Én is keresem, de nem találom. Magamban pláne. Időnként nagyon belefáradok ebbe a kutakodásba és elmegy a kedvem az egésztől. Kimondottan irigykedem (tudom, ez csúnya dolog..), hogy másoknak ez megy. Ti miért kaptatok ilyen jó programokat (képességeket, értelmet, érzelmet, önismeretet, kitartást...stb..), hogy érzitek, tudjátok, megtaláljátok Őt???

Szia Kedves nem tudom hogy szólítsalak!

Köszönöm szavaid, nagyon örülök, hogy tetszett az írásom. Szeretném hozzátenni, hogy sok, igazán nagyszerű mesterrel áldott meg az életem, méghozzá igen rövid, alig három év leforgása alatt. Gyakorlatilag a nulláról indultam (csak belső érzeteim voltak, mint mindenkinek, amiket nem igazán tudtam helyére tenni). De hozzá tartozik az is, hogy az írásaim a tanulásom része (igaz, aki tanul, tanít is és fordítva), és valami miatt úgy alakult, hogy a megélést csak nemrég kezdtem... Úgyhogy amolyan igazi "hamis mester" vagyok, amin az utóbbi időben csak mosolygok, mert rájöttem, hogy szinte mindenki az. Hiszen az ember természetéhez tartozik (és az élet törvényszerűsége), hogy szinte mindig többet tudunk, mint, amit már meg is éltünk. Arról nem is beszélve, hogy aki már elérte a bölcsesség szintjét, az már nem beszél. Ennél fogva nem is tanít. Csak létezik.

Ezt azért is írtam le, mert előző hozzászólásodban azt írtad, hogy az Isten-keresésünk sohasem ér véget, és mindig keresés marad, és ezzel nem egészen értek egyet. Nagyon remélem, hogy inkább arról van szó, hogy Istent különböző szinteken találjuk. Például egy pohár forró kakaó képében (fizikai szintű beteljesülés :), a szerelemben (lelki szintű). Ezeket a szinteket sok ember ismeri dacára a mai világ elsivárosodott lelkivilágának. Amit még ismernünk kéne (mert az emberi lét harmadik eleme), az a szellemi szintű eggyéválás Istennel. Ez pedig, ha nagyon leegyszerűsítem, arról a technikáról szól, hogyan éljük az egész életünket örömben, és alkalmazkodóan, úgy, hogy közben folyamatosan tágítjuk az isteni megéléseink körét (tudatunkat). Erről tanítanak a nagymesterek. Ha ez meglenne, nem kellene félnünk a háborúktól, meg a kataklizmáktól. Az Aranykorban valami ilyesmi van. (És állítólag ez jön el azok számára, akik megszerzik a tudást és hajlandóak változtatni a tanult élet-vitelen.) Az Aranykor embere kiegyensúlyozott, teszi a dolgát "Isten rendelése szerint", vagyis az örömeinek él, miközben tiszteletben tartja mások ilyen jellegű szabadságát is. Valójában, azt hiszem ez az igazi alkalmazkodás.

De van egy negyedik szint is. Ez pedig a Szamszarán (a életek körforgásán) túli létezés, amely már kiemel a földi létezés (vagyis Élet) "karmaiból" (vagyis a karmák, ok-okozati láncolatok) köréből. Ezt nevezik különböző elnevezésekkel a nagymesterek "isteni tudat"-nak. (Az előzőek az "asztrális", vagyis fizikai és lelki, és a "szellemi", ami már kapcsolódik az Univerzális tudathoz.) Úgy gondolom az Isten-tudatban való folyamatos létezés a tökéletes eggyé-válás Istennel. (Önmagunknak azzal a részével, amely nem teremtett, hanem teremtő). Mivel ez nem a teremtett részünk, ezért nem azonos a testtel, sem a lélekkel (gondolatok, érzelmek, ego, finomtest), és éppen az által a tudat által lehet ebbe az állapotba kerülni, hogy azonosságunkat az alsóbb szintjeinkkel kitöröljük a tudatunkból. A meditációban is ez kellene, hogy történjen: gondolat-nélküliség, érzelem-nélküliség, elkönnyült testi érzetek. Ebben az állapotban nincs más jelen, csak az ok nélküli öröm. Talán így lehet leírni legtömörebben.

Ezt azért merem így leírni, mert nemrégiben éltem át. Valamilyen számomra még titokzatos oknál fogva, semmilyen gyakorlásom, mely a meditációra irányult nem tudta elérni azt a szintet, amit átéltem egy tökéletes elkeseredésem kapcsán intézett imámban kisfiamra várva az óvoda épülete előtt. Azelőtt már utaztam, meg álmodtam, és volt sok "különleges", vagy paranormálisnak mondott (valójában szellemi szintű) megtapasztalásom, de a tökéletes meditációba az Élet maga vezetett el. Csodálatos élmény volt, és éppen nemsokára találtam meg ezen az oldalon ezt a kérdést... (Merthogy véletlenek nincsenek.) Látod, így tanít engem az életem arra, amit tudnom kell. Megtanulni, megélni, megfogalmazni. Mindig ez a sorrend. Azelőtt, minden élményem leírtam, ha kellett, ha nem, és amikor elhatároztam, hogy többet nem fogom, hogy ne bonyolítsam a dolgot annyira, ezt műveli velem az élet...

Visszatérve az élményre, ott valami olyasmit éltem át, hogy függetlenül mindentől olyan végtelen öröm vagyok, olyan végtelen határtalanság, amihez semmi más, földi dolog nem fogható, és nem is szükséges. Azt éreztem, hogy ha most az örökkévalóságig itt ülök az autóban és a kisujjam sem mozdítom többé, sőt, levegőt sem veszek, akkor is tökéletesen boldog vagyok, és ezt mint egy fénytest sugárzom kifelé, olyan elégesettséggel, békével, napfénnyel telten, ami nem leírható. Hogy valóban nincs szükség semmire a létezéshez. Sem testre, sem gondolatokra, sem érzelmekre, sem megtapasztalásokra, sem tettekre, sem ételre, de még levegőre sem. Lehet, hogy őrülten hangzik, de tényleg így van. Az élethez valóban szükség van mindezekre, de a LÉTEZÉSHEZ nem. És a létezésből való az élet. Szerintem ez a következő szint, amiben Isten megtapasztalható. És minden szint, vagy a szintek összeolvadása egyre nagyobb örömet okoz (ez a tudattágulás). Gondoljunk csak a tantrikus-nak nevezett szexre, amelyben mindhárom földi szint összeolvad, a puszta testi kielégüléssel összehasonlítva. Már akinek volt ilyen élménye. El kell mondjam, az is Isten. :)

Szóval végső soron valóban örökkévaló az Isten-keresésünk, de szerintem akkor keressük jól, ha újra és újra megtaláljuk, és egyre magasabb szinteken. Lehet, hogy nekem azért jutott ez osztályrészemül, mert szinte az egész életem lerombolódott, kívül-belül, és az újjáépítés most kezdődik. Egy velem-született máj-betegség a kiindulópontja mindennek, és bár csak huszonéves koromban "robbant a bomba", azóta rádöbbentem, hogy ösztönösen, mindig is kerestem azt a szintet és tudást és megtapasztalást, amely kiindulópont lehet egy teljes élet újjáépítéséhez, egy gyógyíthatatlan betegség meggyógyításához, vagy egy halott ember májának tudatos elfogadásához. Merthogy a tudatalattim (a szellemem) tudta az egészet előre :), és felkészített arra, amire most szükségem van. És melyik szint az, amelyről az alsó három újrateremthető? Hát, a negyedik...

Ezért is írtam, szerény tudásom nálam sokkal nagyobb tudású mesterektől való, akiket bevonzott a szellemem, hogy megkapjam, amire szükségem volt a halál torkában. Még csak éppen hogy elkezdtem élni, az egómat nagyon tiporja még mindig az egész, de a szívem újabb és újabb örömökkel gyarapodik.

Leírtam ezt az utolsó élményem is, ha érdekel, vagy a tudás, amit átadtak nekem, cseréljünk email-címet!

Namaszte