Emberi játszmáink
Eric Berne Emberi játszmák c. könyvét talán többen olvastuk és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy elég nehéz eligazodni ezen a területen. Miért is? Talán azért, mert annyira megszoktuk a játszmázást hogy észre sem vesszük. Én pl. még saját magammal is tudok játszmázni, még a másik ember sem kell hozzá, sajnos.
Véleményem szerint az a legszomorúbb a játszmázásban, hogy észre sem vesszük, hogy annyira belegabalyodtunk a dolgokban, annyira lefoglalt bennünket a játszmában való részvétel, hogy közben eltávolodtunk nem csak embertársainktól, hanem valódi önmagunktól is.
Hogy lehet erről az útról visszatérni valódi önmagunkhoz? Hogy lehet a játszmázás helyett egy új, igazabb és őszintébb, valósabb világba visszatérnünk?
Ha van kedvetek hozzá, próbáljunk meg együtt rájönni a megoldási lehetőségekre.
- Michaelita blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
46 hozzászólás"Hogy lehet erről az útról visszatérni valódi önmagunkhoz? Hogy lehet a játszmázás helyett egy új, igazabb és őszintébb, valósabb világba visszatérnünk?"
A következő link egy riporthoz juttat Szaladják István rendezővel...
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.02.26/1101.html
A "madárszabadító" áldozathozatal szerintem az önfeltárás maga.
szeretettel: szeklice
Engem,most ebben az aktuális állapotomban ez az idézet ragadott meg a legjobban.
/Bár minden szava igaz,és gyönyörű/
,,Minden út a hegy csúcsára vezet, csak más ösvényen. ........................
Ha az ember eljut egy darabig, akkor látja a másik út állomásait, állapotait.
Bármilyen úton indulunk is el, ugyanazokra az állomásokra jutunk, mert mindannyian emberek vagyunk, s alapvetően ugyanolyan tudattal bírunk. Akadályaink és üdvünk is azonos, még ha más szavakat használunk is rá.
Csak a szavakban van eltérés, a kifejezésekben!''
És még egyszer:
,,Akadályaink és üdvünk is azonos, még ha más szavakat használunk is rá.
Csak a szavakban van eltérés, a kifejezésekben!''
Ez a befelé vezető út..
És igen, ez a kiút is a játszmákból, hogy befelé indulunk el...
Igen pontosan,de a belátás és az elfogadás is ez lenne,és akkor nem is lenne játszma.
Igen. De vajon mi kell ahhoz, hogy befelé induljunk el, és ne újabb meg újabb játszmákba sodorjuk magunkat?
Őszinteség magunk felé,szerintem.
De lehet tévedek,szerinted mi kell?
Szerintem még bátorság is. Kincs, ami sokszor nincs! :-)
Köszönöm, én is örülök, hogy itt lehetek!:)
Szóval a bátorságra nem gondoltam olyan evidens volt számomra, de valóban.
Önmagaddal szembenézni a gyengeségekkel, a hibákkal valóban nagy bátorság kell.
Van valami mondás is, de nem tudom pontosan, hogy aki másokat legyőz a bátor, aki önmagát az hős. Valami ilyesmi.
Nem egyszerű túllépni a sokszor berögzült mintákon. Szembenézni azokkal a hiányosságokkal, amikről azt hisszük bennünk nincs is.
Ha tudatosan megfigyeljük azt a pár alkalmat, amikor mertünk bátrak lenni, akkor akár a bátorságot is használhatjuk. Viszont pont, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, azoknak vagy nincsenek bátor-emlékei, vagy annyi félelem van bennük, hogy amellett eltörpül a keservesen összekapart bátorságuk.
Nekem jobban bevált, hogy ha a félelmeim gátolnak, akkor közvetlenül azokkal foglalkozok. Így, ahogy leírtam ezt a mondatot, egészen nonszensznek is tűnik, hogy ha valaki fél, akkor miért a bátorságát próbálja erősíteni? Ez majdnem olyan, mint ha fáj a lábad, akkor beveszel egy pirulát, ami elnyomja a fájdalmadat? Remélem nem?!
Tehát, ha meg akarunk szabadulni a játszmáinktól, akkor elkezdjük megfigyelni azokat, őszintén beismerjük a felmerülő összefüggéseket és ha közben félelmekkel találkozunk, akkor azokat előrevesszük a feldolgozási sorban, kiemelten foglalkozunk azok mielőbbi feloldásával.
Ha ugyanis meghagynánk a túl sok, vagy nagyon erős félelmeket, akkor azok képesek akár teljesen leblokkolni, vagy félre vezetni az önvizsgálati folyamatainkat.
hogy bátorság kell ahhoz is, hogy egyáltalán a félelmeinket fel merjük/akarjuk dolgozni.
Meg ahhoz is, hogy merjünk az összefüggésekre rálátni és azok alapján őszintén beismerni magunknak mindazt, amiben nem vagyunk a helyünkön. Bátorság kell önmagunk megváltoztatásához.
Lehet, talán ez nem is bátorság, csak elhatározás kérdése?? Én ezt hiányolom néhány esetben az oldalon, hogy ez az elhatározás nincs meg legbelül. És olyankor azt érzem, hogy kívülről nincs mit tenni. Játszmázhatunk, mutogathatunk tükröket, meg írhatunk szépen vagy csúnyán - teljesen felesleges. Szeretném, ha tévednék...
Szerintetek a változástól való félelem is feloldható valakiben külső segítséggel? Amikor azért nincs elhatározás valakiben, hogy bármit feloldjon, észrevegyen önmagában, mert annyira fél a változástól?
Biztos feloldható,de azért valami belső indítatásnak részéről is lenni kell!
félsz, hanem attól ami bekövetkezhet. Akár jó, akár rossz.
A gyökér okig kell lemenni. Alap félelmek például
- fizikai megsemmisülés
- egó megsemmisülése
- teljes védtelenség, magatehetetlenség testi vagy lelki ( találtam pl olyat meditációban, hogy azt kellett megélnem hogy magatehetetlen vagyok, mert levágták mind a két lábam )
- kirekesztettség
- szeretteink halála
- megaláztatás, szeretteink szenvedésének a befogadása
- senki és semmi vagyok, nem számítok stb stb...
Ezek nagyon szélsőséges példák. Lehet hogy nálad csak annyit kell befogadni, elfogadni, hogy még nincs elég erő abban a vágyban hogy változz.
Próbáld meg meditációban megélni mi fog történni a legrosszabb és a legjobb esetben.
Mert a harmadik variáció az, hogy a sokkal jobbra nem tudunk kinyílni, pl rejtett bűntudat miatti vezeklés. Rossz viselkedési minták mint például mártíromság, szegénységi fogadalom stb stb.
...nem nagyon, inkább külső "kényszerek" hatására.
"Amikor azért nincs elhatározás valakiben, hogy bármit feloldjon, észrevegyen önmagában, mert annyira fél a változástól?"
Ez utóbbi viszont már tudatos cselekvésnek tűnik...
jutott még eszembe, ha a meditációs önvizsgálat olyan blokkba ütközik, amit nem tud valaki áttörni.
Az egyik a pozitív megerősítések, 21 nap vagy 2x21 nap, ugyanazzal a saját szöveggel, kihagyás nélkül. Ez akkora hajtóerőt ad a tudatalattinak hogy kinyomja a felszínre az összes blokkot. Akkor aztán lehet keményen nekigyűrkőzni és pontról pontra tudatosítani.
A másik, hogy add Isten kezébe vagy egy spéci szellemi segítő energiáját és útmutatását kérd a változáshoz. Belső gyermek meditációban például van egy olyan technika, amikor a belső gyerek egy szellemi segítő kezét fogva éli át és dolgozza fel a legmélyebb félelmeit.
Szerintem a változást nem képes senki véghezvinni helyetted, csupán támogathat benne.
A változás életünk minden pillanatának része –tehát csak megélni lehet.
(és ehhez kevés az esetleges tüneti kezelés)
Szerencsére, akinek változnia kellene, az nem valóságos.
Aki pedig valóságos, annak nem kell változnia.
Attól függ, mennyit értesz a segítség alatt.
Innen kívülről tudunk ötleteket adni, elmesélni, hogy mi hogyan csináltuk, tudjuk biztatni, de megtenni helyette nem tudjuk. Ez is a szabad akarat része.
Minden úgy változik benne, ahogyan azt Ő akarja, vagy nem akarja. Abba a rendszerbe kívülről beleszólni nem lehet és nem is érdemes.
Ha most megtesszük helyette, akkor ugyan mikor fogja megtanulni, hogyan kell önerőből felállni, kimászni a gödörből? Csak akkor, ha az elejétől a végéig Ő szenvedi meg a tanulást! Emlékezz rá, Neked is az az érték, a maradandó tanulás, nem pedig az, ahol kisegítettek vagy megúsztad a saját munkát!
A gyerek is így tanul meg járni, és nem úgy, ha mindig ölbe veszed!
"Ha most megtesszük helyette, akkor ugyan mikor fogja megtanulni, hogyan kell önerőből felállni, kimászni a gödörből? Csak akkor, ha az elejétől a végéig Ő szenvedi meg a tanulást! Emlékezz rá, Neked is az az érték, a maradandó tanulás, nem pedig az, ahol kisegítettek vagy megúsztad a saját munkát!
A gyerek is így tanul meg járni, és nem úgy, ha mindig ölbe veszed!"
Tanulás...
A tanulás akkor a leggyorsabb, ha az nem szenvedés, hanem öröm! Ez a legturbósabb motiváció. Ezt kellene tehát tartalmaznia a tanítási folyamatnak.
A tanító tehát tapasztalatom szerint nem kell, hogy felajánlja segítségét a tanítványának, elég csupán a saját megéléseinek tiszta örömét belevinnie a tanítási folyamatba - amit ő annak gondol-, s akkor a tanítvány "tíz körömmel" kaparni akarja azt az örömkincset, amit tanítója titkaként vél:-)
A másik fontos dolog: mit tanulhatok én attól, akit tanítani szeretnék?
Ezt tanultam meg én - akármelyik - iskolámban.
szeretettel: szeklice
Nekem a változástól való félelmem feloldása ment külső segítség nélkül is. Mégpedig úgy, hogy kényszerítve éreztem magamat kivülről... na jó, meggyőztem magamat arról, hogy a gyerekem, vagy más szerettem érdekei miatt muszály változtatnom.
Miért/miből gondolod, hogy Benned lehet ilyesmi?
Miért gondolod, hogy kellene változtatnod, s nem éppen úgy vannak jól a dolgok, ahogy éppen most vannak?
Megfigyeltem, hogy az elmém - vagy nem tudom mim:) - hajlamos egy későbbi történést sokkal hamarabb a látóterembe hozni, mint ahogy az aktuális. De ha azt máris keresztül akarom vinni az életemben, azt csak erőszakosan tehetem meg. Ha ilyesmi felmerül (mert ebben már többször "megvezettem" magamat), akkor mostanság előveszek valami jóseszközt (ji csing, tarotkártya, jóskártya), ami megmutatja, hogy tennem kell a változásért vagy csak kivárnom, hogy eljöjjön az ideje a változtatásnak. Ez sokat tud segíteni abban is, hogy önmagamat ne elmarasztalólag lássam, mintha lusta, vagy kényelmes lennék, hanem rálássak a saját megérzéseim forrására.
Ha mégis változtatnod kellene, akkor az újhold fázisa a legkedvezőbb az elkezdésére és jó hosszan kell csinálni, hogy megszokássá váljon. (ha nem a ténykedést kell csinálnod, akkor a róla való gondolkodást legalább) Az elején a saját elemi erejű belső ellenállásodat kell leküzdeni, és csak utána lesz könnyebb a dolog, s szükségeltetik hozzá elég sok kitartás, állhatatosság, önmagaddal szembeni türelem, tolerancia (hogy a lassan haladok érzés után is ki tudj tartani)
Nekem ez a bátorság még mindig a félelmek ellenében való erőkifejtésnek tűnik.
Képzeljük el, hogy valakiben nincs semmi félelem. Mi fogja akkor Őt megakadályozni abban, hogy változzon? A környezet úgyis hat rá, sodorja a változás felé. Ha benne nincs félelem, akkor az nem szül ellenállást, elhatárolódást és ragaszkodást sem, így a változás külső erői behatolhatnak és hatnak rá, megváltoztatják
Még elhatározás sem kell a változáshoz, az ugyanis bekövetkezik a külső erők hatására is.
Gondoljunk csak a vízre, aminek nincs félelme, ezért nincs határa, ellenállása sem. Neki nem kell bátorság vagy elhatározás ahhoz, hogy lecsorogjon a hegyekből vagy elpárologjon a tócsából. A környezet erői folyamatosan hatnak rá, Ő pedig ettől változik.
Vagyis mind a bátorság, az elhatározás, és a külső segítők alkalmazása, csak a félelem hatása ellen próbál dolgozni.
Szerintem felesleges az ilyen erőlködés, hiszen mindkét erő belőlünk fakad, így csak önmagunkkal vívjuk a csatát.
Inkább a mélyére kell ásni a félelmeknek, feloldani azokat és meglátjuk, csak úgy száguldunk a féktelen változásban!
hogy aki nem fél, azt semmi nem akadályozza meg a változásban.
Aki viszont fél minden váltástól, őt mi viszi rá a változtatásra?
Csak magamból tudok kiindulni: nálam a félelmeim az igazi mumusok, velük van a legtöbb dolgom. Ha nem mentem volna szembe velük a többi nehezen összekapart részemmel: az akaratommal, a bátorságommal, akkor hozzá nem fogtam volna a félelmek mélyére ásni, meg feloldani őket, hiszen attól is féltem. De most eszembe jutott, hogy addig nem is fogtam hozzá, amíg már nem volt nagyon muszáj...:-) Végül is az Élet elintézi szépen, hogy minden megtörténjen, aminek meg kell történnie.
Az viszont igaz, hogy egy idő után nincs szükség csatát vívni önmagunkkal, megy anélkül is a félelmek feloldása. De ahhoz először rutint kell szereznünk benne valahogy.
Hát igen, ezért lenne jó, ha még akkor elsajátítanák az emberek a félelem oldása gyakorlatot és a többi elengedhetetlen technikát, amíg nem ég a ház!
Akinek akkor jut ez eszébe, amikor már baj van, az rendesen le van maradva, lehet, hogy már behozhatatlanul.
Sanyi!
Soha, senki nincs behozhatatlanul lemaradva.
Akik valójában vagyunk, azt nem kell önmegvalósítani.
Ebből fakadóan, az egész csak egy játék.
Az a "valaki", aki félelemben él, csak egy illuzórikus "én" képzet.
Ennél fogva nem szükséges a fejlesztésén dolgoznunk, hanem egyszerűen csak fel kell ismerni, hogy nem valós.
Szerencsére az "önmegvalósítás" ennyire egyszerű.
Miért is gondolja bárki, hogy bonyolult?!
Persze ha azt képzeled, hogy bonyolult, akkor bonyolult lesz.
Ez a Maya fátyla.
Ez most Sanyinak szólt. Ő az, aki meg fogja érteni igazán.
Amíg nem ismered fel, hogy ez az egész csak játék, addig benne ragadsz az illúzióban.
Amikor felismered ki vagy te, véget ér az illúzió.
Ismerd hát fel, ki vagy te!
És nem lesz több kérdésed.
Igen Attila,de Sanyinak pont azért jó a módszere,mert a praxisa ,az önismeret,megkönnyíti,magát a megvalósítást,
ami pedig a módszerének a szellemi tanítása lenne !!!,és persze a kettő együtt működve,könnyebben hozhatná meg azt az eredményt ,amiről te beszélsz.mert bizony nem olyan könnyű az:)
Azt sem mondom,hogy nem lehet megcsinálni e nélkül,de
az ritka ,mint a fehér holló:) És az sem véletlen ,hogy ki tudja megcsinálni. Viszont aki ilyen olyan okok miatt nem tudná/ezt most hagyjuk/,az önismerettel eljuthat odáig, hogy mégis:)/persze csak a szellemi tanításával együtt/
http://onmegvalositas.hu/comment/42380#comment-42380
Csaesz
érdekelne,mitől,miktől féltél annyira.
mitől szoktál félni?
Attila és Te mitől szoktál félni?
Biztos nincs olyan közötte, amitől már ne féltünk volna mi is:) ha megtisztelsz bennünket azzal, hogy megosztod velünk, ennyien talán tudunk Neked segíteni szembenézni a félelmeiddel.
Szívesen összegyűjtöm Neked főbb félelmeimet, amiken dolgoztam.
Félelem a
-biztonság elvesztésétől
-veszteségtől
-kudarctól
-sikertől
-nemléttől
-élettől
-haláltól
-ismeretlentől
-nincstelenségtől
-különlegességtől
-lelki és testi fájdalomtól
-nem fogadnak el...
Meguntam a felsorolást. A mostani félelmem (aminek oldására mostanában érzek késztetést) igazán vicces: attól félek, nehogy találkozzam a lelki párommal, akit magamban már megtaláltam rég.... :D Nyilván ez is több alfélelemre bontódik, de ez még nincs teljesen letisztulva, úgyhogy erről nem írnék.
Eszti, van egy javaslatom. A sok félelmed közül nézd meg, hogy mindegyik a tied-e?
Mert már sokszor bebizonyított tény - tapasztalhatta aki járt családállításon - hogy sok félelmet, érzést átveszünk az őseinktől. (Azt is tapasztaltam, hogy ha nem a mienk az érzés, hiába teszünk meg sok mindent a feloldására, "megmarad", mert rendkívül fontos célja van - a családhoz való tartozás. Egyszerűbb, ha visszaadjuk ami nem a mienk, bár ez némi bűntudattal és hűtlenségérzéssel jár)
Szóval, hogy szortírozni tudjuk az érzéseinket - enyém, nem az enyém - akár meditációban is megkérdezheted, vagy gondold végig, hogy van - e olyan családtagod, aki ugyanígy érezhetett, mint te?
Például, veszteség. Ha te nem éltél át nagy veszteségélményt, de anyukád, nagyszülőd igen, akkor ez átvett félelem.
Ha nem voltál igazi nincstelenségben, de mondjuk a nagyi a háborúban igen, akkor ez megint átvett.
Vagy ki az, akit nem fogadtak el a családban? Kitagadtak, eltitkoltak? Ha van ilyen, ez is átvett.
A sikertől való félelmed gyakori, az egyik ismerősöm azt mondta, a siker fájdalmas. Neked milyen a siker?
Ha tudjuk, mi a mi valós félelmünk, és mi az átvett, akkor sok energiát takaríthatunk meg, és azzal foglalkozhatunk, ami valóban előre visz.