Az a baj.....
Ha kiélem a vágyaimat, az a baj,
Ha elfojtom, vagy elhallgatom, az a baj.
Ha bevállalós '49, az a baj,
Ha visszafogott 61-es, az a baj.
Ha csöndre vágyom, ön-magányra, az a baj,
Ha tombolok és ordibálok, az a baj.
Ha mindenről van véleményem, az a baj,
Ha bambulok és nem figyelek, az a baj.
Ha kimondom az "utálom" szót, az a baj,
Ha szeretlek, de nem hirdetem, az a baj.
Ha otthon ülök, relaxálok, az a baj,
Ha folyton nyüzsgök, tapasztalok, az a baj.
Ha nem értem az összefüggést, az a baj,
Ha rákérdezek, okoskodok, az a baj.
Ha túlfűtött a szenvedélyem, az a baj,
Ha túl hideg a kezem-lábam, az a baj.
Ha szabad vagyok, öntörvényű, az a baj,
Ha megfelelek, rábólintok, az a baj.
Ha a világ forog körülöttem az a baj,
Ha élvezem és kimutatom, az a baj.
Eltértem az átlagostól, az a baj.
De qrvára élveztem és ez nem baj. :))
Alapötlet:) http://www.youtube.com/watch?v=86mcFm2-rxE
Hozzászólások
53 hozzászólásKöszönöm Drága Szeklice !
Szeretettel: Ibolya
...ha tiszta a tisztával...:)
Beszállhatnék? Nem vagyok olyan jajdenagyon tiszta, de repülni szeretek...:D
Te már most is szárnyalsz Drága Szeges........., hát nem veszed észre ? :)
Szerintem is:-)
...hát már majdnem elfelejtettem.:)
Csak táncolni szerettem volna kicsit a felhők fölött... talán csak egy reményt hozó, megtisztító örömtáncot...:)
Szeges, kedves, íme:
egy lassú....
http://www.youtube.com/watch?v=6fv9AxZAPGw
és egy gyors....
http://www.youtube.com/watch?v=JEUXPSCjBk8&feature=related
Köszönöm a táncot:-)))
szeklice
Nagyon szép volt a tánc!
Élveztem Veled együtt...:)
Na jó, inkább csak az elsőt, ami egyébként is egyik kedvencem...:)
Kiélem a vágyaimat, ha úgy akarom,
Elfojtom, vagy elhallgatom, ha úgy akarom.
Bevállalós '49, ha úgy akarom,
Visszafogott 61-es, ha úgy akarom.
Csöndre vágyom, ön-magányra, ezt teszem,
Tombolok és ordibálok, ez van, kedvesem.
Mindenről van véleményem, jó nekem
Bambulok és nem figyelek, kell nekem.
Kimondom az "utálom" szót, őszinteség,
Szeretlek, de nem hirdetem, attól érzem én.
Otthon ülök, relaxálok, van ilyen,
Folyton nyüzsgök, tapasztalok, jöjj velem.
Nem értem az összefüggést, előfordul
Rákérdezek, okoskodom, nem morogj úgy.
Túlfűtött a szenvedélyem, élvezem,
Túl hideg a kezem-lábam, melegíts fel.
Szabad vagyok, öntörvényű, szárnyalok,
Megfelelek, rábólintok, jó nagyokat ásítok.
A világ forog körülöttem, jól tudom,
Élvezem és kimutatom, kacagunk.
Eltértem az átlagostól, nem nagy ügy,
Élvezd velem mindenestől, most együtt :))
Régen "láttalak", ezért külön örülök, hogy éppen nálam bukkantál fel. Nagyon jót nevettem a verseden, kiérezted az enyémből a komolysága mellett a játékosságot is és kapásból vetted a lapot. Élveztem Veled együtt. :) Egyébként Rólad szól, vagy nekem ?
Na jó, átjött a mondanivalója is, csupa pozitív hozzáállás az élethez. Valami azért azt súgja, Te sem éled meg maradéktalanul.:)
Köszönöm, hogy adtál magadból egy kis életörömöt, lazaságot.
Ui.: azért azt megállapítottam, hogy egyikünk sem élne meg a költészetből.:)
Örülök, ha tetszett, valóban nem egy Petőfi, bár inkább némi Romhányira gyúrnék inkább.
Inkább neked, mint rólam. A versed az első lépés, amikor leszakadsz az elvárásokról és a különállóságod éled meg. A második, amikor elfogadod a változásod, ez lesz természetes és másokhoz is képes vagy már új módon kapcsolódni és magaddal vinni. Minden sora a tiéd, csak a másodikra próbálkoztam átfordítani.
Mivel radikális átalakításokat élek szellemi és fizikai szinten is, valóban nem a harmónia szakaszában vagyok, ezt jól érzékeled. A hullámzás az aktuális, ráadásul permanenciában. Így van ez, úszom az árral a legnagyobb alázattal, amire képes vagyok. Gyakorlom a víz természetem, bár még inkább rolling stonsnak tűnik és nagyokat koppanok.
:)
Ez az !! Az alázat hiánya az egyik legnagyobb hibám, na és a türelmetlenség. Mindig is lázadtam, először csak belülről, csendben és halkan, most pedig túlságosan hangosan.
Az a fajta alázat hiányzik belőlem, amelyből lehajtott fejjel is sugárzik a tartás. A csendes megadás képessége úgy, hogy közben tudjam, érezzem, ha visz is az ár, azért a csónak evezője nálam van.
Fogalmam sincs, valaha el lehet-e érni a teljes harmónia szakaszába, számomra még túlságosan békés lenne minden. Napokra már olykor az enyém, ilyenkor kiélvezem, majd vágyom vissza az "anarchiába". Hiába, mindennek folyamata, ideje van és közben hadd mossa csak az ár, vagy a lassan csordogáló patak a Kavicsot minél simábbra, fényesebbre.........
Ez az !! Az alázat hiánya az egyik legnagyobb hibám, na és a türelmetlenség. Mindig is lázadtam, először csak belülről, csendben és halkan, most pedig túlságosan hangosan.
Az a fajta alázat hiányzik belőlem, amelyből lehajtott fejjel is sugárzik a tartás. A csendes megadás képessége úgy, hogy közben tudjam, érezzem, ha visz is az ár, azért a csónak evezője nálam van.
Fogalmam sincs, valaha el lehet-e érni a teljes harmónia szakaszába, számomra még túlságosan békés lenne minden. Napokra már olykor az enyém, ilyenkor kiélvezem, majd vágyom vissza az "anarchiába". Hiába, mindennek folyamata, ideje van és közben hadd mossa csak az ár, vagy a lassan csordogáló patak a Kavicsot minél simábbra, fényesebbre.........
Ez egy igen jó kis versike...
Örülök, ha tetszik.:)
Kedves Kavics!
Írok Neked, mert közel áll hozzám a versírás is, meg a problémakör is.
Sokáig hasonlóan éltem, mint amiről te beszélsz.
Alapvetően nagyon jól megfogalmazta Karmatörlő : "A versed az első lépés, amikor leszakadsz az elvárásokról és a különállóságod éled meg."
Az én hosszú éves (önvizsgálós, marcangolós) kutatómunkám eredménye az lett, hogy rájöttem ez az elvárásos-cirkusz nem szól másról (nekem), mint a magánytól való félelemről. Mert mi másért akarnánk megfelelni másoknak, ha nem azért, hogy szeressenek és velünk legyenek?
De ez korlát, ez nem igazi szeretet, ez nem valódi Élet. Mert sosem tudunk így önmagunk lenni, mert millió apró szilánkra hullik az egyéniségünk az évek során, mert mindenhol, mindig más szerepben kell megjelennünk és fenn áll a veszélye annak, hogy belső lényünk sosem jön a felszínre és ez nagyjából rettentő gyorsan lelkünk fulladásos halálához vezet.
Én fulladoztam.
És úgy döntöttem, nem fulladok meg. Persze ettől egy évre pánikrohamok jöttek rám, mert hát önállóan létezni és önmagunkat kifejezve élni nem egyszerű. Attól féltem, ha önmagam vagyok, nem fogok kelleni senkinek. Világos. Ez a gondolati séma oda vezet, hogy egyedül maradok. De az egyedüllét és a nem lét közül az elsőt választottam.
Aztán amikor nagyjából már nem voltam olyan riadt az egésztől, a magányom is viszonylag kellemessé vált, azt vettem észre, hogy héééé nem is vagyok egyedül!!!
Mert nem voltam. Persze az önmagát adó ember, nem népszerű. De mindig vannak, lesznek olyan lelkek, akik együtt sétálnak velünk és olyan mámorító az olyan együttlét és barátság és bármilyen kapcsolat, amiben a másik fél a lényegünk látja, a lelkünket.
Ezek a dolgok jutottak hirtelen eszembe.
Üdv :-)
Zsu
Először a magánytól való félelem dominált nálam is, persze ehhez is idő kellett, mire rájöttem. Aztán hozzájárult még az is, hogy akkori rálátásom szerint teljesen kifordultam önmagamból, olyan dolgok estek jól, amelyekre előtte még gondolni is alig mertem. Valahol mélyen tudat alatt vágytam rájuk előtte is, de hol voltam én ahhoz, hogy ezeket a gondolatokat közel engedjem magamhoz.
Lázadás volt ez a javából a régi, berögződött, valósnak hitt énem ellen, de még a lázadás szótól is irtóztam, nemhogy a cselekedetek őszinte felvállalásától. Nálam is jöttek a pánikrohamok, hiszen úgy éltem, ahogy már nem akartam, de azt nem mertem megengedni, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék. Még ma sem merem felvállalni teljes egészében ezt a vadóc, türelmetlen, bevállalós, kipróbálós énemet, főleg ennyi idősen. Nyilván ez a másik véglete a személyiségemnek, amit soha nem mertem kipróbálni, de ahhoz, hogy megleljem a középpontomat, mint ahogy Csaesz nagyon is jól látta, meg kell élnem mélységében a másik végletemet is, beleadva mindent, ami csak jól esik, hiszen nincs már rá 20 évem, mint az előző visszafogottra.
Ez a kettősség még jócskán bennem van, de egyre inkább győz a "megbotránkoztató" énem, ami egyébként teljesen normális - na jó, néha egy kicsit kibillen belőle - , csak nekem szokatlan és nehezen elfogadható. De nem csak nekem, hanem a környezetemnek is, teljesen megzavarodtak, nehéz egymáshoz viszonyulnunk.
Mindezek ellenére, ha el tudom felejteni a félelmeimet, ami egyre gyakrabban előfordul, sokkal jobban érzem magam önmagammal és másokkal is, akik fel tudják velem venni a ritmust és fordítva.
A belső, ismeretlen lényem mind többet mutat meg önmagából, egyszerre élvezem és olykor még megszenvedem. Az én változásom pedig kihat mindenre, amivel és akivel csak valamilyen kapcsolatban vagyok. Elvesztek és bevonzok új embereket, környezetet és még sorolhatnám. Most éppen a szerelmet élem meg a teljességében úgy, ahogy eddig még soha. :)
Szóval gyökeresen átalakulóban van a magánéletem. A változást másokban is nehéz megszokni, önmagunkban pedig hatalmas próbatétel, hiszen nem léphetek ki az ajtón, hogy ez az ember nem tetszik nekem, előbb-utóbb vállalni kell, méghozzá azt a formát, ami a legjobban kiteljesít.
A népszerűségi indexemet nem kutatom, egyszerűen nincs rá energiám, nem érdekel, vagy inkább úgy fogalmaznék, csak bizonyos emberek szeretete számít, abban pedig ők döntenek, felvállalnak-e a változásaimmal együtt, avagy sem.
"Ezek a dolgok jutottak hirtelen eszembe" :)
Üdv: Ibolya
Ez jó, Ibolya. Nagyon. Szerintem. :-)
Leírok egy verset is... belőlem is néha kijönnek dolgok.
Megmondják hova ne nézz,
megmondják hova ne állj,
tudod már hol a vége,
tudod már hol a határ.
De tiéd ez az ösztön
nem hallgathat el
a világot akarod
és embert is ölsz ha kell...
...csak saját magad...
...ura vagy,
de nem hagy
nyugodni a város
a kéj a kínnal határos,
az utca széttárja sárga combjait
te nem vagy itt
otthon
folyton
bámulnak a házak,
de nem fognak kezet veled,
mert a kék kékebb,
a sós sósabb neked.
Szép estét!
Zsu
Zsu,ezt érdemes lenne megzenésíteni.
Nagyon jó dallama,ritmusa van.
Ahogy olvastam ,hallottam is.
Kedves Eva!
Örülök, hogy tetszik, sajnos nem ismerek senkit aki erre alkalmas lenne!
Te igen? :-)
Zsu
Igen Zsu, van úgy sokszor, hogy muszáj írni, mindegy milyen formában, stílusban és még a minőség sem igen számít, a lényeg, hogy érezze az ember, kiírtam magamból a lelkem egy darabját, azt, ami feszített, kikívánkozott.
Az írást erőltetni értelmetlen, visszafogni pedig lehetetlen, jöjjön hát, ha jönni akar. Csak így tovább Kedves Zsu.
Szeretettel: Ibolya
Igen, Ibolya, se visszafogni, se erőltetni nem lehet!
Vannak olyan helyzetek, mikor annyira hatalmas egy érzés, annyira betölti lényünket a boldogság, a fájdalom vagy a Szeretet (az előjele végül is nem is lényeges), hogy túlcsordul és muszáj leírni, muszáj formába önteni, hogy megvizsgáljuk, hogy megörökítsük, hogy megmutassuk a világnak.
:-)
Zsu
Számomra az igazi kockázatot
mindig is a hozzám legközelebbállók reakciója jelentette az önmagam felvállalása és megélése felé vezető úton. Nem elsősorban a magánytól és más emberek lecserélődésétől féltem, hanem leginkább attól, hogy ők - a szeretteim - nem birják majd "lekövetni" a megváltozásomat.
Hogy nem fognak szeretni, eltávolodnak tőlem vagy esetleg meg is szakad velük a kapcsolatom.
Most is benne vagyok e folyamatban, de eltelt egy kis idő.
Azt tapasztaltam, hogy valóban nem birták néha a szeretteim a változást bennem. Hogy meg-megszakadt pl. a kapcsolatunk illetve hosszú szünetek iktatódtak be a kapcsolattartásba. Rengetegszer nem fogadtak el, konfliktusok adódtak, óriási megdöbbenés fogadott és sok lett a surlódás.
De mégis - sokkal jobban éreztem magam igy, mintha továbbra is megfeleltem volna.
A félelem és a bűntudat felbukkant, mint kisérő érzés, de nem baj. Nem fojtom el őket. Tudom, hogy a folyamat részei. Nem legyőzni akarom őket, hanem velük együtt is meglépni a dolgokat.
Úgy vagyok ezzel, mint Zsu: önmagamat választom.
Legalább annyira jó, mint az eredeti!;)