Belső változás
A nagy kérdés: Mire való a tudat hatalma? Hogyan állíthatjuk a boldogságunk szolgálatába az önismeretet/tudatosságot?
Vajon az-e a dolgunk, hogy amikor felismertük a blokkjainkat, tudatosan kezelve helyreállítsuk azokat a "természetes" működéseket, amelyek eddig blokkolva voltak? vajon képes -e erre az emberi tudatosság?
Van-e ennek a képességnek határa? És ha igen hol? (Ha Jézus fel tudta támasztani a halottat, meg magát is, akkor vissza tudjuk-e növeszteni mondjuk a levágott lábunkat - vagy éppenséggel a velünk meg nem született epeútjainkat????)
VAGY:
Elég, ha belátjuk magunkat, a blokkjainkat, a hiányainkat, és felfedezzük a másik oldat, azt, ami működik, az, ahol pótolva van a többi, (mert mindig van másik oldal - ez kiegyenlítődés törvénye) és ezt elfogadván megtaláljuk helyünket a világban? Mert valójában ez a természetes, és soha nem lesz számunkra semmi az, amivel nem születtünk?
Tudunk-e változni valójában? És ha igen, mekkorát kell változni?
Vagy ez csak egy illúzió... Vagy nem is szükséges.
Kell-e ez a boldogsághoz, az egészséghez?
Vagy létezik boldogság adott (velünk született) kereteken belül? Azokkal együtt?
Elég-e az elfogadás, a rugalmasság, a szeretet?
Vagy létezik-e ennél nagyobb változás?
Valójában a kérdésem azt hiszem az:
Az-e a valódi gyógyulás számomra/számunkra, ha elfogadom a helyzetem és megtanulok együtt élni vele jól, lelkileg egészségesen, bármennyire is leblokkol és behatárol fizikailag?
Vagy a gyógyulásom a nagy változás, a nagy csoda, a felállok és járok... Az új májat növesztek... A számomra semmi sem lehetetlen?
Létezik-e ekkora, erő???
Ez-e az, ami túl van a halálon, az ősbizalmon?
Lehet-e ezt az erőt birtokolni?
vagy épp erre vagyok predesztinálva a feladat által? És most döntöm éppen el????
MIÉRT NEM ÉRZEM KIELÉGÍTŐNEK AZT A VÁLASZT, HOGY ÉLEK, AMÍG ÉLHETEK, ÉS ÚGY, AHOGY BEHATÁROLJA A TÖKÉLETLENNEK/EGÉSZSÉGTELENNEK SZÜLETETT TESTEM A VÉGTELEN SZELLEMEM ÉS A TÁGULNI, TISZTULNI VÁGYÓ LELKEM?????
Ki az közületek, aki hasonlóan érez?
Namaszte
"Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek." Sok kérdésed van, de válaszokat csak így lehet kapni. Mindazonáltal én mégsem szeretnék válaszolni egyre sem. Senki nem edény, amit meg lehetne tölteni válaszokkal, hanem potenciális fáklya, ami önnön egyre jobban lobogó fényével átvilágítja a ködöt, melyben létezünk. Te már nagyon sok mindent érzel, látsz, és hidd el, megkapod kérdéseidre a választ. Csak keress és zörgess tovább.
Évekkel ezelőtt írtam egy verset, mely igencsak sutácska, de most valahogy idekívánkozónak érzem:
Látni és tudni…
Látni és tudni akartad a világot,
hát jöjj, kérjük együtt tőle tiszta csókját,
gyerekszemmel nézz, így lehetsz az, ki látod
megszületni ezerszínű pillangóját.
Vágyak úsznak ősi mélyből jelenedbe,
egyikük kicsinyke, a másik törtető
gond növeszti szürke szárnyát kék egedre,
de ha akarod óriás vagy, s törpe ő.
Figyeld a jeleket, folyton szembe tűnnek,
hadd íveljék sugárzón át a lelkedet,
és nehéz gondjaid majd könnyűvé szűnnek,
mert egyetlen nyarad elűzi száz teled.
(Bármily kicsiny fényed, mégis beragyogja
itt e végtelen fényes életpalotát,
ha látod, lényed nem lehet semmi foglya,
csak figyelj, és tudni fogsz titkot és csodát.)
Hát, ez gyönyörű!
Nagyon ráéreztél, mi kellett most nekem....
Nagyon köszönöm!
Remélem, kiadtad már ezt a verset... :) Sokaknak lehetne még lelki táplálék... :)
Namaszte
Ha mindezekre a kérdésekre tudnánk a választ, vajon mi hajtana egyre követelőzőbben önmagunk megismerésére, lecsupaszítására.
Csak nézz végig önnön fejlődéseden. Bármekkorát is léptél saját magadhoz képest, nem vagy elégedett, nem vagy "belenyugvó", keresed, kutatod a válaszokat. Azok mind ott vannak benned, de csak a maguk idejében érkeznek el hozzád.
A mindenkori helyzetet el kell fogadni és az elfogadással együtt ott a fejlődés, az előre lépés lehetősége. De csak a lehetősége és nem a biztos javulás. Úgy kell belátni saját korlátainkat, hogy mindig nyitva hagyjuk a kapukat és ha megértünk rá, be tudjuk rajta engedni a tudatosság következő kis mécsesét. A fejlődésnek nincs határa, a lehetőségek végtelenek, csak önmagunk tudunk határt szabni saját magunknak, de ezt miért is tennénk ?!
Most úgy gondolom, a válasz mindenkori önmagunk teljes, tiszta elfogadásában rejlik. Ezért olyan nehéz ez az út és ezért nehezek a válaszok is, ha egyáltalán vannak.
Igen, és köszönöm neked is. :)
"Most úgy gondolom, a válasz mindenkori önmagunk teljes, tiszta elfogadásában rejlik."
Egyetértek, és épp ez az, ami miatt sosincs vége a keresésnek: hiszen ki az, aki elmondhatja magáról, ismeri önmaga teljességét?? Ahogy egyre többet ismerünk önmagunkból, az elfogadás újabb és újabb feladatait ismerjük meg valójában. És ennek, mintha sohasem lenne vége... Nem vigasztal, hogy ezzel tágulunk (a tudatunk, meg tisztul a lelkünk). De már ritkábban lázadok, mint azelőtt.
Elfogadom, hogy ez az élet törvénye és igyekszem alávetni magam, mert tapasztalom, ahányszor feladom a lázadást, tényleg, mindig új virága nyílik a tudatosságomnak, és ennek mindig van hozadéka rám és a környezetemre nézve is.
Mégsem elég. Igen, azt hiszem, csak arról van szó, amiről te is írtál: az elégedettségről.
Azt hiszem akkor válik elégedetté az ember, amikor megtalálta a kérdéseire a választ. Az elfogadás csak ideiglenes elégedettséget szül, a kerék fordul tovább, a megélés felé újra, és azok felé a dolgok felé, amelyek még megoldásra várnak. És azt is hiszem, hogy az elfogadás mértéke, a válaszok száma, mindenkinél más és más. A kérdéseinket pedig azok a dolgok határozzák meg, amilyenek vagyunk, amilyen örökséggel születtünk/feladatokat ad a milyenségünk.
Valószínűleg azért kérdezem éppen én éppen ezeket, mert éppen ezekre adott válaszaim tesznek majd elégedetté, mert ezek mentén keresek majd megoldásokat ezekre a problémáimra, vagy inkább jelenségekre az életemben. Akinek nincs ilyen problémája, az nem keres ezekre választ. Mert nem kell neki.
Már számtalanszor felismertem, hogy az életben valójában sohasem az a lényeg, amit tapasztatunk, hanem a tapasztalatainkhoz való viszonyulásunkon keresztül a tudatosság, amit megszületik a tapasztalataink által. :) Ez már egy jó szint. Sokan egész életükben nem jutnak el idáig és soha nem tanulják meg így kezelni a tapasztaltainkat. Van aki meggyógyul, és soha többé nem lesz beteg csak azért, mert ezt tudja. (Ismerek ilyet.)
Mégis, azt hiszem az elégedetlenségem oka az, hogy van olyan problémám, amiben a megoldásához ez sem elég. És semmi, amit már megtanultam. Tehát tovább kell tanulnom. :) És azt hiszem elégedett csak akkor leszek, amikor túl azon, hogy "bölcsen" vagyok képes viszonyulni az élet jelenségeihez, meg is gyógyítottam magam, vagy valamilyen módot találtam az állapotom kellő kezelésére, úgy, hogy az jó nekem, működik és nem gátol meg abban, hogy jól éljek. Úgy, ahogy azt elképzeltem egyszer, régen, valamikor.
Nem tudom, hogy ez az élet elég e hozzá, mert ez a jövő, de azt akarom, hogy elég legyen. Valami miatt, úgy érzem, ez nagyon fontos..
Köszönöm a támogatást!
:)
Namaszte
Igen Aditi ! Igazat adok Neked abban, ahogy egyre mélyebben ismerjük önmagunkat, annál több minden tárul elénk megoldandó feladatként. Néha mázsás súlyként nyomja a vállunkat, az enyémet legalábbis igen.
Szívesen letenném, de újra és újra visszaköszön más-más ruhát öltve. Nem mindig feladatnak mutatja magát, olykor elsuhan előttem, mint egy csábos pillangó és beránt önmagam mélyébe. Egyszer csak ott állok elillant lelki békével, ami csak pillanatokra fedte fel magát, és hozzá kell látnom szétbogozni a szálakat. Nagyon sokszor lázadok még, nehéz belátnom, hogy felesleges, energiát pocsékoló, hiábavaló cselekedet.
Talán ezért is érzek oly ritkán elégedettséget, hiszen a kettő kizárja egymást.
"Már számtalanszor felismertem, hogy az életben valójában sohasem az a lényeg, amit tapasztatunk, hanem a tapasztalatainkhoz való viszonyulásunkon keresztül a tudatosság, ami megszületik a tapasztalataink által. :)"
Azt hiszen, ez nagyon lényeges mondatod ! Valahol mélyen ezt már tudtam, de Te hoztad felszínre és fogalmaztad meg úgy, hogy tisztán érzem magamon az üzenetét. Már meg is éltem jó párszor és még meg is fogom, mármint a tapasztalást, a tudatosságot pedig, amit a tapasztalások hozadékaként nehéz szülésként világra hozok, sokkal bölcsebben kellene kezelnem.
Annyit érzek, hogy az elégedett pillanataim köszönő viszonyban sincsenek az elégedetlenekkel. Folyton keresek valamit, valakit önmagamban és ritkán tudok megállni, hogy gyönyörködjek az eredményben.
Hogy valaha megtaláljuk-e saját kérdéseinkre a végső választ ? De jó lenne tudni. Valószínűleg belül meg fogom érezni, hogy megérkeztem; ezzel a feladattal nem lesz több dolgom. Nem azért, mert nem köszön rám újra, hanem mert már én nem veszek róla tudomást. Az én közreműködésem nélkül pedig elhal, elveszti jelentőségét.
Én a nehéz esetek közé tartozom, sok-sok kört kell futnom közel ugyanazzal a problémával, mire annyira fejbe kólint, hogy legalább levonjam a tapasztalást. A tapasztalás tudatossággá érése pedig általában fáziskéséssel megérkezik, de mindez persze nem jelenti azt, hogy újra és újra bele nem esek önnön csapdámba. Örömmel vonom le olykor a következtetést, hogy kezdek óvatosabbá válni, ha nem is bölcsebbé.:)
Ki az, aki nem elégedetten, belső békével szeretné leélni az életét ? Hiszen itt mindannyian arra vágyunk, mégis oly keveseknek adatik meg, legalábbis hosszabb távon.
A hiba egészen biztosan bennünk van, nem azzal, hogy boldogok, elégedettek akarunk lenni, hanem azzal, hogy az éppen meglévő állapotunkat képtelenek vagyunk jónak érezni, értékelni. Viszonyítunk, hasonlítunk, összevetünk mások életével. Harcolunk, akarunk, dacolunk - elnézést, itt magamból indultam ki.
Oda kellene eljutni, hogy a meglévő is elég legyen, békességgel elfogadjuk és ha több jön ki belőle, azt külön köszönjük meg a Sorsnak. Na hát ehhez kell végtelen türelem és bölcs alázat és nem csak a szavak szintjén, hanem legeslegbelülről fakadva. De oda csak akkor jutunk el, ha lehántjuk az elfedő rétegeket, ha képesek leszünk olykor áthatolni saját ködünkön.
Hiszem, hogy ezt meg lehet valósítani, bár azt nem tudom, hogy élet kell hozzá.
Köszönöm a leveled, nagyon mélyről jött és éppen rátalált a mostani problémámra. Én is hasonlókon gondolkodom.
Nagyon együtt érzek veled, mert én is pont ilyen vagyok! :) Mármint hogy hosszú köröket járok, és nehéz elégedettnek érezni magam.
Mégis, úgy vélem, ennek nem az az oka, hogy "csúnya, rossz elégedetlenkedő, lázadó kislányok vagyunk", hiszen te magad (is) éppen arról a folyamatról írtál, ahogy minden alkalommal egyre jobban meglátod a saját lázadásod és tudatosságod növelésével számolod fel.
Azt gondolom, ennél többet egy ember nem tehet magáért. És ezt vésd jól az eszedbe, valahányszor a belsőd egy része bűntudatot akar kelteni önmagaddal kapcsolatban. A bűntudat az egyik legveszélyesebb fegyver, amit az ember önmaga és mások ellen használt, amióta csak létezik. Már Ádám és Éva is ismerte :) Ez kergette őket ki a Paradicsomból. :)
Azt gondolom az elégedetlenség igenis nagyon jogos érzése az embernek. Valójában egy belső inspiráció a továbblépésre. Arról szól: oké, hogy idáig eljutottál, de még szükséged van erre, és erre... teremtsd meg! Nem szabad bűntudatot éreznünk az elégedetlenségünk miatt SEM. Szeresd magad, lásd, nem véletlenül tartasz ott, ahol tartasz. Akkor belátsz mögé, és meglátod a valódi okot. és nem érzed többé ezt. Csak az inspiráció marad. :)
És annak, hogy valaki "lassabban" jut el egy- egy lépcsőfokig is megvan a maga oka. Ami idővel, ahogy TE ÍRTAD, FELTÁRUL!
Nem hiszem hogy az lenne a megoldás egyetlen kulcsa, a beteljesülés és a megszabadulás, amikor a meglévőt elfogadjuk. A meglévő nem a teljesség. Csak amit látunk éppen belőle!!
A dolgok változnak. És amíg inspirációt érzünk változtatni, felfedezni, addig az a dolgunk!
A dolgok elfogadása csak utat nyit. De hiszen éppen te is ezt írtad! A belső béke nem cél, hanem lehetőség arra, hogy olyanná teremtsük az életünket, hogy elégedettek lehessünk.
"Már meg is éltem jó párszor és még meg is fogom, mármint a tapasztalást, a tudatosságot pedig, amit a tapasztalások hozadékaként nehéz szülésként világra hozok, sokkal bölcsebben kellene kezelnem. "
Azt hiszem te ezt már tudod :)
És Neked is köszönöm, mert általad új válaszokra leltem!
Namaszte
Azért, mert az, amikor átéled és érzékeled teljes mivoltodat, Te maga a Szellem vagy, vagyis amikor megvolt az első kismegvilágosodás, akkor el kell kezdeni megtalálni a helyed a nagy egész puzzléban, szellemi, lelki és fizikai síkon is. Tovább kell lépni.
Ezt követően válik igazán fontossá megválaszolni a kérdést: ki vagyok én? Az első kismegvilágosodást követően válik relevánssá teljesen a kérdés, ugyanis a fizikai világban meghatározott szellemi feladattal vagyunk itt és azt kell megvalósítanunk. Vissza kell térni önmagunkhoz, de nem a nagy egészhez masszaszerűen, hanem az egészbe beágyazott egyéni tudatunk van, amiben az a feladatunk, hogy kibontakoztassuk önmagunkat. Ezt kell felismerni, ez a válasz a ki is vagyok valójában kérdésre.
Ha családállításul akarnám megfogalmazni, akkor amit Hellinger megcsinált a fizikai leszármazási vonalon, azt meg kell tenni a szellemi leszármazási vonallal is, megtalálni a szellemi családunkat és helyreállítani a harmóniát a morfogenetikus mezőben. Ez egy nagy megérkezés, tudod ki vagy.
És azonnal meg is határozhatod, éppen most mit is akarsz tenni. Ugyan van egy programod, ami elég ambícius ahhoz, hogy ebben a helyzetben is úgy érezd, hogy érdemes csinálni, de meg is változtathatod a többiekkel harmóniában.
Ez a megvilágosodás útja. Mindig annyi erőt kapsz, amit be tudsz fogni és nem gyűr le. Ez az erő nem egy, hanem sokféle minőség és mindegyikkel meg kell tanulni bánni, adekvát módon használni mindenki legjavát szolgálva. És az erőt nem uralni kell, hanem asszimilálni, részünkké válik.
Jó utat és gyógyulást!
:)
Érzem, hogy minden szavad igaz. Sőt, tudom is.
De mégsem érzem a kapcsolódási pontokat. Belül, érted? Nem "bólint" a lelkem, vagy az intuícióm, vagy aminek kell, hogy "igen, megvan, ez az az érzet! na, akkor e mentén haladok..."
Mik a hogyan-ok? Ezeket keresem.
Hogy találhatok rá a kapcsolódásra a nagy tudaton belül az én saját feladatomra?
(Azon túl, hogy tapasztalok, és levonom a tanulságokat, és az élet úgyis arra vezet, ezt tudom. Meg amikor megy, úgyis hallgatok az intuíciómra. Asszem ennél jobb módszert keresek, hogy tovább csökkenthessem a szenvedést és növelhessem a tudatos hozzáállást.)
Igen, azt hiszem itt vagyok megrekedve.
HOGYAN????
Hogyan válaszolhatom meg a kérdést: Ki vagyok én?
Valójában.
Aki nem az anyám, nem az apám, nem az ő álmaik. Nem a társadalmi vagy egyéb megfelelések. Nem a félelemeim, és nem is az időszerűtlen vágyaim.
Vannak képességeim, ezt már tudom. De még nem tudom, hogyan, hol kamatoztathatom őket megfelelően. Hol a helyük. Ami volt az megszűnt, eltűnt. teljesen újat kell teremtenem, de nem tudom, hogy kezdjem. Már nem akarok próbálkozni. Azt az utat keresem, amely az enyém, amely működik, mert rólam szól. De hogy találhatom meg, ha azt sem tudom, ki vagyok??
Eddig mások álmait teljesítettem tudatlanul be.
Most már nem, de két világ között lebegek. Még nem érkeztem meg a sajátomba. Tudni akarom, ki vagyok, mi a dolgom. Tudni és érzeni, hogy jól használhassam az erőm.
Szóval: HOGYAN? Mi a következő lépés?
Namaszte
Igazán nem vagyok nagy verselő, de néhány évvel ezelőtt írtam egy csokornyit. Talán a következőbe is jó lesz belenézned.
Stáció
Csillagporos éjben bontogatod szárnyad
jövendő fényes nappalokra,
látja az Isten és ismeri a vágyad,
szeméből ő ezt rádragyogja.
Hited már nem csal, hanem szilárd alapként
tán megnyugszik benned örökre,
növekvő szabadság rajzol üde napfényt
szétmálló falú börtönödre.
Tűnik az álom, forrás mossa határát,
mosakszik vizében a lélek,
nyíló tudatodban megcsillan a hálád
és hallik egy hangtalan ének.
Ajtaját nyitja rád új tudás világa,
szemed elől lebben a fátyol,
ébredezik lényed új valódisága
és lépteidre vár a távol.
Nagyon mélyek a verseid. Kár a fiók mélyén porosodni hagynod őket.
Kedves Aditi!
Nagyon Veled érzek abban, ami mostanában foglalkoztat Téged, mert egy idő óta (több mint egy éve) hasonló kérdéseket teszek fel én is, s hasonló gondolatok foglalkoztatnak.
Paul Brunton: A Felsőbbrendű Én c. könyvének Az önvizsgálat útja c. fejezetében ezt írja:
"Bizonyos kötött energiák rejtőznek bennünk, s arra várnak, hogy helyes felfogóképesség és ésszerű méltánylás révén felszabadulhassanak.
"Ki vagyok én?" Ennek a kérdésnek mélyen kell lemerülnie a tudatba. Némán kell megfogalmazni és áhítattal, komolyan, sőt később szinte imádkozó szellemben kell majd feltenni. Boncolnunk kell az "Én" fogalmát úgy, ahogy az anatómus a fizikai testet szétszabdalja, mindaddig, amíg az ember tudatára jut, hogy tulajdonképpen ki- és micsoda. Az erőfeszítésnek arra kell irányulnia, hogy kérdések és keresztkérdések segítségével az emberi tapasztalatokat a maguk egészében, a legsűrűbbtől a legfinomabb rétegekig feltúrjuk. A titkos út közvetlenül a cél felé tart: a személyes "Én" értelemszerű elemzése felé, amelyből a szellemi "Én" felfedezése adódik.
Első fokon az önmagunkhoz intézett ésszerű kérdések sorozatát vetjk fel, hogy kinyomozzuk, mi az ember a valóságban és hogy nyomon kövessük azt az élő lényeget, amely testünk belsejében gondolkodik és érez. Második fokon kikapcsoljuk a gondolkodó értelmet és működésen kívül helyezzük az úgynevezett tudatos "Én"-t, hogy így a tévesen annak nevezett "tudatalatti" megkezdhesse működését. "
Igaz, hogy ez kicsit elvont szöveg, s én nem erre szoktam hagyatkozni, hanem a belső hangomra, mert Ő eddig mindig tudta az aktuális hogyan továbbot.
Számomra még az is megnyugtató volt, hogy most ősszel a Váradi Tibor azt tanította nekünk, hogy halálunk után Michael (Szent Mihály), egy kérdést tesz fel számunkra, amikor is meg kell válaszolnunk, hogy "Ki vagyok én?". A Tibor azt mondta, hogyha valaki ezt a kérdést már életében képes feltenni magának és erről gondolkodni, akkor az tudjon róla, hogy jó úton jár és egy kegyelmi állapot, hogy ezen már életében elgondolkodhat, mert ez valójában már a Felsőbb Én felől érkező kérdés.
Csak azt tudom leírni a kérdéseidre válaszként, ahogy én próbálok boldogulni.
Az igaz, hogy még nem tudom ki vagyok, az is igaz, hogy nem ismerem a lelki- és szellemi családomat... és egy csomó dologhoz is húúúú de messzire vagyok még, de...... nézzük meg a másik oldalt, hogy mi az amit tudok:
Azt tapasztalatból tudom, hogy nagyon fontos dolog az, hogy a tudatomat (tudatosságomat) mire és hova irányítom. Ha beteg vagyok és hinni tudok benne, hogy meggyógyulok, akkor valamiféle arkangyali vagy Isteni segítséggel meg is gyógyulok.
Azt is tudom, hogy a tudatom számára nincs tér- és időkorlát, ami bővíti a lehetőségeimet.
Azt is érzem és tudom, hogy valaki, vagy valakik folyamatosan segítenek, s belülről is képes vagyok önmagamnak segítséget nyújtani.
Azt is tudom, hogy előbb utóbb minden kérdésemre - a megfelelő időben, helyzetben - megérkezik a válasz.
Azt is tudom, hogy amikor emberként látszólag csődöt mondok és befelé hallgatok, akkor ott lesz egy csendes gondolat, sugallat vagy érzés, ami továbbsegít, hogy mi a következő lépés.
Nem vagyok képes belátni egy nagyobb útszakaszt, az utamat meg pláne nem, de lépésről lépésre vezetést és segítséget kapok, s olyan segítséget, amiből leginkább az derül ki, hogy az ami engem segít több mindenkivel összhangban van és másoknak is segítség, tehát ezzel a tapasztalattal örömmel elfogadom ezt a lépésről-lépésre történő vezetést.
Talán annyiban más amikor vezetnek, hogy azokban a ténykedésekben/gondolatokban/érzésekben élet van, valami szolid melegség féle, valami nagyon finoman áramló v. lüktető energiaszerű, ami feltölt engem is meg a többi résztvevőt is.
Azt nem mondom, hogy ez könnyű számomra, vagy hogy mindig megy, de megpróbálok ráhangolódni, hogy menjen... márcsak azért is, mert úgy tűnik, hogy nincs is nagyon más lehetőségem (ha erre nem tudok ráhangolódni, csak a saját akaratom vezérel, akkor nem működnek körülöttem a dolgok).
Ezek után mit mondhatok/írhatok Neked? Szerintem hallgass mindig befelé, mert a Te válaszodat/válaszaidat csakis Te tudhatod senki más.
Namaszte
Kezdd azzal, hogy földelsz, be a Föld közepébe Földanyához.
Ez elég nagy változásokat tud indukálni.
Vannak képességeid, vedd fel Földanyával a kapcsolatot a szabályokat tartsd be, kommunikálj vele.
Lépésről lépésre haladj.
:)
Írnál erről bővebben Karmatörlő ? Vagy még éretlen vagyok hozzá ?
A tudatos kapcsolódáshoz Földanyához mindenki érett.
Amikor két világ között lebegünk, azt jelenti, hogy nem vagyunk tudatában a kötődéseinknek. A fizikai világhoz kötöttséget lehet nagyon könnyen megszerezni, ha földi örömöket keresünk, evés-ivás, szex, amikor belevetjük magunkat az életbe, de a lelki traumák is ideszögeznek bennünket. Amikor Földanyával felveszed a kapcsolatot azzal létrejön a kötés a fizikai és szellemi szférák között. Mivel itt vagyunk a Földön, csak a Földön keresztül férhetünk hozzá a szellemi szférákhoz, nélküle valójában nem.
Földanyával a kapcsolata mindenkinek egyedi. Nem tudom mit lesz belőle, fogalmam sincs, hogy miféle változásokat indít el, mert mindenkivel máshogyan kapcsolódik össze. Engem megtisztított, másokról is tudom, hogy megtisztította, de nem nagyon tudatosodott a többi.
Vagy egy konkrét gyakorlatra vagy kíváncsi?
Sok sikert!
:)
Kavics22 voltam, de azért nagyon köszönöm. Ha konkrét gyakorlatot írnál, talán közelebb érezném magamhoz és könnyebb lenne. Talán..........., de nem biztos.
Akkor neked, Kavics. Hát, őszintén szólva nem követtem, hogy melyik úton haladsz. Ez egy földelés, amit a Föld középpontjába és Földanyához kell irányítani. Gyengéden, tisztelettel le kell engedni egy földelőszalagot férfiaknak a gyökércsakráról, nőknek a szakrálcsakráról (én színeset, illatosat és képeset szoktam küldeni szeretettel) és nem bebummantani oda, hanem bebocsátást kérni, amikor érzékeled, hogy leérkezett a birodalma határához. Utána válaszol, a tőle visszajövő energiát hagyni kell dolgozni. Utána hálás köszönet jár neki. Ezt egy hétig naponta kétszer, majd egy-három hónapig naponta egyszer érdemes megújítani. Ezzel a gyakorlattal és kapcsolódással az érzékelés elég rendesen kiterjeszthető, mindig újabb és újabb dolgokat lehet észrevenni. Mindenkinél máshogy történik, bízni kell a kapcsolódásban.
Szabály: gyengéden, Földanyához, tiszteletteljes kérés. Amikor érzékeled a kapcsolatot, akkor háromszoros ellenőrizés, hogy tényleg odaérkeztél-e a csalafinta asztrálátverések elkerülése érdekében. Jót fog nevetni rajta, de örülni fog, hogy éber vagy erre is. Ha nem hozzá érkeztél meg, akkor a szál elszakad. Akkor pucold meg magad, ha akkor sem jön össze, akkor fel kell keresni valakit, aki meg tud pucolni, mert eltérítik az energiarendszered.
:)
Köszönöm Karmatörlő. Próbálkozom.........
"Az-e a valódi gyógyulás számomra/számunkra, ha elfogadom a helyzetem és megtanulok együtt élni vele jól, lelkileg egészségesen, bármennyire is leblokkol és behatárol fizikailag?
Vagy a gyógyulásom a nagy változás, a nagy csoda, a felállok és járok... Az új májat növesztek... A számomra semmi sem lehetetlen?
Létezik-e ekkora, erő???"
Húúú, annyi a kérdés, hogy elveszek közötte, de úgy tűnik, mintha ezt fontosnak ítélted volna... ?
Nem hiszem, hogy az lenne a jelen időkben a feladatod, hogy együtt élj egy helyzettel.
Végül is mi már elég különleges időket élünk, tehát szerintem nyugodtan értelmezhetjük Jézusnak azokat a szavait, amikor arról beszélt, hogy még nálánál is több és nagyobb képességeket birtokolhatunk majd.
S úgy érzem belülről, hogy azok az idők most vannak, amikor ezt elkezdhetjük kikísérletezni, megtanulni, hogy azt hogyan is kell/lehetséges csinálni.
Valahol olvastam olyat, hogy úgy is lehet gyógyítani magunkat, hogy lecsendesedve befelé fordulva, oda kell fordulnunk önmagunkhoz és meg kell kérnünk saját magunkat, hogy a DNS emlékezet láncon visszamenjünk abba az időbe, amikor egészségesek voltunk és minden sejtünk, szervünk újra kapcsolatba kerüljön ezzel az ép és egészséges állapottal, bármikor (bármelyik életünkben) is volt az.
Egyszer megcsináltam, s valóban teljesen egészséges lettem tőle, tehát a dolog működött.
Azt tudom, hogy a meditációból már úgy jöttem ki, azzal a szent meggyőződéssel, hogy egészséges vagyok, tehát onnantól nem foglalkoztam gonddal, vagy betegséggel, hanem csak és kizárólag egészség tudat uralta az összes sejtemet.
Aztán még az is eszembe jutott, hogy minden szervünknek megvan az éteri mása, s ha az igazi szervünk hiányzik is, az éteri más az ép és a rendelkezésünkre áll, s valahogyan képes pótolni az eredeti szervet is. Tehát ha hiszel benne, akkor semmi sem lesz lehetetlen.
Az erőről meg úgy gondolom, hogy a küldetésünkhöz (különleges időkben élünk, nem véletlenül) nagyon nagy erők állnak rendelkezésünkre, meg akár kaphatunk is utánpótlást (Jézus is kapott), csak legyen bátorságunk használni és élni vele (ne ijedjünk meg a saját erőnktől:)
Ha még más kérdést is fontosnak ítélsz, vagy valamit vegyünk részletesebben (másképp), akkor légy szíves írj róla, megpróbáljuk együtt értelmezni (vagy befelé hallgatva megfejteni, vagy meglátjuk még mik a lehetőségeink...)
Szufi táncot néztem egy filmben. Nagy értékű, pihentető, lélekemelő és meditatív volt számomra is, pedig csak néztem. És a feloldódás mellett volt még valami ebben a táncban: Isten dicsérete. Sok eszköz van arra, hogy dicsérjük Őt, a hála érzése pedig segít egyre jobban kinyitni a szívnek a szemét, miközben a hit erejét is növeli.
A koreográfiát áhítat vezette be, művészi formában, harmóniában oldódva bele a teljességbe. Elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lélekformáló a tánc is, de csak addig lehet lelket gazdagító, ameddig meg tudja őrizni eszköz jellegét, miközben a cél mindig a szeretetben növekedés, a benne való feloldódás, valamint ennek a szeretetnek az odaadása. A tánc következmény. Következménye egy olyan lelki beállítottságnak, amely kifelé is sugározni akarja benső gazdagságát. A tánc szolgálat. A szeretet szolgálata. Akár egyénileg, akár csoportosan, ha egy tánc ilyen, akkor képes arra, hogy nagyobb szeretetre hangolja a nézőket. A tánccal adni lehet. Minél inkább van a táncosban harmónia, annál inkább.
A szeretet áradni akar és oly határtalan, mint az ég.