Én határok
Vajon meddig vagyok Én? Meddig terjedek én? Átnyúlhatok-e a másikba, hol kezdődik Ő? Van e jogom belenyúlni? Vállalhatom-e a felelősségét a másikra való hatásomnak. Ha azt mondom menj oda, és te elmész, honnan tudom, hogy ott mi fog veled történni? Enyém-e a felelőssége annak a történésnek? Vajon feljogosít-e arra, ha te kérsz meg, hogy szóljak bele az életedbe. Ha nem szólok bele mégse, terhel-e engem felelősség? Ha bele szólok, terhel-e engem felelősség?
- HajduM blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
19 hozzászólásMindenképpen hatással vagyunk egymásra.
Mitől válik az egyik hatás felelősség teljessé és a másik hatás mitől nem von felelősséget maga után?
Szerintem nem létezik olyan dolog,ami nem von felelősséget maga után.
Az ok okozat törvényszerűsége minden körülmények között működik...
Az ok-okozat működik persze, de a felelősség erkölcsi kategória.
Ha beleszólok valaki életébe, mondjuk ezen az oldalon keresztül akár, mondjuk tanácsot adok és valaki aszerint csinál meg valamit, és balul üt ki a dolog, akkor én vagyok-e felelős és engem terhel e mondjuk a helyreállítás terhe, vagy pedig azt lehet mondani, hogy de hát nem volt kötelező megtenni amit mondtam, ha valaki megtette hát a maga baja, nekem semmi közöm hozzá...
Ez egyrészt saját belső konfliktusom, majd a másik fél konfliktusa és dilemmája, hogy megtegye, ne tegye. Hogyan lehet ezeket a konfliktusokat kezelni, egyáltalán meg kellene tudni, hogy mi ennek a konfliktusnak a természete, milyen a hozzáállásom, képes vagyok-e ezeket a belső harcaimat megvívni, és hogyan? Vagy ha lehetőség adódna önismeretre szert tennem atekintetben, hogy egyáltalán van-e bennem hajlandóság arra, hogy majd megharcoljak magamért, mert éppen tegnap este is volt egy beszélgetésem egy látszólag harcias személlyel, aki visszahúzódott amikor elkezdtem kifejteni a véleményemet. Tehát azt láttam rajta, hogy harc (velem való vitája) (elején) közben elment a kedve a harctól.
Ahogyan Jézus mondja nagyon szépen, úú de sokrétű is ez a példabeszéd: Mert ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülvén felszámítja a költséget, ha van-é mivel elvégezze?
Tehát tudatára ébredni, hogy egyáltalán van-e elég munícióm végigvinni egy folyamatot, vagy jobban járok ha inkább bele sem kezdek?
Vagyis oda jutok, hogy véletlenszerű tanácsadás szinte bűn, vagyis az adott helyzet alapos ismerete nélküli tanácsadás olyan torony aminek nincs alapja. Ezért irritál nagyon ha pl személyeskednek velem, mert olyan területre téved olyankor a másik, amiről nincsenek számításai, nem tudja, hogy mi lesz a folyamat vége, és nem biztos, hogy van ereje végigvinni...
Hellinger mondja ki világosan: Megismerni ami van. És majd ha tudjuk, hogy éppen mi van, akkor lehet elkezdeni az építkezést...
A pszicho-kungfu tulajdonképpen pontosan ezt célozza meg. Hogy megtudja az ember magáról, hogy van-e elég muníciója belekezdeni és véghezvinni egy adott dolgot.
http://pszicho-fitness.blogspot.com/
Pszicho-kungfu csoport szervezés alatt van egyébként ha van kedve valakinek kipróbálni (teljesen ingyenesen) írjon nekem, megbeszéljük :))
...a szülő gyerek viszonyban terhel szerintem. Ezen kívül nem terhel felelősség, mert bár adsz tanácsot, de a cselekvés eldöntése már nem rajtad múlik. Az már a másik döntése, felelőssége, hogy követi-e az általad javasolt utat.
Szeretik az emberek másra hárítani a felelősséget a saját elcseszett dolgaikért, talán ezért alakult ki a másra mutogatás "intézménye", de ha jobban belegondolunk, bizony mindenki csak a saját dolgaiért felelős...
Hát igen. Csak mennyi mennyi ember van akit lehet befolyásolni. Alapból döntésképtelenek. Nem mindegy semmiképpen, hogy magától ugrik egy szakadékba, vagy én lököm bele. Érdekes új szempont, hogy ha nem én lököm bele,de megakadályozhattam volna, hogy ugorjon... akkor mi a helyzet. Most az az érzésem támadt, hogy mindenképpen felelősek vagyunk egymásért...
Szerintem a döntésképtelenség is egyfajta döntés, hiszen rajta múlik. Ha valóban kútba akar ugrani, mert úgy döntött, azt nem tudod megakadályozni.
A befolyásolásnál a szándék a lényeg. Ha az jó, akkor semmi gond nem lehet...
Mindenképpen felelősek vagyunk egymásért, olyan nincs hogy ez csak szülő-gyerek közt lenne, sőt, néha ott még kevésbé van (nem biztos hoyg azért születtünk oda hogy segitsen ilyen értelemben, lehet, hogy azzal segit hogy bánt, elhanyagol stb... Mondjuk ez mindne kapcsolatra igaz szerintem), meg javasulhatunk ezt-azt, de alapvetően nem kell megakadályozni azt se ha a másik kútba ugrik. És nem kell azt hinni, a mi felelősségünk. Az ő döntése. De azért nem véletlen tudunk beszélni, netezni, stb, egymással, ismerőssel-ismeretlennel, nem véletlen hogy elmondhatjuk neki miről mi a mi véleményünk, javasolhatunk neki. De amúgy mindent ő dönt el, bármit mond neki bárki. És lehet, ami neked vagy kivülállónak tök rossz döntésnek tűnik, az az ő életében jó döntés. Hozzáteszem, én azt gondolom, a kútba ugrás is - meg amúgy az is csak akkor sikerülhet, ha 'engedélyezve van' neki. Én azzal sem értek egyet, hogy a 'befolyásolásnál a szándék a lényeg'. Honnan tudja bárki, mi a jó a másik életében.... Akkor meg ki dönti el, mi a jó szándék. Most egy olyan borzalmat modanék, amikor valaki úgy lesz öngyilkos, hogy kiirtja a családját is. És általában ez azért történik, mert azt akarja, ne szenvedjenek ők se (meg mert olyan lelkiállapoban van amikor ugy tudja, minden szenvedés, és azt gondolja, nekik is az lenne). Tehát jó a szándék, elvileg igy akarta befolyásolni a sorsukat, segiteni nekik (OK, közben valószinüleg beszámithatatlan, elismerem). Mégis az emberek 99 százalékánál több is ezt a legborzasztóbbank tartja. (de szerintem meg még ez sem vélelen, mert ha meghaltak mind igy, akkor igy kellett lennie valamiért, bármilyen szörnyű is, ez az életük addig tartott).
Az énnek tökéletes határai vannak szerintem, amibe senki nem tud csak úgy belenyúlkálni, de azért megpróbálhatjuk, erről szól minden emberi kapcsolat, oda-vissza. Akár segitő, akár nem segitő szándékkal...
Ez mind csak az én véleményem persze.
Ha egy szülő bántja a gyermekét, ott nem tételezhetünk fel jószándékot. Sorsszerűséget talán, de az egy másik téma lenne.
Te idehoztál a fórumra egy sajátos élethelyzetet, kaptál egy csomó megoldási javaslatot, tanácsot. Biztos vagyok benne, hogy akár pozitívan, akár negatívan élted meg a reakciókat, mindegyiket a segíteni akarás, a jó szándék vezérelte.
Hogy megfogadod, alkalmazod-e bármelyiket a saját életedben, az a Te DÖNTÉSED! És a Te FELELŐSSÉGED! Senki másé. Nem mutogathatsz utána vissza, hogy ez miattad, vagy miattad van...
Csak erre gondoltam, örülök, hogy nagyjából egyetértünk... :))
Igen, ebben abszolút egyetértünk. Mutogat a fene... Csak hogy kb minden szándék jó, vagy egyikről sem mondhatjuk hogy jó, mert nem tudhatjuk kinek mi a jó... Mindenki csinál, ami akar végül, és akármi is, valószinűleg az úgy jó, avgy, nincs jobb, nem lett volna jobb megvalósitható út neki.
HA egy szülő bántja a gyermekét, nem lehet jó szándék benne, de akor ez midnne másra vonatkozik... Ha bárki bárkit bánt. De akkor meg, ki dönti el mi a bántás.. Az is nézőpont kérdése.
Én el tudom képzelni, hogy egyszer mindenről tudni fogom aki nagyon bántott, hogy az nem volt baj. Akkor meg már nem bántás. Sok brutál dologról az életmben már ezt gondolom, hoyg akármi is lesz, nem volt baj hoyg úgy volt.
...nem függvénye annak, hogy mit gondol róla az, aki kapja a tanácsot. A tanács-ötletadó szándékára gondoltam természetesen.
NEm is úgy értem, hoyg annak a szempontjából, aki kapja. Meg nem is annak a szempontjából aki adja. Szerintem amugy mindig mindenki minden tettében mindne mondatában a legjobbat teszi amit éppen tud, ami éppen tőle telik. Szóval minden de minden a világon csupa jószándék, még az összes borzalom is.
Most még ez eszembe jutott: 'a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve'. Na, ez is igaz.
én nem tudom, hogy ez a jószándék dolog így van-e. Abból indulok ki, hogy ha jószándékból adok valakinek tanácsot, és az nem jön be, és ennek a másik szenvedi kárát... hát nekem ugyanúgy lelkiismeret-furdalásom lenne. Azt sem tudnám mondani, hogy az ő felelőssége- minek fogadta meg. És a karmát- asszem- a bűntudatunkkal vonzzuk be, tehát jószándék ide vagy oda, az úgyis utolér. Szerintem az a tiszta, ha konkrét teendőkben nem adunk tanácsokat, csupán rávezető kérdéseink vannak, a másiknak kell rájönnie, hogy mi a helyes, belül kell éreznie. Ha meg nem hisz saját belső érzéseinek, hanem a külső tanácsokban jobban bízik...hát az a zsák úgyis megtalálja a tanácsosztogató foltját, és az is úgy van jól. Sőt: még az is rajta múlik, hogy a bevonzott "foltja" jó tanácsot ad-e neki, vagy rosszat.
Talán az a jobb hosszú távon, ha rossz tanácsot kap, abból többet lehet tanulni. :)
Na ez szerintem is így lenne helyes.
Kérdéseket feltenni, segíteni feltárni az adott helyzetet.
Valóban. Kérdezni, hogy ráébredjen az adott helyzet valóságára.
De semmiképpen nem hozni döntés a másik helyett, vagy egy adott választásra befolyásolni, akár félelemkeltés akár előnyök beígérgetése által...
szóval a kérdezés...
Erről írok is egy blogot :)) Kösz a tippet :))
Csak annyit, hogy az adott helyzet valósága, az ugye nem biztos hogy az a valóság, amit te gondolsz róla, kivülről... Mert olyanra nem kéne ráébreszteni, bármilyen helyzetben is van. De gondolom, nem is ezt irod... Mármint mindenkire vonatkozik, aki bárkivel beszélget, tanácsol.... Az a helyzet csak őrá vonatkozik, és a valósága a helyzetnek az neki a legvilágosabb (bárhogy tűnik is), sosem másnak... Hozzád nyilván töredék jut el, torzitva. ÉS ha olyan döntést hoz végül, amire te irányitottad, vagy bárki más, az ugyis az ő döntése. Ha másmilyet, az is. Szerintem még akkor is ha kb kényszeritették, mert akkor az adott körülmények közt a szűk/abszolút korlátozott lehetőségeken belül hozott egy döntést...
A kérdezés.... annyit tennék hozzá előre, hogy a válaszokat úgy kellene olvasni / hallani, ahogy ő érti, nem úgy, ahogy a kérdező érti/akarja érteni. De ez meg kb nem létezik... Mert magán keresztül értelmezi mindenki.
Bocs a hosszú i-kért (mármint nincsenek).
Persze. Mindenki a maga életén tapasztalt valóságról beszél. Nyilvánvalóan senki nem tud olyan dologról beszélni amiről ne lenne valamilyen saját ismerete és senki nem tudja, hogy mi zajlika másikban.
Agymenést tudok kapni attól a mondattól, hogy: De én csak jót akartam neked... szokták mondani, én meg mondom erre, hogy akkor kérdezd meg, hogy nekem szerintem mi jó és csináld azt ha valóban nekem akarsz jót.
A kérdések viszont sokféle élethelyzetet mutatnak be amelyek közül a a problémás egyén némelyikkel azonosulni tud, vagy legalább saját helyzete átgondolására, analizálásra indítja.
Szerintem a kérdések erre alkalmasak Ráébreszteni a másikat és sokszor önmagunkat, hogy mi az ami van, és amit látunk amögött mi húzódik és amögött stb...
Biztosra veszem, hogy semmiféle megoldás nem kerül ki olyan helyzetből amelynek a természetével, szerkezetével szereplőivel és azok viszonyaival nem vagyunk tisztában.
A soha meg nem oldható problémák azért nem oldhatók meg, mert fel sem lettek derítve a maguk teljességében...
a tanulási folyamaton van a hangsúly. Ha valamit nem tudok megoldani, célszerű megnézni, ki az aki tudja hogyan kell. Mert azt az életterületét már rendbe rakta, amivel én még kínlódok.
Mik azok a képességek, amiben itt az ideje hogy fejlődjek és ezt fel is vállalom?
Mi az amivel saját magamat szabotálom?
Ha éppen a felelősségvállalást tanulja valaki, akkor annak az a legjobb "tanítómester" aki rossz tanácsot ad. Sokszor találkoztam olyan esettel, hogy azért ruházta valaki a másikra a döntést, mert képtelen volt felvállalni a döntés súlyát.
Aki az én határait tanulja most megszilárdítani, annak muszáj önálló döntéseket hozni. Hiszen az is egy döntés hogy tanácsot kérek. És az is egy döntés, hogy megfogadom-e. Jó bevonzás és jó rezgés akkor alakul ki, ha felidézünk a múltban olyan eseményeket amikor jó döntést hozunk. Ha tíz percig ezt a szintet tartjuk, a görcsölést elengedjük, akkor a megoldás szinte felkínálja magát.
Szeges! Légyszi gyere át a chat szobába,ha még itt vagy.Köszi: Éva
Igazad van Kedves Szeges, hogy a felelősség jobbára a szülő-gyermek viszonyban jelentkezik a gyermek egy bizonyos (felnőtté válási) életkoráig.
Ugyanakkor pedig sajnos látok olyan embereket is, akik még saját maguk felé sem tudnak/tanultak meg felelősséget vállalni.
Gondolok itt, a szomszédom nagykorú fiára, aki nem akar felnőni, gondolok itt olyan velem egykorú emberekre, akik nem akarnak leválni a szülőről, gondolok itt arra a fiatal hajléktalanra, aki ahelyett hogy elmenne dolgozni odaáll elém és koldulásra nyújtja felém a kezét, és lehet, hogy még folytathatnám a sort tovább is, sajnos:(
A felelősséget én nem csak erkölcsi kategóriának gondolnám, hanem jellembeli, érzelmi fejlettségnek is és mindenképp a felnőtté válás ékes bizonyítékának.
Lehet abban valami, hogy bizonyos mértékig felelősek vagyunk egymásért. Azonban ne felejtsük el, hogy van szabad akaratunk is, ami azt jelenti, hogy tiszteletben kell tartanunk egymás döntési jogát. Márcsak azért is, mert Isten is szabad akaratot ad nekünk, dönthetünk jó és rossz között, kipróbálva ezt is, azt is.
"Márcsak azért is, mert Isten is szabad akaratot ad nekünk, dönthetünk jó és rossz között, kipróbálva ezt is, azt is."
Pontosan így van. És a döntés szabadságával együtt megkaptuk a felelősség felvállalásának "ajándékát" is.
Ezért van, hogy a döntéseink következményeiért soha nem okolhatunk másokat. Se tanácsadót, se barátot, se ellenséget, csakis saját magunkat... :))