Mi a megbocsátás titka?
Megbocsátás nélkül nincs változás.
Nagyon nehéz kérdés a megbocsátás. Miért is, hiszen naponta százszor gondoljuk azt, hogy nem haragszunk. Vajon legbelül is így gondoljuk? A mai reggel az egyik kedves üzenethozóm megint könnybe borította a szememet, amikor megértettem a megbocsátás egy olyan szintjét, ami lehet, hogy jó lenne, ha a világban általánossá válna.
Az "á nem haragszom" érdemes az átgondolásra..., mert a világ válna jobbá általa, ha végre megbocsátanánk, úgy igazán, azoknak akikről azt gondoljuk, hogy vétettek ellenünk.
Hozzászólások
98 hozzászólásHa őszintén el tudtam fogadni a másik felet azzal, hogy megértettem őt közös működésünkben, akkor már nem kell, hogy elvárjam tőle ugyanezt a felismerést.
Én tőle függetlenedtem, ezzel egyidejűleg biztosítottam számára a döntés szabadságát is. Az jó, ha ő is felismeri ugyanazt, amit én, de az sem probléma nekem, ha ez még nem sikerül neki.
Ellenben ahol az elvárásom megjelenik, ott nincs tiszta elfogadás.
Ott feltételek vannak. Akkor még szükségem van a másikra, mint tanítómra, ezért figyelmem fókuszában is fogom tartani, akár úgy is, hogy kritikát gyakorlok felette, stb.
Az őszinte elfogadás olyan felismerés, felébredés, amely kiemel a tanítási helyzetből.
Ha meglátjuk hogy mit miért tesz a másik ember akkor egyszerűen képtelenek vagyunk haragudni.
Csak mosolyogva nyugtázzuk magunkban hogy íme pont pont pont ez történik. ;)
Na szerintem ez nem ilyen egyszerű, mert a tett oka pusztán a szabad akarata, akkor igenis haragosak lehetünk. Rengeteg dolog válthat ki haragot és nem mindnek az értetlenség a háttere. Addig mosolygunk míg okot nem ad az élet a haragra :) A miért magyarázata nem váltja ki a haragot, csak könnyíti a tudomásulvételt. Ezen kívül azzal, hogy megértem miért mit tesz még önmagában helyteleníthetem, de talán ebben már nem a harag lenne a motiváló erő.
A megbántás-megbocsájtás folyamatát érdemes két részre választanunk:
1. A másik tettének megértése és az arra érkező válasz reakciónk.
A másik tettének legmélyebb okait megértve, egészen biztosan valami tévedést, hibát, tudatlanságot fogunk találni benne, így ezek miatt már nem tudunk haragudni rá, csak mosolygunk az esendőségén, tévedésein. Ez a megértés természetes módon váltja ki az őszinte megbocsájtást, míg más önhipnózisos, szeretet küldős, felejtős módszerek teljesen hatástalanok.
2. Saját fájdalmunk, megbántottságunk feldolgozása.
A megbántottságból fakadó érzéseinket úgy kell tekinteni, mint amelyek azért jöttek az érzelmi világunkba, hogy tanítsanak, megmutassanak valamit, amit nem tudunk, amivel nem vagyunk egyek, mert eddig elutasítottuk azt. Például, a "kicsi vagy, szerencsétlen vagyok, nem szeretnek" érzések, állapotok senkinek sem a kedvencei, mégis ezeket is el kell sajátítani egyszer!
Tehát, ha egyszer elsajátítod onnantól nem fog megismétlődni többet azt mondod, 1 db meditáció és kész?
Vegyünk egy példát, valakit "megcsal" a párja, szarul érzi magát miatta, kisebbnek érzi magát, szenved tőle. Ezáltal akkor meg is élte, elsajátította az érzést. Ettől már nem is fog megismétlődni? Mi a különbség a meditációban megélés, vagy meditáció nélküli megélés között egy ilyen esetben?
lehet a szenvedést feloldani, ahányféle a tanítás benne. Ha a téma nagy, mint a hűtlenség miatti szenvedés, akkor valószínűleg ez nem megy egyetlen meditációban.
Többen tapasztaltuk azt, hogy ha túl nagy falatot akarunk meditációban feldolgozni, akkor nem sikerül, a meditáció kudarcélménnyel zárul. Rosszabbul érezzük magunkat mint a meditáció előtt és nem oldottunk meg semmit.
Milyen érzéseket vált ki ha megcsalnak?
- értéktelenség érzése = nem számítok életérzés
- kudarc, becsapottság, pofára esés = ó én hülye életérzés
- magány, elveszettség, egyedüllét
- irigység, sóvárgás
- düh, pusztítani vágyás
stb.
A szív befogadó képességének, a megnyithatóságának is vannak határai, ugyanúgy edzeni kell, ahogy a sportolók is nem csak technikailag fejlődnek hanem a szerveik megedződnek a fokozatosan emelkedő terhelés alatt.
Addig kell újra és újra meditálni az adott témában ameddig bármilyen módon ki tud billenteni.
Ha teljes mértékben a benne rejlő tanítás be van fogadva és fel van dolgozva, akkor vagy a partner válik hűségessé vagy a kapcsolat megszakad és a következő partner lesz hűséges.
Előfordulhatna az a variáció is, hogy a hűtlenkedő partnerrel együtt marad valaki, de nem zavarja a hűtlenkedés. Nekem erről az a véleményem, hogy szerencsére van azért pár jó példa a magas szintű párkapcsolatokra is. A megcsalatás befogadásának pontosan az a célja, hogy ha Te kerülsz megkísértő helyzetbe, teljes tudatában legyél annak, hogy megéri-e a társadnak ekkora fájdalmat okozni, megéri-e kockára tenni a kapcsolatot?
Miért válhat a partner hűségessé? Azért mert a Te tudatalattid amíg nem oldottad fel az okokat, a hűtlenség bevonzását teremti meg. Mert a tudatalattiban ott van az összes olyan negatív érzés, amit a személyiség elfojtott, kizárt. Hoztunk át előző életekből, rengeteg elfojtás bekerült a gyerekkorból, például a testvérféltékenység segítségével. Ezek az energiák ki akarnak a tudatalattiból tisztulni, hiszen a teljes egységérzéshez minden tapasztalat hozzátartozik, bármilyen kizárás, elutasítás az egó falait erősíti és elzár a fejlődéstől. Ezért Te sem vagy arra képes, hogy úgy szeress valakit, hogy annak ne legyen hiányérzete. Hogy annyira értékesnek tartsa a kapcsolatot, hogy felvállalja a hűséget.
Én példaképemnek tartom Adyashantit. A megvilágosodáshoz vezető úton a legfelszabadultabbá akkor vált, amikor a feleségével a létező legjobb kapcsolatot megvalósította, és az anyagi biztonságát egy bicikli boltban végzett munkára alapozta. Így az összes energiáját a megnyílásra tudta fordítani. Léteznek persze más utak és minden út jó. De nekem az Adya-féle út tetszik a legjobban :-)
Más azért a helyzet ebben a szituban, nem vagyunk együtt még most sem, de én szeretnék inkább elébe menni a dolgoknak. Az a gyanúm, lassan olyan kihívások jönnek számomra a külvilágban, amiket inkább meditációban vállalnék be ha mód van rá..:) Ő eléggé férfiaggyal gondolkodik alkalmi kapcsolatok terén, volt is már rá példa mikor elhívtam egy bulimba és épp nem foglalkoztam vele.. Bár elmondása szerint kapcsolataiban hűséges.. De látom hogy sorra testesíti meg legnagyobb kapcsolatbeli félelmeimet. (Vízöntő-vízöntő aszcendenssel.)
Viszont gyanúsan sorsszerű eddig és működhetne is a dolog, mert fejlődnénk egymás mellett, én már nagyon rövid idő alatt is tanultam magamról általa pár dolgot. Többek között hogy egy jónéhány éve letudottnak hitt tulajdonság/jellemhiba, a féltékenység is kezdi felütni fejét nálam és nem értem miért.
Igyekszem semmit nem elutasítani tudatosan, belemegyek én mindenbe, ez egy nagyon tanulságos, akár laza, akár nyitott, akármilyen kapcsolat lehet még. Bármi.
Nagyon szépen, pontosan fogalmaztad meg az egészet, egyedül egy dologgal nem értek egyet:
"A megcsalatás befogadásának pontosan az a célja ...megéri-e a társadnak ekkora fájdalmat okozni, megéri-e kockára tenni a kapcsolatot?"
Mondjuk ezt lehet úgy is látni, hogy az az Ő fájdalma, az Ő feldolgozni valója!
Nem kellene a másik fájdalmával, hamis felelősségérzetet kelteni magunkban.
Ha Ő nem bírja elfogadni, elviselni a harmadik szereplő jelenlétét, akkor hagyjon el!
Ha én nem akarom, hogy elhagyjon, akkor ne legyek hűtlen!
Ha mégis szükségem van a hűtlenségre, akkor a következő kérdésekre kell megtalálnom a választ:
Ha mindezekre meg van a válasz, akkor abból kiderül, mely belőled és neked hiányzó minőségeket vetítettél a kapcsolatba, a partnerre és ezeket önmagadnak megadva felszámolod a függőségedet, kiszolgáltatottságodat, valamint a megcsalás-tanítás okát is.
A természet nem tiltja a hármas, vagy több szereplős kapcsolatokat. Ha barátságban és munkában lehet, akkor szexuális-szerelmi kapcsolatban miért nem? Ezek is csak valamely részünk megosztását szolgálják.
Egyrészt azért, mert a keresztény tanítások mélyen beivódtak a köztudatba... Másrészt, mert birtokolni akarjuk a partnerünket, mert nem érezzük magunkat biztonságban. Nos, egy házassági gyűrű, de még egy kalitka a párod körül, sem ad igazi biztonságot, csak biztonság érzetet.
Ha a biztonságot nem a partner megkötésével próbálnánk elérni, hanem az értékek belső megtalálásával, akkor mindegy is lenne, hogy kívül ki, kivel-kikkel éli szabad természetét, belülről akkor sem hiányozna semmi. Persze ez most még csak egy távlati cél a tudatosodásban, de ha időnként ránézünk, akkor tudjuk, mi a helyes irány.
Asszem Jagu, rosszul értetted a szavaimat. Én azt írtam, hogy:
"...ezeket is el kell sajátítani egyszer." (...majd!)
Te pedig ezt értetted:
"...ezeket egyszer kell elsajátítani."
De ha azt is írtam volna, amit értettél belőle, az "elsajátítani" akkor sem egyenlő a "meditálni"-val. Ahogy Kati is pontosan megfogalmazta, egy totális elsajátításhoz akár több tucat meditációra is szükség lehet, azt előre nem tudjuk, hogy mennyire. Ez sok mindentől függ, a napokban már írtam erről.
"Mi a különbség a meditációban megélés, vagy meditáció nélküli megélés között egy ilyen esetben?"
Meditáció nélkül is lehet tudatosítani egy tudattartalmat, csak egy kezdőnek, illetve egy mély tartalmat még egy haladónak is könnyebb lesz meditációban feldolgoznia. A meditáció nagyobb koncentrációt ad és az elmélyülés miatt közelebb vagyunk a tudatosítani kívánt tartalomhoz.
Ha viszont egy, a felszínhez közelebbi tudattartalmat kell tudatosítani, amelyiknek nincsenek olyan mély gyökerei (mint például a fogantatás, születés vagy halálfélelem), akkor azt akár éber tudatállapotban is fel tudjuk dolgozni pusztán azzal, hogy megéljük, benne vagyunk.
Ez megint csak attól függ:
Én például lazán feldolgozom azt éber állapotban, amin 10 évvel ezelőtt még órákat kellett meditálnom. Nagyságrendekkel nagyobb a tudatosítás képességem és persze a rengeteg tapasztalat is segít valamennyit.
több tucat, akkor... durva.. akkor türelem kell hozzá, még..
én arra gondoltam, vagy hát inkább azt veszem észre magamon, hogy mondjuk gondolok egy dologra, egy jövőben bekövetkezhető dologra, szitura, és hogyha a negatív forgatókönyvet lefuttatom fejben, akkor biztos hogy pozitív lesz a kimenetele a dolognak a valóságban. ha meg pozitívra számítok, akkor fordítva fog bekövetkezni.
és hát ezzel "tudok" játszani, szabályozni. (valahol a pesszimizmusnak ez lehet a létjogosultsága szerintem.) de mindezt éber tudatállapotban, annyival csak, hogy rágondolok valamire, beleélem magam.. ha már csak belegondolok akkor tudom hogy a másik véglethez fog közelebb állni az egész majd.. ez is egyfajta meditáció akkor vajon? vagy ez mi?
Pilinszky ezt így fogalmazta meg:
"A terveinkbe mindig belebukunk. Például egy nagyon megszervezett vacsora esetén... Ha esőből beesik egy társaság az nagyon jól tudja érezni magát." - ezt te hogyan írnád le önismereti nyelven?
Amire gondolsz, amit előre átélsz, az el kezd tudatosodni, vagyis megismered belül, így már szükségtelen, hogy kívül is meg kelljen tapasztalni. Tehát ha beleéled magad a rosszabbik verzióba, de azzal a szándékkal, hogy azt megismerd, akkor azt már nem kell megkapd a világtól, így csak a jobbik verzió marad külső megélésre.
Fontos, hogy a beleélés alatt a szándékunk az, hogy megismerjük és ez által feloldjuk azt a tudattartalmat, nem pedig az, hogy kívánjuk, beprogramozzuk annak bekövetkeztét! A szándék sok mindent meghatároz.
„Tehát ha beleéled magad a rosszabbik verzióba, de azzal a szándékkal, hogy azt megismerd, akkor azt már nem kell megkapd a világtól, így csak a jobbik verzió marad külső megélésre.”
Elegendő csak megismerni egy tudattartalmat ahhoz, hogy az már ne jelenjen meg a külső világunkban? Nálam a megismerés nem egyenlő az elfogadással, s amíg ez meg nem történik, addig bizony visszaköszönnek kívül is azok, amelyekkel szemben még ellenállás van bennem.
A rosszabb verzióba való beleélés helyett nem lenne gyorsabb és biztonságosabb is közvetlenül azzal dolgozni, ami az elképzelt negatív helyzetet létrehozná? Így esetleg nemcsak azt az egy rossz forgatókönyvet kerülhetem el, amibe beleéltem magam, hanem az összes lehetségest, ami kapcsolatos lehet az adott tudattartalommal.(?)
Igazad van, pontatlanul fogalmaztam: A megismerés után el is kell fogadni a tudattartalmat, akkor oldódik csak teljesen fel!
Másrészt, azért így is igaz lehet, ugyanis ha eljutunk a teljes megismerésre, akkor az automatikusan kiváltja a visszafogadást, egyesülést. Csak ez - nálam legalábbis - olyan ritkán fordul elő, hogy valóban érdemes külön kiemelni az elfogadást is.
Aki nem csak az eseményeket akarja befolyásolni, hanem a legmélyebb okokra kíváncsi, vagy azok helyretevésével szeretné végleg rendezni magát, annak természetesen az a jobb módszer, ha minden mögé néz, amivel találkozik magában.
De vajon mi a legmélyebb ok, minden ok oka?
Bizonyára a dualitás, az elkülönültség illúziójának a fel nem ismerése, meg nem értése, meg nem élése. Amint megszűnne a más, másik kifejezések létjogosultsága, az általam kivetített világ valósnak tekintése, akkor nem sok elfogadni valóm maradna, és vajon miféle okokat, és miért is keresnék már azután…?
Volt oka annak is, hogy a dualitást választottam? Valamit meg akartam benne tapasztalni?
Vagy csak elegem volt az egységből? Már nem emlékszem tisztán.
Na ezt kerestem én köszi. Nálam akkor a kívánság mindig párosult egy megismerési szándékkal is, elképzelni, lemodellezni fejben. És mindig ott volt az elfogadás is hozzá nyilván.:)
Mindenáron meg kell mindenkinek bocsátani? Tényleg mindenki megérdemli elégtétel nélkül? Milyen világ lenne az olyan ahol minden felett elnézünk és semminek se lenne következménye?
van következménye, mert karmát teremtünk jót is és rosszat is.
Megbocsátani nem a másik ember miatt kell elsősorban, hanem saját magunk miatt. Amíg cipeled a haragodat az nehéz kőként nyom le. Köteléket alkot közted és aközött az ember között akire haragszol.
Ami veled megtörtént az szükségszerű volt, fel kell ismerni a tanítást, elfogadni a haragot pedig elengedni.
A karma rendszere teljesen tiszta, logikus és nyomon követhető. A másik embert egyszerűen rá kell bízni a karmára, be fogja vonzani a megfelelő tapasztalatokat egészen addig, amíg azok valóban meg tudják változtatni.
Számomra a karma nem elég kézzelfogható, hogy elégtételt adjon. Lehetnék akár én is a karmája valakinek, a haragom is a karma része.
...az, ha elégtételt kapsz?
Nyugtatja az egót? Vagy meg tud békíteni? Egyáltalán, mi köze a megbocsátásnak az elégtételhez?
Így egyfajta csereüzlethez hasonlíthatna...
Talán az ego-t nyugtatja meg, vagy épp csak a "karmája" akarja behajtani rajtam az ő adóságát. Elégtétel, megnyugvás, kibékülés azáltal, hogy változtatunk. Csereüzlet az energia megmaradás és egyensúly értelmében :)
Az is, kedves szeges. Csereüzlet. Ahhoz, hogy egy kapcsolat egyenrangú maradjon, szükséges a csereüzlet, különben, ha hosszú távon megbántottságot érez valaki, alá-fölé rendeltségi viszonnyá alakul. Pont, mint a szülő-gyerek viszony. A szülő (anya) önzetlenül ad, és a gyerek elfogad. De ez nem egyenrangú kapcsolat.
Ha egy baráti, és/vagy párkapcsolatban valaki ad, a másik "fölé kerül" érzésben, (szerepben: én vagyok az okosabb, jobb, ügyesebb, majd én segítek) és akinek adott, "gyermeki" szerepbe kerül. Ezért akkor lesznek megint egy szinten, amikor a másik is adott. Szeretetből, kicsit többet, mint amennyit kapott.
Ez a megbántásnál is így működik, az, az érzés, hogy valaki megbántott, alárendelt szerepbe hoz, de ha én is megbántom - valamivel kevesebb fájdalmat okozva - akkor megint egy lelki szintre kerülünk, és folytatódhat a kapcsolat.
Tudom, hogy mostanság az a divat, hogy adjunk mindenkinek úton-útfélen viszonzás nélkül. Ez arra nagyon jó, hogy magunkat többnek érezhessük a másiknál. Vállon veregethessük magunkat, és büszkén elmondhassuk, érezhessük, hogy milyen nagyszerű és jó emberek vagyunk.
Bizonyára akadnak olyanok, akiknél ez már nem probléma - de nem is vetik föl sem a megbocsátás, sem az adás-kapás egyensúlyának témáját, mert hogy nem jut eszükbe, - de a többség nem ilyen. A többségnek még szüksége van erre az egyensúlyra (is).
...ha meg akarnál bántani engem valamelyik szerintem téves kivetítésed miatt, és én felfedezném a háttérben "szerintem" megbúvó okot, akkor ne legyek elnéző, haragmentes, mert ezzel alád, vagy föléd kerülök?
Helyette nyomjak oda én is valami hasonlót, vagy kicsit kisebbet, csak hogy egyensúlyba kerüljek Veled? Hogy kiegyenlítsem a számlát?
De hiszen így éltem, így tettem egészen életemben, s csak nemrég jöttem rá, hogy ez mind az ego elvárása, követelése...:)
Lehetséges, hogy az egóé. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy ezt most jónak találod, vagy rossznak?
Amit leírtam, annak a tükrében feltétlenül rossznak.
Az ego (az enyém) gyakran választ követel a sértésre olyan esetben is, amikor pedig hasztalan, vagy értelmetlen lenne a visszavágás, hiszen még nem is mértem-, nem is derítettem fel a "támadás" valós okát.
Sokat kell még tanulnia, de már alakul valami...:)
hogy ha bevonzottam valakit aki "bántott" jó mélyre ásva találtam olyan élményt ahol én hibáztam, minden esetben, tettem vagy éppen nem tettem meg dolgokat, amiket saját magamnak nem tudtam megbocsátani - eddig.
A belső feszültség a tudatalattiból kivetítődik a külvilágba és bevonzódik az az ember, aki megtestesíti a saját elfojtásomat. Elindulok vissza a múltba megkeresni a gyökér okot, lehet közelmúlt, gyerekkor és előző élet is. Ott megbocsátok magamnak, elfogadom amit tettem és szívnyitás után a szeretet gyógyítja meg a helyzetet.
Az egonk sok mindentől érezheti magát kisebbnek vagy nagyobbnak, mivel nincs helyes önértékelése: erő, tudás, szépség, gazdagság ... és akár az adás-kapás is lehet az egyik játszmája, tévedése, amitől többnek vagy kevesebbnek érzi majd magát. De mindennek semmi köze a valós értékeihez, azon semmit sem változtat, attól még ugyanannyi marad.
Az "Ugyanannyit adjak Neked, mint amennyit kaptam Tőled"-nek csak az egonak fontos.
Spirituális szemszögből teljesen mindegy, hogy kinek adtam és kitől kapom vissza. Az Univerzumban egyik számla sem marad kifizetetlenül. Bármit is adtunk, jót, rosszat, mindent visszakapunk, amíg nem tanulunk belőle. Ráadásul nem mindig onnan, ahova adtuk és nem feltétlenül abban az életben, amelyikben éppen vagyunk.
Ezért azt figyelni, hogy ki rendelődik a másik alá vagy fölé, csak az ego státusz-hatalom játszmája, a mélyebb valóság szintjén ez nem így működik.
A kapcsolatokban ugyan megélnek alá-fölé rendeltséget az egok, de valójában ők a saját tévképzeteiknek rendelik alá vagy fölé magukat. Ha ezt sikeresen kivetítik, akkor találtak játszótársat a másikban, ha nem sikerül bevonni a másikat, akkor az konfliktushoz vezet vagy új játszma-partnert keresünk.
Például amikor egy megbántást magadban dolgozol fel, akkor Te visszakerülsz arra a helyedre önértékelésedben, ahova tartozol. Tanultál belőle és részedről lezárult a tranzakció, nem kell visszaadnod semmit se ahhoz, hogy helyeden legyél.
Viszont ha a másik fél nem tudatosít semmit se az esetből, akkor neki tovább dolgozik a karma tanítás rendszere, addig kapja vissza, amit adott, míg be nem látja: Nem jó így tenni a másikkal, mert az fáj neki.
Azonban ha sem Te, sem Ő nem tudatosítjátok magatokban, amit kell, akkor csak ütitek egymást amíg bírjátok és csak nagyon lassan tanultok belőle. Innentől viszont teljesen mindegy, hogy melyik ego érzi magát többnek vagy kevesebbnek, mivel mindkettő szenvedni fog a saját tudatlansága miatt!
Klasszikus kérdés erre, hogy melyik a jobb szerep: Elnyomónak, vagy elnyomottnak lenni?
Egy ego-gondolkodás azonnal rávágja, hogy elnyomónak, hiszen az felül van, ezért nem szenved! ...jah, most még!
De mi lesz majd akkor, amikor el kezd visszaáramlani mindaz, amit adott? Akkor úgy fog szenvedni, hogy ezerszer is megbánja, amit tett!
Egy félig tudatos ember ezért azt válaszolja, hogy a szenvedőé a jobb szerep, mert ott nagyobb rajta a nyomás, hogy szabaduljon, és emiatt hamarabb megtalálhatja a tudatosítás módszerét, amivel majd ténylegesen feloldja a magában levő játszma részt.
Tehát teljesen mindegy, hogy egy adok-kapok után ki van alul és felül, a lényeg az, hogy ki tanul-tudatosít belőle hamarabb és így kiszáll ebből az ego játszmából is!
Amit írsz Sanyi, az nagyon szép, viszont a lelki megéléseink még messze vannak ettől. És ezzel is foglalkoznunk kell. Nem söpörhetjük büntetlenül a szőnyeg alá az "ego"-t, (hozzánk tartozik, ha tetszik, ha nem!) inkább meg kellene néznünk, hogy mi jót akar nekünk - mert jó szándéka van, az biztos, - és ha megadjuk neki a figyelmet, elismerjük jó célját, akkor barátunkká válik.
"......saját fájdalmunk egy cseppet sem fog enyhülni ettől. Ha megölték egy szerettedet és Te is megölöd a gyilkosét, attól még nem támad fel a Te szeretted." ez igaz, de nem ez a cél. Hanem talán amit írtál: "Látod beteljesülni a visszahatást,...." és ettől a megbillent lelki egyensúly visszaáll. ( Amúgy rossz esetén kevesebbet kell visszaadni, mert különben a bosszú igénye tovább fokozódik)
Egyáltalán nem biztos, hogy bizonyos helyzetekben azt kell mondanom, hogy majd az élet (karma, isten, stb.) majd megbünteti a vétkest. Főleg akkor nem, ha a kapcsolatunk múlik ezen, például egy párkapcsolat.
(A gyilkosság esetén azért sokkal bonyolultabb a kérdés, ott a családi sorskötések igen erősek)
Persze, két ember kell ehhez, de általában a két ember megtalálja egymást, és ha figyelnek erre a dologra, akkor kiiktathatnak egy konfliktusforrást.
És ha ego játszmája, ha nem, a jelenség valóságos és létező.
Abban igazad van, hogy az ego szintjén élő emberek abban hisznek, bíznak, hogy ha revansot vesznek, akkor megnyugszik a lelkük. De nem hiszem, hogy ez valóban így történne! Az ego átéli a bosszút, a "szemet szemért", de véleményem szerint ettől nem oldódik fel sem a fájdalma, sem a kiindító problémája.
Még attól sem oldódik meg az eredeti probléma, ha látjuk, hogy az élet (karma) hogy elbánt a másikkal! Ez még mindig csak egy spirituális köntösbe bújtatott bosszúvágy!
Az igazi feloldás abból jön, ha belül megérti a sértett, hogy a bántás Őérte volt, Neki kell tanulnia, épülnie belőle és így a bántó is csak Őt szolgálta, még ha öntudatlanul is.
Az egot így kell figyelembe venni. - szerintem.
De talán konkrét példában írd meg, hogy mire gondolsz!