Miklós sem kelt fel hiába, mert megláthattam : csak BEút van...
Köszönöm.

Légy ÉBER!
Az egó által gyártott "mítoszok", magyarázatok és érvek száma kifogyhatatlan. Ne hagyd becsapni magad! Ha tetten éred énedet valamely játszmában (akár egyszerre többen is), azonnal tudatosíts magadban a tévedésedet, és ne engedd, hogy az egód meggyőzzön téged, lelkesen, túlfűtötten lihegve: "ez csak azért volt, mert a másik...". Nincs másik.
Nincs ok, amely egy tudatos létezőt felmentene az isteni természet gyakorlása alól.
Ha hibázol mégis, akkor se ess kétségbe (ilyenkor hajlamos ugyanis az önsajnálat vagy bűntudat által az ember egy újabb egó-drámába "beszállni") –
helyette vond le a tanulságokat, és legközelebb próbálj meg nem "ugyanabba a folyóba" lépni. Tanulni ugyanis csak akkor tudsz, ha tetten éred magad (lehetőleg még az akció előtti pillanatban) - és változtatsz, a gyakorlatban (az elmélet itt nem elég.
A FÉL-elem a SZERETET ellenpólusa. Minden negatív érzelem ebből fakad még a harag, a gyűlölet és a bosszúvágy is. Ez az egód leghatékonyabb fegyvere - ellened (és "számodra", hiszen nem tesz mást, csak lehetőséget biztosít - a provokáció által -, fejlődésedhez).
Lám, milyen egyformák vagyunk! Lehetséges, hogy ha más felett ítélkezünk, saját magunk iránt érzett dühünket éljük meg megmagyarázhatatlan félelem-fellobbanásaink miatt? Talán lehetne ezzel a gondolattal indítani tudatos tanulásunkat az Empátia útján.

Aki "harap": FÉL.
Aki indokolatlanul, hevesen támad, az úgy érzi, hogy kevés a világnak. Így inkább agresszióval leplezi önbizalomhiányát, megfélemlítést keltve a másikban, hogy addig se legyen annak bátorsága az igazi okra gyanakodni: az esetleges megfelelni nem tudás miatti félelmére. Aki örökösen a figyelem középpontjába vágyik, lesöpörve mindenki mást a "porondról", azt rémíti a láthatatlanság, az értéktelenség lehetősége. Harsányságával, túljátszott létezésével igyekszik fontossá, nélkülözhetetlenné tenni önmagát - társasága számára.
Aki megaláz másokat: FÉL.
Szintén csak figyelemelterelő hadműveletet folytat az Egó Úgy véli, azzal, ha másokat helyez középpontba, és gyengíti pozitív megítélésüket - emelni tudja saját fényét.
Aki energiáival zsarnokoskodik: FÉL
Van, aki szavak szintjén ugyan szimpátiát kelt embertársaiban - és mégis... energiájával olyan zsarnoki játszmát űz, hogy szinte megbénítja vele beszélgetőpartnereit. Manipulál, és szégyenérzetet kelt a másikban, így leplezve saját félelmét.
Aki ítélkezik: FÉL.
Aki tudja, kicsoda és miért van e földi világban: nem vét az Egy ellen. Ítéletet mondani nyilvánosan csak az képes, aki hatalomra tör, az uralkodó álarca mögé rejtve kisebbségi komplexusát.
Aki dicsekszik: FÉLl.
Az az ember, aki túlságosan sokat beszél önmagáról és győzelmeiről - szintén a FÉL-elem démonjával küzd, és hazugságokat gyárt azért, hogy bebizonyítsa: értékkel bír. Önbizalomhiánya befalazza, érzékenységét, empátiáját megsemmisíti embertársai felé. Saját hangjának hallatása által a világ középpontjává emeli Önnön Lényét, melynek irányítója az egó.
Aki extremitásba csomagolja lényét: FÉL.
Szintén figyelemfelkeltés a célja - csak épp középpontba helyezkedés helyett a lázadás, a másság, a különállás illúzióját igyekszik felkelteni másokban. 'Ha nem érezzük "megfelelőnek" magunkat a társadalom számára, inkább különbözzünk - de gyökeresen! Így minden reakciónk "normális" lehet, hiszen a mi "fajtánkat" úgysem értheti meg az, akinek más a "motorja". Önvédelem ez - ítélkezés ellen, a hangos értetlenség felkeltése által.
Aki meghunyászkodik: FÉL.
Van, aki inkább fejet hajt minden akarat előtt, és soha ki nem nyilvánítja véleményét - csak ne bizonyítsa be (önmaga számára is) nyilvánosan az élet, hogy kevesebb, mint más. Belemegy bármely alkuba, bármennyire is távoli tőle az aktuális ajánlat; mosolyba erőszakolja magányát és kétségbeesését.
Aki panaszkodik: FÉL.
A "szegény én" drámája is a félelemből fakad. Ő az, aki inkább hangsúlyozza saját szerencsétlenségét és gyengeségeit - csak ne más rántsa le róla a leplet. Úgy érzi, így elkerülhető a megaláztatás, ha a figyelmet eltereli valódi "hézagjairól", és átirányítja azt saját sorsának "egyedi, extrém méreteket öltött" szappanbuborék-szenvedéseire. A sóhaj a fegyvere - így igyekszik felkelteni az érdeklődést és a részvétet másokban, ezáltal energiát nyerve embertársaitól.
Aki mártír: FÉL.
Ő a nagy bűntudatkeltő, aki úgy kíván hatalomra szert tenni, hogy önmagát mutatja szenvedőként, ezzel másokban megteremtve a lelkiismeret-furdalás szörnyetegét.
Aki tökéletes: FÉL.
Az, aki mítoszt teremt maga köré azáltal, hogy sugározza, mennyire tökéletes, hibátlan az élete és Önvalója - szintén energiát nyer mások csodálata által. Manipulál. Csak mások szeretetteljes elfogadása és emelése által beavatkozás-és erőszakmentes a kommunikáció.
Aki beáll a sorba: FÉL.
Aki a szíve szavának való engedelmeskedés helyett inkább a Tömeg útját járja, feladva ezzel álmait, és égi-földi misszióját: reszket attól, hogy megfelelni nem tud embertársainak. A bizalom hiánya miatt és által töri kerékbe életét.
Aki kommunikációs megszállottságban él: FÉL.
Nehezen viseli a magányt (és néha épp ezzel bünteti magát), bár ezt megszállottan takargatja azzal az elképzelésével, miszerint túlságosan is emberbarát, ezért nyílik ki mások előtt, könnyen. Ő az, aki nehezen hallgat társaságban, és szívesen megosztja vívódásait, akár magánügyeit másokkal - elsősorban azt hangsúlyozva, hogy ő alapvetően sokat hibázik, de botlásaiból szívesen tanulna... Számára a másik fél inkább pszichológus, mint egyenrangú partner - kényszeresen meg akar felelni ugyanis a "jókislány"-"jókisfiú"-szerepnek, amely arról szól, hogy: 'a "szüleim" előtt nincsenek titkaim, mindent átadok nekik, hogy ezért, jutalmul szeressenek'. A "beszámolás" miatti "görcs" készteti szüntelen megosztásra. A felnőtté válás számára még nem következett be, továbbra is tart a szülői ítélettől, így minden kapcsolatában alárendeli magát, ha értékelésre kerül sor.
Aki a tettek megszállottjaként él: FÉL.
Ha nem tevékenykedhet, vagy nem szolgálhat épp másokat, úgy érzi, hogy megfosztották szerepétől, és letargiába lép. Lételeme a tett, és az azért kijáró dicséret, vagy épp sajnálat. Ő a szolga, akinek nincs egy "nyugodt perce", aki folyamatos tervezés-és tettlázban ég, akinek telítve a határidőnaplója nélkülözhetetlensége bizonyítékaival.
Aki az illúzió-tettek megszállottjaként él: FÉL.
Azt hiszi, folyamatos munkában van, holott épp elméje motorja nem hagyja eljutni őt a tettekig. Örökké mások, vagy - ritkábban - saját problémáival foglalkozik, beleássa magát ezekbe, és elhiszi, hogy szenvedés az élet. Aggódásba fojtja energiáit, és nem érti, hogy mitől kimerült... Látszat nélküli tevékenységeinek tudja be fáradtságát, és szüntelen panaszkodik, hogy soha nincs eredménye tetteinek.
Akit vágyai hajtanak: FÉL.
Aki örökké vágyakat kerget, és képtelen kibékülni a MOST áldásaival; aki tárgyak csillogásával kápráztatja el egóját, vagy pótszerek, (rög)eszmék hatásával ámítja birtokolni vágyó énjét, esetleg az emberektől kapott csodálat által kívánja emelni önmagát, szomjazva a kívülről érkező szeretet-vagy szerelemenergiára - szintén nem Önmagát éli. Csak mímeli az életet. A kint segítsége legfeljebb illúzió, drog (pozitív eseben: inspiráció, megerősítés) - és így kifejtett hatása múlékony: valódi áldást egyedül az Örök Értékek hozhatnak.
Aki megszállott: FÉL.
Két irányban kell haladjon az ember: küldetése teljesítésében és (isten)emberként való kibontakozásában. Ha személyes Utunkat járjuk (szakmánkban, hivatásunkban, kapcsolatainkban stb.) - az égiek elhalmoznak csodákkal, ami méltó és szép bizonyítéka annak, hogy bölcsen emlékezünk. Ugyanakkor ez csak félig megélt élet - pusztán a küldetés mögé bújni épp úgy nem egészséges, mint kizárólag emberi tevékenységeinknek szentelni magunkat. A BENT és a KINT egységben működése elengedhetetlen az élet teljességének megélésében. (Sok esetben ez a Művész tragédiája - folyamatos tűzben ég, miközben a földelés szükségességéről hajlamos megfeledkezni - így gyakorlatilag lassú öngyilkosságot követ el, a Földtől való idegenségérzete miatt).
Aki beteg: FÉL.
Aki fizikai tüneteket produkál azért, hogy mások részvétét felkeltse, és így markoljon energiát, időt magának - annak játszmája épp oly komoly manipulációt rejt magában, mint a félelem többi megnyilvánulása. Mindig a betegség gyökerét kell fellelni, és meggyógyítani (ez sokszor múltbéli, hozott szenvedésekből, kötődésekből fakad) - akkor elmúlik a lélek mártírom-akarnoksága.
Aki elméjével él: FÉL.
Az elme erősödése egyenes arányban van a szíverő gyöngülésével. Az, aki teóriákat gyárt, ahelyett, hogy megélné saját sorsának pillanatait - menekül.
Aki halogat, vagy türelmetlenség-démonjaival küzd: FÉL.
Aki így él, képtelen csöndesen, nyitottan szemlélődve részt venni a MOST áramában, mert fél attól, hogy nem azt kapja, amit korábban remélt. Tart attól, ha belenéz a Lélek-tükörbe, olyan arcot lát viszont, amelyben nem ismerne rá saját fantáziája által megformált önmagára. Így inkább rohan, vagy meg sem érkezik, hogy véletlenül se hagyjon időt magának a Szembesülésre.
Aki az élet megvetésébe (passzivitásba) burkolózik: FÉL.
Ő az, aki bebiztosítja magát, hogy ne legyen sebezhető fő félelmével, a halállal szemben. Ez a "biztosíték" azonban csak látszat, nincs köze a valódi védettséghez. A félelmét dédelgető ember hajlamos az önsajnálatra, és a teljes passzivitásba menekülésre.
Aki elvágyódik: FÉL.
Ő emlékeire hivatkozik, miközben csak fél szembesülni a földi lét próbáival.
Aki túlmisztifikál másokat, vagy saját csodateremtő képességét: fél.
A valóság elfedésére ennél hatékonyabb, látványosabb módszer aligha létezhet. Fantáziánk bekapcsol - és hőssé avatja azt, akire épp az egó figyelme irányul. Vigyázz, mert torzít a tükör! Az igazság ennél sokkal meseszerűbb és hitelesebb válaszokat kínál, ha hagyjuk magunkba fogadni azokat. Minden ember csoda - és ettől kerek a világ.
Aki jelekbe, irányzatokba, mesterekbe kapaszkodik, vagy épp az anyag rabjává avatja magát: FÉL.
Egyik sem az önállóság útja - mindkettő (legyen az spirituális, vagy földi börtön) szabad akaratunktól von meg minket, kényelmes mankót, ragaszkodási felületet, függőséget biztosítva számunkra az úton....