Na, elég egyszerű is lenne a világ, ha csupáncsak a szüleink elfogadásával, velük való kapcsolatunk helyretételével helyre kerülnének a dolgok és kész...
Nem is lenne benne érdemes élni.
De azért ennél jóval bonyolultabb.
Szerintem ettőlmég mindenkinek marad bőven 'játszanivalója' és 'végigszenvednivalója'.

Hát van abban igazság, hogy a megvilágosodás iránti igényünket nagyrészt a tökéletlenségünk tudata motiválja. Legtöbb esetben a tudatlanságunk, félelmeink, gátlásaink, és egyéb korlátaink az egyik legfőbb ösztönző erő ebben. Ebbe benne lehet a szülő hatása is, de hogy mindig azt aligha hiszem.

Nagyon érdekes ,hogy ugyanazt a problémát hányféle képen lehet megközelíteni?
Sokszor teljesen ellentétesen is,akár azt nézem ,hogy különböző rendszerek mit mondanak erről a kérdésről,vagy éppen mi itt hányféle képen közelítjük meg.

Van aki fizikai síkról,genetikára hivatkozva,van aki lelki síkon érzelmi megközelítésből,és van aki mentálisan,szellemi síkról,és bizony ennek megfelelően teljesen mások a megközelítések.

Én most egy másik rendszerrel szeretném összehasonlítani Ildikóét.
A kronobiológiai pszichogenetikában,nem csak személyeket ,hanem családokat ,csoportokat is elemzünk,és amikor az első család elemzését csináltam ,nem hittem a szememnek,mert az minden korábbi elképzelésemet erről a dologról átírta.

Szóval úgy néz ki ez /ebben a rendszerben/,hogy adva van a két szülőpár.Ők olyanok amilyenek, persze már ez sem véletlen,mert ott is tisztán lehet látni a miérteket./hogy miért talált egymásra az a két ember/
Szóval jön az első gyerek,és bizony nem örököl a szülőtől,szinte a legritkább esetben van ez,hogy a szülőtől konkrétan ugyanazt a ,,tulajdonságot''/ez itt nem helyes elnevezés/,hozza,hanem éppen hogy a két szülőt kezdi el kompenzálni.
Vagyis ahol sok van valamiből valamelyik szülőnél,azt leveszi,és ahol túl kevés,ott ő nagyon ,,megnyomja''.
Tehát az első szülött tulajdonképpen így alakul ,hogy a két felnőttet kompenzálja,mégpedig azért,mert a család maga is egy energetikai rendszer,ami egyensúlyra törekszikés ezt így éri el először.
A második gyerek ugyanezt csinálja,csak ő már a meglévő hármat kompenzálja,és így tovább.

A család mindaddig van harmóniában ,amíg ezek a kialakult energetikai egyensúlyok megvannak.
Akkor kezdődik el a felborulása ennek,ha valamelyik családtag valamilyen oknál fogva nagyon eltér a születési ,,energetikai csomagjától'',vagyis valamiért nagyot változik,és ezzel megbomlik a kialakult egyensúly. Sokszor ilyenkor akarnak a szülök a család ,,megmentésére még egy gyereket'',hátha az összehozza őket ,vagy a családot.
Vagy vegyük. a ,,fekete bárány ''' esetét ,aki valamiért úgy eltért a születési mintájától,hogy kilóg a családból,mert megborítja az energetikai egyensúlyát /ahogy eredetileg felállt valamikor/.

Nagyon érdekes kérdés ez a szülő gyerek viszony mert nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni.
Például ez az öröklés kérdése is.
Mert ha annyira dominánsan örökölnénk,akkor tulajdonképpen készen lennénk,majdnem olyannak,mint a szülő,akkor ők miért strapálnák magukat ,hogy neveljenek formáljanak minket?
Vagy például miért lenne az egyik legnagyobb konfliktus az a családban,hogy valamelyik szülő a nem
beteljesített vágyait mindenáron a gyermekével akarja beteljesíteni/pótcselekvésként/,aki persze foggal körömmel tiltakozik ellene,mert neki meg egészen más lenne a vágya?
És sorolhatnám,arról nem is beszélve ,hogy hányszor a gyerek tanítja a szülőt:)

Ugyanakkor tagadhatatlan,hogy óhatatlanul örökölünk is,mind a három síkon,sőt azt mondják ,,másod ágon'' /nagyszülőtől/,ez még erősebb mint a szülőtől.
/Lehet ,hogy pont emiatt a szülőt való kompenzálás miatt, mert ugye a nagyszülő esetében ez már nincs,onnan jóval többet hozhatunk így. Lehet hogy így jön vissza az ős energetikája a családba,hiszen egy idő után ,a halálával ,az már hiányozni fog abból a ,,rendszerből''.

Szerintem sem a szülő vagyok,mert egy önálló szubjektum vagyok,persze nem vitatja senki az örökléseket,hasonlóságokat ,egyebeket.
Akkor nem vagyok még önálló,-egészen pici csecsemő koromban-amikor is a szülői gondoskodás nélkül meghalnék.
Ez nagyon érdekes ,hogy az állatvilágban többnyire teljesen életképesen születik az utód,legtöbbször lábra is áll rögtön /persze vannak kivételek/,és az embernél,mennyire életképtelen a születésekor a csecsemő,hogy valóban több havi gondoskodás nélkül elpusztulna./hiszen 6 hónapig még a bölcsőhalál is fenyegeti/

Mindezek ellenére azt mondom nem vagyok a szülő,és nem is lehetek az,mert az már ,,régen rossz'' lenne. Ha ez így lenne,akkor a gyermek képtelen lenne önálló személyiségre,önálló létre.
/Gondoljunk csak anyuci pici fiára,akinek még 50 évesen sem volt egy normális párkapcsolata,
mert szimbiózisba maradt az anyucival.

Fenti véleményemet úgy mondom,hogy nekem két csodálatos szülőm volt,akikre örökké a legnagyobb hálával és szeretettel gondolok. És minden úgy volt jó,ahogy azt ők tették,hiszen magukat adták
őszintén. Mindent megtettek értünk/volt egy öcsém is/,és tagadhatatlan volt a szeretetük.
Mindezt azért írom le,mert ennek ellenére engem foglalkoztat az önmegvalósítás,és a megvilágosodás.
És azt kell mondanom,hogy ennek egészen más oka van,mint a felvetett következtetés.
Vagyis Ildi kérdésére a válaszom NEM:)
Ez szubjektív vélemény,nem zárom ki,hogy van akit viszont azért érdekel ez a dolog,mert nem tudta elfogadni a szüleit.
Nekem egyébként azért sántít nagyon ez az indoklás,mert ebben az esetben ott
minden más is probléma,és olyan mindegy hogy az az egyén önmaga elől éppen hova menekül.
Lehet hogy éppen ,szintén tévesen ,majd ezekben a dolgokban keresi a békéjét,kihagyva az első lépcsőt ,hogy rendet tegyen magában.
Summa summárum,fentiek miatt G. Weber ezen okoskodását ,tévesnek,és értelmetlennek is tartom.
Úgy gondolom,hogy nagyon nincs átgondolva,és ha elkezdjük újragondolni,nagyon hamar kiderül az ellentmondásossága.