Gyakran írok a jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni. Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást, amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül terhes, a hatalom nagy úr. Tudással rendelkezni ma befolyást jelent, a befolyás érzékelése pedig mindennél fontosabb a biztonságérzethez, hisz ettől érezzük úgy, hogy megéri élni és mindennap tenni egy adott célért.

A szanszkrit védanta szó azt jelenti: a Védák vége, a Védák tanításának csúcsa, egyes Véda magyarázatokban, szélesebben értelmezve azonban nemcsak a Védák végéről, hanem a tudás végéről van itt szó, hiszen olyan filozófiai kérdés nincs, amivel a Védák ne foglalkoznának. Ez nem pusztán egy információ, egy közlés, hanem analógia is. Mégpedig annak analógiája, hogy létezik olyan tudás, mely minden kérdésre választ ad és e tudásnak van vége is, a vége után pedig szükségszerűen következik valami, nem pusztán a semmi, a vég.
Pedagógiai alapvetés, hogy a pedagógia célja az, hogy megszűntesse önmagát. Ez annyit jelent, hogy amikor a személyiség már teljesen kifejlődött, a pedagógiának nincs több dolga. Mivel az egész létezés egyfajta pedagógiai eszközként és folyamatként fogható fel, ezért azt mondhatjuk, hogy a létezés célja az, hogy megszűntesse önmagát. A tudás vége, a pedagógiai folyamat vége. Persze itt nem a létezés teljes megsemmisüléséről van szó, hanem csupán jelen formában való megszűnéséről és egyben magasabb szintre emelkedéséről. A szanszkrit ezt a moksa fogalmával írja le. A moksa annyit tesz: megszabadulás anyagi köteléktől, a matéria fogságából, egy magasabb tudatosság elérésével. Egyén és társadalom levet minden olyat, amire önmaga helyzetének behatárolása és az univerzummal való összhangjának megteremtése szempontjából semmi szüksége nincs. Aztán nem tesz egyebet, hacsak azt nem, hogy igyekszik megtartani azt, ami ez után a lemeztelenedés után számára felragyog. Osho ezt a folyamatot így fogalmazta meg: „A tudás információ, a bölcsesség transzformáció, egy átalakulás. A tudást másoktól kaptad, a bölcsesség viszont a tiéd. A tudás az egót táplálja, bölcsesség viszont csak ott van, ahonnan az ego már eltűnt.” A buddhizmus a bölcs léthelyzetére azt mondja, hogy ez a buddhi, buddha-állapot, a nirvána, vagyis elsősorban a megvilágosodás, másodsorban pedig a nem lét felismerésének állapota. Jézus viszont egészen másfajta értelmezést használ, szerinte ugyanis, nagyon is a lété, méghozzá a krisztus-tudat által, a mennyek országának eljöveteléjé, másképpen a szeretet felszínre törése. Ugyanezt az állapotot fejezik ki a latin eredetű illumináció szó, mely szintén megvilágosodást jelent, és ide rokonítható a védikus irodalomban szereplő maha atmá kifejezés, mely azzal azonosítható, hogy valaki nagy lélekké, felébredetté vált.
Az önmegvalósítás fogalmához ma az ember kétfajta utat társíthat. Az egyik szanszkrit kifejezéssel élve a jnána, a (lexikális) tudásszerzés útja, ezt alkalmazza közel a társadalom 90 százaléka. A tudásszerzés következtében gazdasági és társadalmi siker várható, ha az egyén azt eléri, önmegvalósítását beteljesedettnek érzi. Emelkedettebb szinten az ember a jnána, a tudásszerzés által a világegyetem működését igyekszik megérteni. Mindazonáltal a teljes igazsághoz sosem jut el, mivel az érzékelésen kívül eső létszférák megtapasztalására puszta tudásszerzés segítségével nem képes.
Ez szemben áll a spiritualisták által képviselt út, a bhakti, vagyis a szeretet és a szolgálat útja. A bhaktiban az egyén nem felhalmozza, hanem elveti a (felesleges) tudást és átadja magát a létből kiáramló szeretetnek. Működésének középpontjában már nem az én, hanem a köz áll. Nem magát szolgálja, hanem az istenit és az isteninek végzett szolgálaton keresztül az egyetemeset hozza le e világba, hogy megossza azt másokkal. Ezt az önátadást és önfeladást nevezik a keletiek yogának, vagyis az istenivel való kapcsolatteremtésnek.
Ma jnána-, tudáslicit folyik. Ráadásul a leereszkedő tudásé, nem a felszállóé. Leereszkedő tudás az, ami valakinek az aktuális létmegvalósítási szintjére húz le egy adott tudástartalmat, felszálló tudás pedig az, mely magához húzza fel a befogadót, vagyis elhatározásra, majd tudatos lépések megtételére ösztönzi. A leereszkedő tudás megszerzése és továbbhagyományozása következtében az emberiség tudata fokozatosan veszít korábbi helyzetéből, mivel újra és újra egy egyre alacsonyabb rendű tudásszinthez ereszkedik le.
Tanulás, tudás, ismeretszerzés útján rendkívül sok dolgot képesek vagyunk megtanulni a világról úgy, hogy tulajdonképpen nem ismerjük meg azt. Olyan ez, mint az autókereskedő esete, aki bár minden lehetséges információt fel tud sorolni egy adott járműről az értékesítés elősegítése érdekében, úgy, hogy közben egyetlen percet sem töltött az eladásra szánt autóban. Önmagunk értékesítését mi is mesterien megtanultuk, úgy, hogy közben egy percet sem töltöttünk önmagunkban. A szociológia régóta kutatja a lexikális tudásszerzés következményeit, e kutatások kapcsán pedig két dolgot lehet megállapítani: 1. ez a fajta tudásszerzés hosszú távon a társadalmi és főként a szellemi érdekeket nem szolgálja 2. gazdasági szempontból ugyan hasznos, de csak az egyéneknek (közösségi szinten nem), vagy a társadalom szűk rétegeinek, akik általa érvényesülni tudnak. Az egyéni érvényesülés generálta versenyszellem pedig mindenkiből egyént, és mindenki másból riválist képez. Egyedül ily módon képes az evolúciós elmélet legalább egyetlen tétele érvényt szerezni magának: vagyis az erősebb fennmarad, a gyengébb elpusztul.
Mindazonáltal az elmúlt több tízezer éves spirituális hagyomány tapasztalata alapján sokkal lényegesebb és hasznosabb tételnek bizonyult az emberiség történetében, ha lét-kérdésekről tudakozódott: Ki ő? Mi dolga ebben a világban? Mi dolga a világegyetemben? Milyen összefüggésben áll az ő léte a világegyetemével? stb. Akárhányszor az ember e kérdések felől tudakozódott, léthelyzete magasabbra emelkedett.
A köztudat és a kollektív tudat látszólag átsiklott e kérdések fölött, mivel gyökeres változás e téren a világtörténet folyamán nem állt be. Az embert még az sem érdekli, hogy egyszer meg fog halni. E könnyelműsége valószínűleg eredeti, lelki helyzetének megsejtéséből ered, de ez jelenvilági beli fizikai mivoltán nem segít. Az emberiség életében egykoron jelenlévő holisztikus tudás látszólag elveszett, gyakorlatilag egy szűk csoport emlékezete őrzi és éli, az újabb korban ez a csoport már nem annyira szűk, mivel a degradálódás folyamatával párhuzamban egy ébredési folyamat is kezdetét vette. A dolog irónija mindössze csak abban ölt testet, hogy a modern tudomány egyfajta tudattalan szándékától vezérelve sorra felfedi és igazolja a régmúlt bölcsességének szeleteit. Az elmúlt ötezer év alatt az ember eljutott addig a pontig, hogy laboratóriumi körülmények között is igazolja azt, amit ötezer évvel ez előtt még hitt, élt, tudott, kimondott, mára pedig misztika, mitológia és legenda fecnikkel felcímkézve a közügyeken kívülre söpörte. Valahol, a történelem egy pontján az emberiség szakralitása megbomlott és felszakadt, ennek a súlyos döntésnek az ára pedig nem kevesebb, minthogy így a történelem vége felé visszajutottunk annak kezdetéig. A visszatérés pedig törvényszerű, mivel miután mindent kizártunk, ami nem AZ, végül csak AZ marad.
Aki olvasott már az archaikus korból származó művet, mely írt a ciklikusságról is, azt tudja, hogy ebbe a korba születni egyáltalán nem kiváltság. Ide már csak azok születnek le, akik egészen mostanáig nem ébredtek fel, vagy feladatuk van a felébredésben. E tekintetben az ősi írások más lehetőséget nem ismertetnek.
A végére már csak egy kérdés maradt: Ki az még, aki már az AZ nyilvánvaló megsejtése után még mindig tovább akarja kutatni, hogy mi a nem AZ? Mert a tudásszerzés jelenlegi formája másról nem szól, nem is szólhat.