Nos, én kipróbáltam mindkét oldalt. Voltam és olykor vagyok is túltervező, de listát már szerencsére nem készítek a tennivalókról. Szerintem az a legrosszabb megoldás, főleg ha nem tudsz eltekinteni attól, hogy valamelyiket nem vagy képes bepréselni a napodba, vagy egyszerűen valami miatt el kell halasztani.

Kellenek a napi és a távlati tervek, mert enélkül szétfolynak, céltalanná válnak a napok. De az irreális elképzelések könnyen átlendítenek a túloldalra, nincs kedvem nekifogni, halogatok.

Szóval a magam módján tervezem a napot és homályosan a jövőt is, de már sokkal könnyebben hagyom, hogy alakuljon úgy, ahogy nekem a legjobb. Próbálom persze a legtöbbször kihozni belőle a maximumot, de ez nem mindig megy. Ettől aztán nem vagyok túl boldog, de igyekszem tudomásul venni, hogy a dolgokra csak kisebb-nagyobb részben tudok hatással lenni, a többi nem rajtam múlik.

Az nekem kevés, ha a dolgokra csak reagálok, abban csak kis részem tudok kiteljesedni. A saját céljaim, terveim adják a lendületet, nem beszélve arról, ha valamelyiket sikerül megvalósítanom. A "nemszeretem" dolgokat előre veszem, de ha túl sok van belőlük, be kell iktatnom egy-egy happy tennivalót, hogy átlendítsen a holtponton.

A teljesen spontán cselekvés nálam nem működik. Szeretek tervezni és szeretem az ebből adódó sikerélményeket, ez adja a lendületet a továbbiakhoz. A kudarcok pedig arra sarkallnak, hogy újabb terveket, célokat tűzzek ki. Bevallom, nem mindig van hozzá erőm, főleg a nagyobb zuhanások után, de elképzelhetetlennek tartom, hogy a életemben ne legyen valamiféle tervezés, jövőkép. Enélkül nem lenne inspirációm. Az nem az én formám, hogy csak úgy sodródjak a történésekkel.

Mindennek ideje van. A tervezésnek, a kivitelezésnek, a spontaneitásnak és a semmittevésnek is, emberenként eltérő igényekkel, de nekem mindegyikre szükségem van, csak még az egyensúlyt kellene valahogy megtalálnom közöttük.