anyagi alapokon táncoló megállapodásokat kötni, az sajnos tuti.
Ugyanakkor pár, az elmúlt években feltisztult dolog nyomán megtapasztaltam magamon azt amit egy másik irásodban olvastam, hogy hozzászoktunk hogy szenvesszük magunkat. Hiába hagyok fel szép sorjában vele, de valahogy az az érzésem, hogy valami alapvető dolgot kell átkötni ahhoz, hogy ne keressem tudattalanul is, hogy hogyan ugrjak át még mélyebb árkokat. Melyik iskolába iratkozzak be?
Egészen biztosan van erre is megoldás, csak még nem hiszel benne, hogy lehetséges, ezért nem veszed észre!
"Mert hogy szeretet alapon nem fognak emberek anyagi alapokon táncoló megállapodásokat kötni, az sajnos tuti." - lehet, hogy nem tuti, próbáld megtalálni a saját tapasztalataidban a hibát, a saját gondolkodásodban a kiskaput és meglásd, hogy ott lesz a fény az alagút mélyén!
Gondolj arra vezérelvként, hogy a világot igazából nem a pénz irányítja, hanem a ...!
Akkor hogyan is fordulhatna elő, hogy az Önmagát kereső léleknek az anyagi világ gátat szabjon?! - Sehogy!
És ez (jelenleg) így is van jól. Valamiért a főniciaiaknak is ki kellett találni eme eszközt. A pénzzel meg az anyagiakkal sincs olyan szinten bajom, hogy tudom, hogy nem az vagyok és nem attól függök. Igaz ez utóbbi most nagyon próbára tesz, de mióta megtaláltam a bevonzás CD-det azóta úgy néz ki alkottam valamit és még sem vet ez a terület vissza. És az anyagiak, úgy érzem már nem tudnak gátat szabni a lelkem katapultálásának sem. Max szegény lélek lesz, de fejlett :)
De azt hogy lehet összehozni, hogy mégis létezik szerepjáték. Csak ha tudatosan használom, akkor az más mintha tudattalanul pongyolában rohanáglnék a főtéren? Mert én ettől egyáltalán nem szenvedek és lazán levetem a jelmezt ha kijövök a mángorlóból.
Vagy ez is csak egyike azoknak a szenvedéseknek amit az ember lánya "örömmel" magára húz?
Köszönöm!
Szia Sanyi, és sziasztok Kedves Többiek!
Nekem egy elég hülyének hangzó kérdésem van.
Honnan/Hogyan/Miből/Mi alapján tudom eldönteni, hogy a párkapcsolatom jó-e?
Ugye, milyen hülye kérdés?
Az ember azt gondolná, hogy hát ezt azért csak meg tudja válaszolni.
És nem! Nem tudom!
Lehetséges ez? Vagy kezdek tényleg meghülyülni? Vagy önbecsapás áldozata vagyok? Nem is ezt a kérdést kellene fontolgatnom, azaz nem itt van a kutya elásva?
Volt-e valaha valamelyikőtök hasonló homályban?
Nagyon kíváncsi vagyok, kinek mi jut eszébe erről.
Ha semmi, az is valami :)
Köszönöm előre is mindenkinek,
NévtelenKe
Kedves NévtelenKe!
Biztos lehetsz benne, hogyha létezik is a nagy szerelem, a "lélektárs", akkor bizonyára egy hétköznapi problémákkal küszködő átlagos embernek fogja magát álcázni. Gondolom, a szíved mélyén Te is csodálatos királylány vagy, de valószínűleg, mégsem viselkedsz mindig ennek megfelelően. A párkapcsolatban tehát ezt tolerálni kell. Súrlódások mindig vannak.
A következőt javasolom:
Kezdd el figyelni a partneredet! Figyeld, ahogy beszél veled, a barátaival, ismeretlenekkel. Hogyan gesztikulál! Figyeld, hogyan vélekedik a világról, másokról stb.! Vizsgáld őt teljes egészében előítéletek nélkül, és engedd, hogy csak úgy "hasson rád"! A fejedben pedig igyekezz "ne spekulálni"! Eközben lassan-lassan kialakul benned a válasz, és egyre erősebb lesz, habár biztos lesznek hullámvölgyek.
Ez egy laikus véleménye.
Egy önismereti klubban hallottam egyszer elhangozni egy hasonló kérdést: Honnan tudom, hogy a házasságom jó? Lehet hogy jó, csak én vagyok elégedetlen?
Erre a mostohaanyám egyszerűen azt mondta:
- Drágám, ha jó lenne a házasságod, akkor ez a kérdés fel se merült volna Benned!
Azt tudod, hogy jó-e a munkád, a kapcsolatod a szüleiddel, jók-e a baráti viszonyaid??
Mert ha ezeket sem tudod, akkor hiányzik belőled valami, ami a helyes értékeléshez kell.
Viszont ha ezekről tudod, hogy melyik jó és melyik rossz, akkor azt sejtem, hogy valahol mélyen Te sem akarod, hogy a párkapcsolatodról kiderüljön az igazság!
Talán félsz, hogy ha megtudnád, akkor el akarnád hagyni és akkor újra egyedül maradnál, amitől pedig nagyon félsz!
Nos, melyiknél éreztél bizsergést, kellemetlen érzést? Mert abba érdemes jobban belemerülni.
Aztán van még egy tesztkérdés, amivel ki szokott ugrani a nyúl a bokorból:
Ha egy lakatlan szigetre sodródnátok a pároddal és életetek végéig ott kellene élnetek, vajon jól éreznéd magad Vele? Szívesen választanád a 60 évnyi napi 24 órát csak Vele?
Lehet, hogy hiányzik belőlem valami, ami a helyes értékeléshez kell - mi ez a valami? -
de az utolsó kérdésedre a válaszom csípőből, hogy: dög unalmas lenne...
Köszönöm Sanyi.
Lehet, hogy még nem tapasztaltál meg sohasem egy igazán jó párkapcsolatot és a körülötted levőktől sem láttad, hogy milyen is a sikeres és boldog párkapcsolat, így nincs mintád, nincs mihez viszonyítanod a sajátodat!
"az utolsó kérdésedre a válaszom csípőből, hogy: dög unalmas lenne..." - ez meg eléggé egyértelművé teszi a kapcsolatotok minőségét!!!
Ezen már szerintem nincs is mit gondolkodni, ott kell hagyni és közben magadban azon dolgozni, hogy feltárd a számodra jó párkapcsolati értékeket!
Amikor már Te pontosan tudod, hogy mit keresel, akkor azt meg is fogod találni!
"nincs is mit gondolkodni, ott kell hagyni"
16 év, gyerek... van mit gondolkodni.
Ja, így már más a felállás!
Na és 16 évig nem volt unalmas? Vagy csak most merült fel benned ez a kérdés, hogy jó-e a párkapcsolatotok?
Nagyon megérintett a helyzeted, mert néhány hónapja én is feltettem ezt a kérdést magamnak ( 16 év házasság és 2 gyerek után). Nekem is olyasfélére célzott a Sanyi, hogy ott kéne hagyni, hogy talán én ezt már el is döntöttem!? Ekkor tényleg elgondolkoztam ..., nem esett jól, hogy nem tudatosan végigondolva döntöttem, csak elfutnék. Aztán úgy gondoltam, dolgozom magamon egy kicsit, hátha ezzel rendeződik a párkapcsolatom is. Így lett! Elindultam az önismeret hosszú, izgalmas, sokszor fájdalmas útján, aztán már egyre kevésbé fáj, ahogy egyre jobban elfogadom és megszeretem magamat. Hellinger terápia segítségével elfogadtam, fel tudom vállalni, hogy szeretem az édesanyámat, ezen a terápián derült fény egy fontos családi mintára - kötődésre, ami az én problémáim jó részét is okozta. Ma már tudom, hogy most jó nekem ez a házasság, nagyon sokat is kaptam eddig is benne, most már látom. Így azért sokkal jobb érzés, hogy most igen a válaszom.
Szóval érdemes elgondolkodni és utána is járni a kérdésnek, üdv: Timo
Köszönöm Timo,
és a többieknek is, akik írtak eddig.
üdv,
nem egész vagy
az életben a változás ami örök a hűség béklyó szabadon nap nap után mindig szabadon akaratunkból ismét őt választani szeretet
Bár a központozás hiánya miatt találós kérdéssé vált, amit írtál, de zseniális.
Úgyhogy most ülök még itt egy kicsit döbbenten és gondolkodom...
Ne a kételyben higgy önmagadban és szíved igaz hű szeretetében kérdezd öt
Kedves Sanyi,
Nem régen kezdtem el önmagamon gondolkodni, foglalkozni az önismerettel.
Világ életemben az érzelmeim vezettek. Ízig-vérig skorpió vagyok a jegyre(is) jellemző érzelmi viharokkal, szélsőségességekkel. Minden érzelmet a végletekig mélyen tudok megélni. Így az életem majd felénél kezdtem el a saját életemmel, önmagammal foglalkozni és azzal,hogy ha tudatosabban élném életem, talán kevesbbé viselnének meg saját érzelmeim, talán kiegyensúlyozottabb életet élhetnék. Viszont hiába próbálom így megközelíteni a dolgokat, a mindennapokat, ha egy erősebb érzelmet kiváltó esemény jön (de néha még enélkül is, csak egyszerűen így kelek fel) akkor hiába minden, ott nincs tudatosság, az érzelmek elsöpörnek mindent, néha olyan intenzíven, hogy senki és semmi nem érdekel, akár magamból is képes vagyok bolondot csinálni. Lehet, hogy felesleges szándék a részemről a tudatosság megtalálása és a kiegyensúlyozott élet utáni vágy és inkább el kellene fogadnom,hogy én ilyen vagyok, az érzelmeim vezérelnek?
Egy dolog akkor tud irányítani Téged, ha nem ismered annyira, hogy Te irányítsd azt.
Az elszabadult érzelmi állapotodban nehéz összeszedned a tudatosságodat, hogy megfigyeld, megismerd és megtaláld a megoldást a belső konfliktusodra, ezért érdemes a nyugodt pillanataidban foglalkoznod ezzel!
A legtöbb ember akkor kezd el gondolkodni a dolgain, amikor már káosz van, viszont akkor már rendszerint túl késő jó megoldást találni!
Mivel Benned nagyon erősek az érzelmeid, ezért azok tudatos feldolgozásához nem elég az eddig összegyűjtött tudatosságod, sokkal több, kiműveltebb kell hozzá!
Olvasd el a tudatosság fejlesztéséről szóló írásomat és ha látsz benne fejlődési lehetőséget, akkor rendeld meg a Tudatosítás csomagokat!
Ezek elmélete és gyakorlatai olyan kiművelt tudatosságot adnak, hogy segítségükkel biztosan tovább jutsz az érzelmi viharokon!
Mindenkinek más a gyengéje, más az a terület, ahol nem elég tudatos, ahol elveszíti a fejét. Van aki a világnézeteken, mások hibáin, tettein, kinézetén vagy a saját önbecsülésén veszíti el az irányítást, vagy soha se volt meg neki.
Olyankor azt a területet fokozottan kell tudatosítani, éjjel-nappal azzal foglalkozni, mert életében az a leggyengébb láncszem.
Nekem például a nemiség, szexualitás volt ilyen. Évekig szinte csak ezek tudatosításával foglalkoztam és jelentős eredményeket értem el.
Ezért merem ajánlani Neked a tudatosítás kiforrott eszközeit, ami a megismerés, őszinteség és elfogadás hármasából áll!
Sziasztok!
A változással kapcsolatban szeretnék tisztázni egy-két dolgot. Nemrég olvastam valahol, hogy az önismeret többek közt arra jó, hogy az ember megismeri és tudomásul veszi "jó" és "rossz" tulajdonságait, és hogy tudatosnak lenni annyit jelent, hogy valaki ezeket elfogadja és hasznosítja, kezelni tudja önmagában. A napokban jutottam valami hasonló érzetre, arra gondoltam, hogy lehet, hogy fel kéne adni végre a mindenáron változni akarást a tudatosítás és a tudatosság eszközeivel...? Annyit foglalkoztam már ezzel az elmúlt három évben, de a helyzetem ha lehet még rosszabbá vált, dacára annak, hogy tényleg sokat segített és nagyon sok mindent megismertem magamról, a családomról,a múltunkról, a világról, a világ működéséről.
Lehet, hogy csak el kéne fogadnom az egészet, úgy, hogy van? De akkor, még ha el is fogadom magam, hogy fogadja el a világ azt, amit például a szüleim sem tudtak soha, hogy képtelen vagyok a földön járni? Azt hiszem már megbocsátottam magamnak ezért, mert rájöttem, mennyi jó oldala van ennek is, és milyen sokat adtam másoknak és magamnak is emiatt a "folyton lebegő" személyiségem miatt (zenészként, álmodozóként, verselőként, finomabb rezgések érzékelőjeként..stb). Azt hiszem, ez vagyok én. Idáig oké. De hogyan tovább? Ki fog eltartani? És a kisfiam? Ez a kemény fizikai szint. És a lelki: rájöttem, hogy valahogy a távolból szemléltem sokszor az életem gyerekként, és az érzelmi gubancok csak a tanult dolgok miatt alakultak ki az életemben. De még ha el is engedem az érzelmi kötöttségeimet (azon dolgozom), hogyan lehet élni, ha folyton csak szemlélünk?
Ha azt vesszük alapul, hogy a világ bent és kint ugyanaz, akkor ha képessé válok elfogadni magam örök és javíthatatlan álmodozó zenésznek, akinek kiesik a "kiskanál is a kezéből" (anyám kedves jellemzése), akkor az Univerzum megteremti nekem a tökéletes passzolást, ami ebben a helyzetben segít? Így működik? (PL. jön egy tökéletes pasi, aki szeret és mellesleg anyagilag is ki tud segíteni ebből a helyzetből és még örül is neki, hogy azzá válok, akivé szeretnék, még ha nem is leszünk mindörökké együtt? létezik ilyen? vagy nyerek a lottón, hogy ne kelljen a kevés fizikai és lelki energiámat (még nem oldódott fel a gyógyíthatatlan betegségem, de rajta vagyok azon is) lélekölő melóba ölni, ami mellett nem jut elég időm és energiám azokra a dolgokra, amelyek talán a jövőm jelentik, ami én vagyok, csak még nem adnak pénzt érte, és azokra, amiket a gyógyulásomra fordítok?)
Szóval, ha elfogadom magam, segít a világ áthidalni az életemnek ezt az abszolút kilátástalannak tűnő szakaszát? (Ami tök ambivalens, mert tudom, hogy éppen ez szól arról, hogy megváltozik gyökerestül és sikerülnie kell, mert én idéztem meg magamnak cirka három éve...)
De akkor miért mondják, hogy ha nem tudunk változni a változással, leragadunk, Az elméletet értem, de nekem most mi a dolgom? Annyiféleképpen próbáltam megváltozni, eleget tenni anyai, szeretői, gyermeki, stb. szerepeimnek, és végül (ma) arra lyukadtam ki megint, hogy valószínű tök alkalmatlan vagyok legalábbis jelen helyzetemben az egészre, és lehet hogy csak ülni kéne a fenekemen és örülni hogy egyáltalán még élek és aggódás helyett elfogadni a most-ot. Csakhogy ez ellen meg az egész környezetem fellázad, mert mi az, hogy én nyugodt merek lenni ilyen helyzetben és nem kaparok ezerrel, hogy "jobbá" váljak, amikor most is már elég "rossz" vagyok? Tudom, hogy nem kell törődni az elvárásokkal, de mégis igazuk van abban, hogy tök élhetetlen vagyok... De most ennyire vagyok képes...
Szóval, változni kell, olyasvalakivé, aki igenis helytáll a világ asztrális részében is, vagy szemlélni az egész hóbelevancot és bölcs mosollyal nézni, ahogy a többiek belekékülnek a hülyeségbe? Ez lenne a feladatom?
Szerintetek?
Sziasztok!
Nekem az lenne a gondom, hogy úgy érzem, képtelen vagyok átlátni a körülöttem zajló eseményeket. Úgy érzem csak sodródom, mint tollpihe a szélben. Szétszórt és bizonytalan vagyok. Úgy érzem, mintha vak volnék. Elég rosszul alszom. Álmaim, ha emlékszem rájuk, nagyon homályosak, zavarosak. Mindig úgy érzem, mintha mereszteném a szemem, teljes erőből figyelnék, de nem látnék semmit. Ez nagyon kellemetlen, és kimerítő. Hiába kerestem a lelki okokat hosszan és kitartóan, eddig nem jöttem rá, hogy mi az ok. Félek a jövőtől, a változástól, az önállóságtól, attól, hogy kihull alólam a talaj. Néha legszívesebben elbújnék az élet elől. Ám ez a tudat, és felismerés önmagában még nem volt elég a megoldáshoz.
Amúgy valójában is rövidlátó vagyok, és tudom, hogy erre Sanyi mit szokott mondani.
Előre is köszi, ha válaszoltok!
Taksony
Nem tudom, hogy tudok-e újat mondani, de az jutott eszembe, hogy ennek a lelki vakságnak én elkezdeném a múltban keresni az okát, mégpedig hogy mi volt az az esemény a gyerekkorodban, ami annyira fájhatott, hogy azt nem akartad látni?!
Ha ilyet nem találsz, akkor lehetne előző életbe utazós meditációkat is végezni hasonló kérdéssel. Valahol, csak előbukkanna valami!
A másik megközelítésem az lenne, hogy meditációban megkérdeznéd: Milyennek látnám az életemet és benne önmagamat, ha nem lenne ez a vakságom?
És akkor elhúzol egy függönyt, ami mögött a mostani, félve látott valóságod van!
No, ez egy kiütős gyakorlat lehet nem csak Neked, hanem szinte bárkinek, hiszen megmutatja az őszinte valóságot.
Ajánlom mindenkinek ezt a gyakorlatot!
Köszi szépen!
Lényegében ilyen gyakorlatokat szoktam végezni napi rendszerességgel, és sok kellemetlenséggel járnak. (Mondjuk az előző életekre nem emlékszem.)
Egyszer egy látó ezt mondta, amikor "szemügyre vett":
"Hogy neked mennyi szorongás van a szívedben?! Te jó ég!"
Most olvastam egy biztató gondolatot arról, hogy amikor a -10 °C-os jeget el kezdjük melegíteni, semmi látványos dolog nem történik addig, amíg el nem éri az olvadáspontját.