A föld már teljesen kiszáradt, mintha Isten elfeledkezett volna egyik édes gyermekéről, az éltető esőről. A test folyamatosan küldte üzeneteit a léleknek, az pedig csak egyre várt és várt. Áldott volt a napsütés, de már oly régóta vágyott egy kis hűsítő nedűre, amelytől újra tisztán érezheti a levegő frissességét, amely átmossa, szinte újra születik tőle. Valahol mélyen a sejtjeiben érezte, nem csak mással történhetnek csodák, miért pont ő lenne kivétel ?!

Aztán egyik nap megjelent egy aprócska felhő az égen, éppen csak megmutatta magát, a napsütés máris szétfoszlatta, eltűnt a végtelenben.
De nem adta fel, újabb és újabb felhők bukkantak elő, az egyik fehér volt és csipkés, a másik szürkéskék és így tovább.... Keringőztek, játszottak, hol könnyedén, hol komolyabban, bújócskáztak a nappal.

Hirtelen megjelent az első esőcsepp, majd a következő, újabb és még újabb. Először csak könnyedén öntözték a földet, óvatosan, aztán elkezdett egyre erősebben esni, már függönyt alkottak a cseppek, zuhogott, ömlött a földre az aranyeső.

A hegy tetején összegyűlt a csapadék és megindult lefelé a völgybe. Mindent elmosott, magával vitt, amely teherként nyomta a hegy oldalát, ami elfedte, elnyomta az előre törekvő Életet.

Először csak egy kis csapáson haladt, majd utat vágott magának szinte mindenhol. A növények fellélegeztek a gyönyörtől, kinyújtóztak, átalakult a külsejük, üdébbek, zöldebbek lettek, belülről megindult sejtjeikben a fejlődés.

A csillámló víz összegyűlt a völgyben, sebessége lassulni kezdett, közben egyre tisztábbá, kristályosabbá vált, olyan átalakuláson ment keresztül, melyet meg akart osztani másokkal is, mindegy, hogy kikkel, milyen módon, eszközzel, csak legalább az első cseppjét érezzék az Élet vizének.