Boldog(talan) család
Az utóbbi időben sok embernél szokássá vált, hogy a gyermekkorukat, és a szülőket hibáztassák boldogtalanságukért, sikertelenségükért.
Tény, hogy sok szülő nem tud úgy foglalkozni a gyerekével, ahogy azt ő szeretné. Nincs ideje meghallgatni, esetleg tárgyakkal pótolja az elmaradt figyelmet, nem elég nyitott az igényeire, nem képes annyi szeretetet nyújtani, amennyit a gyerek kívánna.
Senkinek sem tökéletesek a szülei. Amikor az ember még kicsi, mindenhatónak érzékeli édesapját, édesanyját. Felnéz rájuk.
Azután ahogy telik az idő, növekedik, a gyermek, egyre kritikusabbá válik, egyre több hibát talál a szüleiben. Ezt sem csinálják jól, azt sem adják meg, nem támogatják eléggé, nem elég megértőek, kiabálnak, veszekszenek, talán még meg is ütik a gyereket. Hol van a meleg - biztonságos - védő család?
Ha gyerek boldogtalan felnőtté válik, hajlamos lesz emiatt nehéz gyermekkorát, és a szüleit okolni.
Most viszont akiknek kedve van, jöjjön egy kis időutazásra. Azt már tudjuk, hogy mi mit nem kaptunk meg a szüleinktől. Lépünk egy generációt vissza, és nézzük meg, szüleink mit nem kaptak meg az ő szüleiktől. Figyelmet? Biztonságot? Ölelést? Fogalmazzuk meg.
És most képzeljük el azt az ideális állapotot, hogy ők olyan helyzetben vannak, hogy mindent megkapnak, amire szükségük van. Szeretetet, biztonságot, figyelmet, simogatást, melegséget, mindent. Hogyan változna az életük, ha ez bekövetkezett volna? Képzeljük el…..
Hogyan viselkednének ebben a paradicsomi helyzetben?...
Mit szeretnének?...
Milyen iskolába járnának?...
Milyen emberekkel találkoznának?...
Találkozna ebben az ideális életben apánk és anyánk?...
Mi megszülettünk volna?
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
A személyes véleményem az hogy igenis fontos megérteni hogy miért működünk úgy ahogy és miért azok a szüleink akiket mi választottunk magunknak,mivel OKKAL ők a szüleink.
Való igaz hogy senkinek sem tökéletesek a szülei de ha nem megyünk vissza a saját gyermekkori életünkbe , nem elemezzük az okokat és nem nézünk velük szembe kritikusan-ami nem egyenlő az önváddal -akkor képtelenek lennénk a továbblépésre,változásra.
Nem értek egyet azzal hogy ha visszamegyek az időben és megfogalmazom azt hogy anyám vagy apám gyermekkori életéből mi hiányzik,azáltal rájövök hogy ténylegesen mi a probléma gyökere.Mivel ez pont egy olyan megtapasztalás keresésére irányul amit nem én éltem át hanem ő(k) és ez ahhoz vezethet hogy könnyen vakvágányra kerülhetek.Bár egyetértek azzal hogy mindannyian EGYek vagyunk de ez minden pillanatban újraegyesül és minden pillanatban szétesik,mert a változás örök.
Én is megcsináltam ezt a gyakorlatsorozatot amit itt leírtál és elképzeltem egy paradicsomi állapotot az ő részükre és a magaméra de a tudatom tiltakozott hogy EZ NEM IGAZ,és azt mondta hogy azért van ez a harc köztem és a szüleim között mert a bennem élő gyermek,tinédzser felnőtt harcol a felnőttel és még mindig nincsen meg a felnőtt=felnőtt kapcsolati forma a szüleim felé hanem mennek a játszmák oda-vissza.
"Én is megcsináltam ezt a gyakorlatsorozatot amit itt leírtál és elképzeltem egy paradicsomi állapotot az ő részükre és a magaméra de a tudatom tiltakozott hogy EZ NEM IGAZ,és azt mondta hogy azért van ez a harc köztem és a szüleim között mert a bennem élő gyermek,tinédzser felnőtt harcol a felnőttel és még mindig nincsen meg a felnőtt=felnőtt kapcsolati forma a szüleim felé hanem mennek a játszmák oda-vissza."
Kedves Humorgumo!
Én a szüleimmel kapcsolatban a "magyarázó"-ellenséges-kritikus-sértett tudatomat akkor csitítottam le, amikor a következő gyakorlatot végeztem.
Mély tudatállapotban elképzeltem először Édesanyámat csecsemőként....sírt, hogy vegyem fel, hogy öleljem magamhoz, hogy ringassam. Szívemhez öleltem, simogattam az arcocskáját, és a szeme.....tele volt segítségkéréssel! És ahogyan belenéztem a szemébe, átvonult rajtam az Ő megélt kisgyermekkora. Zokogtam helyette is...megláttam a félelmeit, amik nehéz kövekként települtek a lelkére.
Megértettem egyszerre, mit miért tapasztaltam az Ő leány-gyermekeként.
Édesapám szorosan csimpaszkodott a nyakamba. Szinte fúrta be magát a bőrömbe. Tudtam, miért!
6 évesen elveszítette az Édesanyját, a testvérei kézről kézre adták. Sehol sem tudott megmelegedni igazán. Itt volt most a karomban az én Apukám szeretet-éhes csecsemőként, majd kisgyermekként, aki szomjazta a testmeleget, a szeretetet.
A Szüleimnek ekkor én lettem a szülője pár percig. A gondoskodó-elfogadó érzelmeim képesek voltak átírni bennem több évtizednyi sérelmet. S ami feldolgozatlan élmény még maradt velük kapcsolatban, azt összegyűjtöttem. Kis kődarabokként betettem egy bársony-tarisznyába, és elvittem a sírjukhoz: ezt úgy kaptam Tőletek, hogy nem tudtam mit kezdeni vele, nem az enyém. Visszaadom. Elmondtam egy imát Értük.
Könnyű lett a lelkem.
És hiszek abban, hogy a Gyermekeimé is...
szeklice
"Nem értek egyet azzal hogy ha visszamegyek az időben és megfogalmazom azt hogy anyám vagy apám gyermekkori életéből mi hiányzik,azáltal rájövök hogy ténylegesen mi a probléma gyökere."
- Nem is ez volt a cél, ugyanis nem fogalmaztuk meg a problémát. Vagy az a probléma, hogy miért hibáztatom a szüleimet? Nos, ez az én ügyem, velem van kapcsolatban, és nem velük. Vagyis ha elképzelem az ő paradicsomi állapotukat, az valóban nem segít ennek a megválaszolásában.
...tudatom tiltakozott hogy EZ NEM IGAZ,... - Nagyon helyes, nem is akartuk a tudatot félrevezetni, egy "csak" egy "játék". A válasz viszont nagyon sokatmondó, tehát megvan a feladat.
Azt viszont érdemes rudni, hogy a szüleinknek mindig gyerekek maradunk, de ezt lehet játszmázások nélkül is megélni.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak "énrészeink", amelyek megrekednek különböző korban, és nem érik el a valós korunkat. Ezeket például érdemes felnöveszteni. Persze azt is jó tudni, hogy ezeknek a részeinknek jó célja van azzal, hogy megmaradnak bizonyos korúnak, és ezt a célt fontos figyelembe venni.
Még várok, nem írom le, hogy valójában mi a célja a "gyakorlatnak," szerintem néhányan rá fognak jönni.
Én biztos vagyok benne, hogy nem a szüleimhez születek, ha mindent megkaptak volna, amire szükségük van, különben nem tudták volna azt a minőséget adni és nyújtani, amit ebben az életemben tapasztalnom kellett/kell tőlük a saját fejlődésemhez. Érdekes módon valahogy már megbocsátottam nekik, sőt, talán nem is haragudtam igazán rájuk. Ennek ellenére nem értem, hogy miért nem tudom rendbe tenni az életem.
De remélem vasárnap kiderül egy része. :-)))
Kriszti
Szerintem is fontos, hogy megértsük mi miért alakult így, mert csak így válhat belőlünk jó, ill. jobb szülő. Minden ember azt akarja megadni a gyerekének, amit ő nem kapott meg.... ez egy ördögi kör, mert mindent senki nem tud megadni, de ha valaki szeretet nem tudni adni, az nagyon fájdalmas, főleg ha egy szülőről van szó. Nem csak a gyereknek fáj, de a szülőnek is.
Én is sokszor hibáztatom a szüleimet, ha ezt és ezt tették volna, más lenne, de most már ez van, ők azért nem tudtak tökéletesek, vagy jó szülők lenni, mert az ő szüleik is sok hibát elkövettek, ahogy mindenki, de ha ezeket nem vennénk észre, úgy gondolom, mi nem tudnánk változtatni ezen. Mert a gyerek akarva akaratlanul elsajátítja a szülei viselkedését, gondolkodását, problémamegoldóképességét, vagy problémamegoldónemképességét stb. És ha a gyerek felnőtté válik, ő is ugyanúgy tesz majd mint a szülei, de az már az ő felelőssége, hogy kinyitja-e a szemét és felsimeri a szülei hibáit vagy sem. Ha sikerül, akkor tanulhat belőle és így válhat belőle jobb ember.
Nagyon haragszom a szüleimre, mert nem szerettek igazán, még most sem, de így legalább már azt tudom milyen nem szeretnék lenni, milyen életet nem szeretnék élni. De nagyon rosszul esik, mikor látok egy sikeres boldog kiegyensúlyozott embert, mert az ilyen emberek mögött mindig olyan szülők állnak, akik szeretik. Nekem ezért 100szoros energiát kell belefektetnem, ha magabiztos, kiegyensúlyozott szeretnék lenni, azt az energiát is bele kell tennem, amit a szüleim nem fektettek bele..... és rohadt nehéz, mert az ember EGYEDÜL van, hisz nincsenek szülei.
És éppen abból adódik sok gond a felnőttkorban, ha a szülők nem tudtak szeretet adni, hogy a gyerek nem tudja magát szeretni, hisz akikre felnézett, ők sem szerették, keresi a hibáit és elveszettnek érzi magát és a miértekre keresve a választ néha el-el téved, de újra és újra talpra áll, mert nem tudja feladni, azt hiszi mindenki utálja mert a szülei viselkedését vetíti le másokra, és ez kegyetlen, mikor az embernek nincs normális önértékelése és idegennek, elveszettnek érzi magát ebben a világban. Csak magára számíthat. És a küzdelmei során újból és újból szembe kell szállnia a szüleivel, akik még ilyenkor sem tudják támogatni, inkább megnehezítik azt, amit ők okoztak. Elismerésről, megbecsülésről ne is beszéljünk.
Eléggé öszetett a dolog és nem könnyű, több évet/évtizedet igénybe vesz. Persze a végén majd elmondhatjuk, így legalább nem volt értelmetlen az élet, mert egész életemben azon dolgoztam, hogy más legyek, hogy jobb legyek, hogy jó ember, jó szülő legyek....