Mivel rengeteget írok, különböző fórumokon, és rengeteget válaszolok mások felvetéseire, rendkívül sokat kommunikálok, igen sokféle látásmóddal találkozom az ateistától az angyalok rózsaszín ködvilágában élőkig mindenféle „ezoterikussal” és vallásossal, és filozófiák követőivel. Azt gondolná az ember, hogy különböző világokba csöppen, amikor mondjuk, innen átmegy egy vallási fórumra, onnan tovább egy ateistára, valójában azonban ugyan azt lehet megtalálni. Mindenki keresi az útját, önmagát és eszközöket és módszereket alkalmaz, hogy az addig felállított hitrendszerét valamiképpen igazolja, elsősorban saját maga számára, és ha sikeres tűzpróbákon „vitákon” esett át az elmélete, akkor jogot formál arra, hogy elméleteit, mint megdönthetetlen igazságokat terjessze, és megvédje és eltiporja mindazokat, akik a legcsekélyebb mértékben is megpróbálják kikezdeni. De mindig vannak olyanok, akik kiakarják kezdeni a másik elméletét, s enyhébb és durva „vérig” menő személyeskedésbe torkolló „csaták, harcok” alakulnak ki némelyek között. Ezek a harcok persze mindig végesek, életük, mint a pára, mely felszáll, s elszáll, ahogyan Isten mondja a földi életről…

Aki kikezd egy elméletet, az tudatosítsa magában, hogy nem egy elméletet kezdett ki, hanem azt a személyt aki a viták tüzében edződve azonosult önnön elméletével, smint egy kelj-fel-ancsi , billent ki saját egyensúlyából, vagy nevezzük középpontjából, és ahány azonosulás, annyi kilengési irány, melynek köszönhetően, a keresők többsége folyamatosan ingadozik, billen egyszer ide egyszer oda, mindenben a stabilitást keresve.

Ugyanakkor minden harc, következtetéseket von le maga után, új látások, és új ideák kerülnek napvilágra, tovább billentve a „jancsit”, vagy annak belátására sarkall, hogy ezek a harcok teljességgel annak az ellenkező irányába állítják az embert, amerre maga igyekezni látja magát, miközben messze eltávolodik attól…

Bárki, aki egy késznek látszó hitrendszert alakított ki a maga számára, stabilnak megbonthatatlannak érzi magát és ehhez a stabilitáshoz, természetesen ragaszkodik, és kíméletlenül „elpusztítja” mindazokat, akik el akarják venni a biztonságát, vagy egyszerűen csak kivonul a „harcosok klubjából”!

A személyeskedés, tehát egymás el nem fogadása, eleve összeütközésben áll azzal az egység-szemlélettel, amelyet az „ezoterikusok” hitrendszerük alapjává tesznek többnyire.

Megpróbálom bemutatni, hogy a személyeskedésnek milyen finom árnyalatai jelennek meg a kommunikációban, amely személyeskedésnek az alapja minden esetben a hierarchiára való törekvés, mely hierarchiában a személyeskedő magát a másik fölé akarja emelni, ebből a szempontból a másikat elnyomni. Természetesen, minden ilyen szándék, hatást vált ki. Van, aki az egyszerűbb utat választva kitér onnan és tovább áll, van aki felveszi a kesztyűt és megharcolja a harcait.

Egyiket sem szabad elítélni, tehát ilyennek vagy olyannak minősíteni, mert minden minősítés megosztása, megbontása az egységnek. Minden minőség magában hordozza a maga ellentétét, tehát kettős, androgün, ha úgy tetszik.
Ha tehát valamiről azt állítom, hogy ez jó, akkor ebből következik, hogy a másik rossz. Ha rossznak nevezek valamit akkor máris egy viszonyítási rendszerbe helyeztem magamat és azt amiről megállapításokat teszek, és ha a másikat rossznak nevezem, akkor egyenesen következik, hogy magamat tartom jónak. Ha minősít valakit az ember, automatikusan feljebb helyezi magát, különben mi adna alapot neki, hogy minősítsen, ha maga is ugyanabba a környezetbe tartozik. Szépen látszik az is, hogy ha minősítünk valakit, azzal meglökjük a „kelj fel jancsit” vagyis a másik stabilitásának a megbontására teszünk kísérletet, ami ellen a másik teljes joggal tiltakozhat és teljes joggal támadásnak, a magánszférájába való durva behatolási kísérletnek (rablási kísérletnek) tekintheti, és a megfelelő védelmi és riasztó-rendszerek beindulásáét következően, megindul a támadás elhárítása, elkezdődik a harc.

A harcok elkerülésének legjobb módja tehát ha nem minősítjük a másik elképzelését, nem akarjuk egyensúlyi helyzetéből kibillenteni, ezáltal nem támadjuk meg.

Egyetlen mondatot szeretnék megmutatni, amit Inyó írt nekem legutoljára:

„Ha belülről akarsz változni, akkor belső munkát kell végezni, nem kifelé "fecsegni"! Szerintem.”

Nem tudom, milyen lelkülettel írta, nem ismerem a belső motivációit, de ez a mondat komoly bírálatot hordoz, tehát minősítés, ennél fogva személyeskedés.
Erre nem fogok válaszolni, mert egyértelmű, hogy provokáció, tartalma azonban alig van. Ez is személyeskedés volt, hiszen intellektus nélkülinek neveztem „tartalma azonban alig van, vagyis eszetlenség” vagyis egy rövidke mondattal unintelligensnek neveztem finoman, visszavágásul.

Maga a mondat, egyfajta kinyilatkoztatás, ami igazából csak az Istenek számára fenntartott közlési-forma, tehát messzemenő felsőbbség érzését hordozza, ezt megtetézve azzal, hogy fecsegésnek nevezi a beszélgetéseket, ami így ebben a formában lekicsinylése, a beszélgetéseknek, de mivel a beszélgetők azonosulnak beszélgetéseikkel, így a beszélgetők lekicsinylését hordozza magában, miközben azzal, hogy ezt leírta Inyó, belépett abba az érába, amelyet éppen bírál ezzel a mondatával.
Ha pedig az általa bírált beszélgetőkkel egy platformon „játszik” semmi alapja arra, hogy magát feljebbvalónak tekintse közöttük, és ezt a már ott lévők természetesen nem is fogják elősegíteni a számára, hiszen az egység-szemlélet nem enged hierarchikusságot, nem beszélve arról, hogy egy bíráló, semmiben nem különb más bírálóknál…

A harcokból persze ki is lehetne lépni, de akkor elveszne a lehetőség az elképzeléseink megpróbáltatására, márpedig a stabilitás eléréséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy egy stabil, erős, kikezdhetetlen, konzisztens hitrendszer alakuljon ki. Legalább is ennek a látszata… A harc tehát a fejlődés és a stabilizálódás eszköze és útja, megnyugvás követi, ahogyan a kiáradást visszahúzódás, belégzést kilégzés…