Pár gondolat és emlék jutott eszembe a gyermekek egoizmusával kapcsolatosan, a testvér várás és fogadás idejéről. A gyermekek hozzáállása maximálisan a szülőn múlik.

Én nagyon félénk, gyávácska, egészséges önbizalom nélküli gyerek voltam, ami természetesen édesanyámtól is fakadt, aki szintén oroszláni (és nyilasi) önértékelési és önérzeti problémákkal küzdött. 18 évesen szült engem, és lefogadom, hogy mindmáig önérzetes, megfelelési vágy irányítja még a velem való viszonyát is, és így volt ez mindig is. Ő engem annyira autonómként és önálló személyiségként kezelt születésemtől kezdve, hogy 6 éves koromban, amikor a húgommal várandós lett, nem akart befolyásolni abban, hogy hogyan állok a kis jövevényhez, pedig én, mint minden normális gyerek a szüleimtől vártam az útmutatást, hogy hogyan is kell állni az új helyzethez. De mivel ő csak óvatoskodva, puhatolózva, az ő egyetlen kicsi leánykája önálló reakcióját talán egyenesen bármit elfogadóan várta, s én önkéntelenül is gyanút fogtam, és mint ismeretlent, a kis testvért természetesen elutasítottam, de legalábbis fenntartásokkal álltam hozzá. Nem tudom ezt jól leírni. Nem akarom túl bonyolítani. Olyan ez, mintha kérdezgetnék egy gyerektől, hogy szereti-e az avokádót (vagy bármilyen ételt), de nem is tudja mi az, így végül inkább nem szereti, nehogy olyasmire mondjon igent, ami rossz és aztán rákényszerítsék...
Amikor megszületett a húgom, csak furcsálltam őt - vörös volt a feje és ordított. Kicsit ijesztő volt, de vártam, hogy mi lesz belőle
Aztán amikor nem ordított - rendes színe lett Viszont nem tudtam vele játszani és így nem is tudtam mit kezdeni vele, értékelni se. Tudni kell, hogy nekem mindig az volt a dolgom, hogy játsszak, kivéve, amikor szépen megkértek, hogy pakoljak el, de ahhoz valószínű semmi kedvem nem volt, így ordítozni kezdtek, hogy miért nem rakok rendet, de mivel ezt magukból kikelve tették, én továbbra is maradtam annál, ami igazabbnak tűnt: én csak játsszak, annyi a dolgom.
A húgomat próbálták néha rám bízni, pl. vigyázzak, le ne essen az ágyról. Egy darabig figyeltem, de aztán eluntam, nem nagyon tudott mozogni, így a feladat igen sok türelmet igényelt tőlem. Játszani kezdtem, s mikor bejöttek a szüleim, felháborodtak, hogy nem figyelek a kicsi babára. Azt hiszem, itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy szeretnek-e engem a szüleim, és vajon ha én rossz vagyok, nem-e egyszerűbb nekik a húgomat szeretni, aki csak egy kis baba. Akinek nincsenek feladatai, nincsenek elvárások vele szemben. Tehát nem lehet rossz. Ő úgy, ahogy van szerethető.
Nem az jutott eszembe, hogy fogadjak szót. A szüleim nem voltak következetesek, nem adtak pofont, testileg sosem fegyelmeztek (talán egyszer, indulatból), nem tudtam rájönni, hogy mit is akarnak tőlem. Nem éreztem a követelések, feladatok súlyát. De ez nem az én hibám volt. Viszont emiatt nem tudtam megfelelni. És nem lehettem biztos abban, hogy szeretnek. Ez egyrészt oroszláni probléma, másrészt szerintem természetes, hogy így éreztem, az ő hibás, gyenge nevelésük révén.
Így történhetett, hogy hamarosan megkérdeztem édesanyámat: kit szeret jobban, engem vagy a húgomat?
(Figyelem! Szinte csak a testileg nem, vagy hibásan/alig és indulatból fegyelmezett gyermekek nem érzik a szülő szeretetét, nem tudnak abban bízni. Teljesen természetes.)
Nem tudom, mit válaszolt, de mai napig úgy emlegeti ezt a kérdésfeltevésem, hogy ez neki mennyire fájt, s mennyire megrázta, megdöbbentette. Egyrészt nem ártott volna, ha nem csak magával foglalkozik, s nem érzelgősködik azon, hogy ő milyen mélységes fájdalmat élt át azzal, hogy kétségbe vontam, hogy ő engem szeret-e annyira, mint a húgomat, hanem inkább elgondolkozik azon, hogy a kicsi 6 éves fejemben egyáltalán honnan és miért jött ez a „kételkedés”, kíváncsiság… Valószínű, nagy magasztosan elmagyarázta, hogy ő mennyire, de mennyire szeret és ugyanígy szereti a húgomat is.
A gyermekek általában érzik, hogy mikor mondanak igazat nekik, s mikor hülyítik, szédítik őket, ide értve a hízelgést is. Ahogy kezdtem nagyobb lenni valahol belül egyre jobban tudtam, hogy anyám nagy szeretete csak duma. Ha problémám volt, ő sokszor fölényeskedett, türelmetlenkedett, vagy ha nem tudott megoldást, hisztériázni kezdett, napokkal később is sajnáltatta magát nagy bőszen, hogy én miért kell őt zaklassam, s ezekkel végül elvette a kedvem, hogy bízzak benne és tényleg mindenben számítsak rá. Gyakorlati dolgokban maximálisan lehetett benne bízni, kiszolgált és teljesen kiszolgáltatottá, önállótlanná tett. Érzelmi dolgokkal csak a barátnőimet és a húgomat traktáltam inkább
A történet tanulsága, hogy még az én oroszlán-nyilas karmás karakterem, az ő kényeztető-megengedő nevelése mellett sem vált olyan önzővé, amit ő persze vakon elfogadott volna, s mindez azért, mert volt valami késztetésem a szeretetre és meghittségre és végül 11-12 éves koromra a 6 évvel kisebb húgom jelentette számomra a családot. Pedig látszatra normális család voltunk. De csak látszatra. A tinédzser kor kezdetén úgy jártam, mint a Zabhegyező főhőse. Egy ember volt, akit igazán szerettem, és ez a kicsike húgom volt, aki mindig becsületesen meghallgatott. Csak őt szerettem megölelni és megpuszilni. Persze vitáztunk is rengeteget és incselkedtem vele sokat, csak úgy játékból, ami anyumat idegesítette, de nem állított le minket (csak pofonnal lehetett volna), inkább mérgelődött és szemrehányást tett, hogy testvérekként nem szeretjük egymást. Ez nem volt igaz, s ha igaz lett volna sem elnézősködnie, majd később piszkálódnia kellett volna. De nálunk ez volt a szokás.

Ebből az egészből nem azt akarom kihozni, hogy ha a gyerekek tépik egymást, akkor is szeretik egymást, s rájuk kell hagyni. Isten őrizz! Mi tulajdonképpen rendetlenkedtünk és fegyelmezni kellett volna minket. Másrészt az a lényeg, hogy a nők veszélyesen fogékonyak a buta, ego-babusgató pszichológiákra, és nagyon kell vigyázniuk anyaként, hogy ami elsőre és másodikra, és sokadikra is kegyetlenségnek tűnik, és a gyomruk remeg, ha a gyermekkel keménynek kell lenni, az valójában valamilyen negatív karmikus érzést rejt maga mögött, legtöbbször rejtett agressziót, amivel nem mernek szembe nézni és amire cáfolhatatlan bizonyíték az ő lázas betegségük, fejsérülésük, vagy nagyujj sérülésük, ugyanígy a gyermeknél is ezek a betegségek és sérülések az anya rejtett agresszióját jelzik.
Kérek, minden anyát arra, hogy lebegjen az előtte, hogy az ego dédelgetésével olyan, a saját gyengeségeivel szemben küzdeni képtelen embereket nevelnek, akik ebben a szörnyű hiányosságukban, ennek a terhével, akár 14 évesen is felvághatják az ereiket, vagy felakaszthatják magukat. Vagy ha ez a szörnyűség nem következik be, akkor fiatal felnőttként az egóval vívott sikertelen harcaik által halálosan megbetegítik magukat, vagy balesetet szenvednek. Mert mi más a korai halál, ha nem az egó, az árnyék-én végzetes térhódítása? A sokadik elvesztett csata az árnyék-én ellen.
Minap igen erős fogfájást éltem meg és tudtam, mi az oka. Tudtam, hogy agresszív voltam, és még a szörnyű fájdalom közepette is hallottam magamban a fő hangot, hogy nem én vagyok a hibás, és igazságtalan a sors. Beszéltem ellene – az egóm ellen. De nehezen oldódott. Az indulatom, haragom keményebb volt, mint az eszem, erősebb, mint az önuralmam.
Közben megfordult a fejemben, hogy mi van, ha nem tudom legyőzni? Tényleg nagyon szenvedtem, akkor már több mint 24 órája.
Rájöttem, milyen egyszerű eljutni a halálig. Időnként, rejtetten irracionális haragvásaim támadnak. Így kevertem magamnak ennek a méreg pohárnak a tartalmát, amit meg kellett igyak. Én voltam a felelős a fájdalmamért. A haragom eredménye volt, én mégis a sorsra haragudtam. Haragudtam továbbra is és ezzel ördögi körbe kerültem. Ilyen haragvásokkal sok ember beidézhet magának felesleges és szélsőséges szenvedéseket, amiket nehéz elviselni. És az ego nagyon rossz tanácsot adhat, hogy hogyan vessünk véget a szenvedésnek. A napokban mások is szorító helyzetbe kerültek. Néztem a híradót, és a következőkről hallottam: egy nő megmérgezte 3 gyermekét és magával is végezni akart. Egy amerikai férfi a feleségével összeveszett majd lövöldözni kezdett, végül öngyilkos lett, maga ellen fordította a fegyverét. Ezek az emberek olyan, számukra nehezen elviselhető helyzetet éltek meg már hosszú ideje vagy sokadjára, hogy úgy érezték, nem lehet azt tovább bírni, és arról, hogy hogyan lépjenek ki belőle, arról az ego döntött.
Anyám mérgelődős típus: amikor betelik nála a pohár, azt mondja, fel akasztja magát. 12-13 éves koromtól verseket írtam a problémáimról, igazságtalannak éreztem a sorsot, és minden versem megoldása a gyilkosság, mészárlás vagy öngyilkosság volt. Nehezen tűnt el a mentalitásomból ez a reflex.
Az ego a végsőkig képes Isten ellen játszani. Az egonak nem a túlélés a motivációja, hanem a győzelem. Halál vagy győzelem.

Érdekes tapasztalatot szereztem, amikor rövid ideig volt egy szeretőm, aki egykéje volt a szüleinek. Amikor családról és azon belül a testvéri viszonyokról beszélgettünk, azt mondta ez az akkor kb. 18-19 éves fiú, hogy ha neki született volna testvére, megölte volna. Gondolom, nem kell különösebben megindokolnom, hogy miért csak néhány hétig volt kapcsolatom ezzel a személlyel, aki egyébként rendkívül jómódban élt, nyugodt természetű, érdeklődő és viszonylag művelt volt, szülei szintúgy művelt és művészetekkel, grafikával, zenével foglalkozó emberek voltak, akik számára természetes volt a nagykorú fiuknak külön lakást is építeni, míg a fiatal ember valamiért nem sok ambíciót érzett, hogy rendes hivatást tanuljon, mert ekkor tájt már erősen befolyásolta a füves cigitől való függőség és jobb szeretett fűvel és más drogokkal kereskedni, továbbá, azt is megtudtam, hogy előző hosszabb szerelmi kapcsolata vége után öngyilkosságot kísérelt meg. - Hát, milyen élet ez?
És itt szeretném beilleszteni közeli rokonaimnál tapasztaltakat, ahol egyelőre szintén egyetlen kicsi fiúcska van, akinek nagyon tisztelik a személyiségét, öntudatát stb. Az ő édesanyja egyrészt nem is nagyon akar több gyermeket, másrészt meg van győződve, hogy a fia féltékeny lenne a kicsire, mert van annyi öntudata. Remek! Sajnos, a spiritualitásra nem nyitott személyeknek hiába is magyarázzuk, hogy az öntudat nem az ego, másrészt az öntudat nem is arra való, hogy egy gyermek kisajátítsa a szüleit, nagyszüleit, s egoizmusát tiszteletben tartva a szülők ne vállaljanak több gyermeket. Láthatjuk az előző példából, hogy a régi ismerősöm (mondhatni volt szeretőm) hová jutott 18 éves korára a szülei által tiszteletben tartott személyiségével és öntudatával. Én úgy szintén nem kívánom senkinek a tinédzser koromat, mert igen keserű és mérgező volt ennek a gyermeki egoval szembeni toleranciának a gyümölcse az én életemben is.
Nem szabad, hogy a szülő tartson a már meglévő gyermekei reakcióitól az újonnan érkező gyermek fogadását illetően. Egyszerűen semmiféle utat nem szabad engedni, hogy ezzel szemben egoistán és a szülőt kisajátítóan nyilvánuljanak meg. Ez a gyermekek érdeke is!