Van amit én döntök el!
A héten az egyik nap reggel nagyon ingerült voltam. Reggeli sétám közben éreztem magamban a feszültséget! Legszívesebben ordítottam volna egyet! Séta közben próbáltam magammal beszélgetni, mit érzek, miért vagyok ennyire feszült, mi az oka. Mire beértem dolgozni, két dolog jutott eszembe, ami a feszültségem oka!
Az egyik a tökéletlenség.
Azt nem mondanám magamról, hogy maximalista vagyok, bár lehet, azt viszont tudom, hogy szeretem azt érezni, hogy én a tőlem telhető maximumot megtettem, első nekifutásra. Itt nagyon sok munka „nagy csapat-ban” zajlik. Az a megközelítés, hogy hip-hop kitalálunk valamit, aztán majd később tökéletesítjük, javítgatjuk, menet közben tanulunk belőle. Na, nekem ez nagyon nem megy! Vagy jó elsőre vagy nem! Nem nagyon tudok építkezni, csinálunk valamit, aztán majd tökéletesítjük! Itt meg ez a munka! Értem én, biztos jó is, csak ez bennem feszültséget okoz. Ez igaz rám az életben is, nem igazán tudok kitartani a dolgok mellett, elkezdek valamit és hamar fel is adom. Ha látok egy sikeres sportolót, táncost, bárkit, aki valamiben jó, én csak a végeredményt látom! Milyen jól csinálja, ügyes! Egyszerűen nem látom, és nem akarom tudomásul venni, hogy e mögött mennyi munka van, tanulás lépésről-lépésre, esetleg néha kudarc vagy sikertelenség. Kicsit ilyen ez az önismeret is, azonnal szeretnék eredményeket, még hogy naponta kicsit gyakorolni és egyszer csak minden jó lesz…..pedig a mondás szerint is sok kicsi sokra megy! Hiszem azt, hogy tanulni, fejlődni vagyunk itt a Földön, valamiért mégis nehezen fogadom el ezt a „lépésről-lépésre” haladunk stratégiát.
A másik ok pedig a tehetetlenség volt.
Nem én irányítom a dolgokat, tehetetlen vagyok. Az időm nagy részét megbeszéléseken töltöm, vagyis időm nagyon kevés van arra, hogy a megbeszéléseken kapott feladatokat megcsináljam, válaszoljak levelekre. Egyszerűen nincs idő rá! Legalábbis a 8-10 óra munkába minden nem fér bele. Az eseményeket nem én irányítom, azok történnek, én pedig csak részt vevője vagyok, de nem én irányítom. Egyetlen dolog, amit tehetek, hogy elfogadom ezt a helyzetet. Ezt a tehetetlenséget, illetve, hogy nem én irányítok, tágabb értelemben is érzem. Azért jöttem ide, hogy eldöntsem mit is szeretnék az életemmel kezdeni. Balra menjek vagy jobbra tovább. Telnek a napok, éjszakák, dolgozom, ismét egy hétvége, ismét dolgozni kell. Mintha egy robot lennék, csak teszem a dolgomat. Akár dolgozok magamon, akár nem az idő el fog telni, nem én irányítom. Eltölthetem itt úgy az időt, hogy állandóan csak a mókuskereket hajtom, és mikor hazamegyek, majd rájövök, hogy úristen, hogy eltelt az idő és mérlegelek, mit fejlődtem ez idő alatt, elértem a kitűzött célokat vagy bent ragadtam a mókuskerékben. Vagy tényleg úgy töltöm el itt az időt, hogy a kitűzött célt elérem és teszek érte, hogy a kitűzött célomat elérjem. Nem én irányítom az időt, az élet körforgását, én csak azt dönthetem el, hogy mit hozok ki belőle. Olyan érzés ez, hogy a földi életem során kaptam egy lehetőséget egy „mini” újjászületésre! Hasonló érzések lehetnek, akkor is mikor az ember meghal, mérlegel mit ért el és mit nem, majd újrakezd. Nehéz elfogadnom, hogy van, amit nem én irányítok!
A jógában minden pozíciónak meg van a jelentése, milyen tulajdonságokat fejleszt-fejleszthet! Az egyik pozíció a szupta-vadzsrászana, ami nekem nagyon nem megy. Inkább úgy mondanám a jóga elején egyáltalán nem tudtam megcsinálni, most pedig nagyon nehezen, még nem tökéletesen, de kezdem csinálni. Az egyik jógaórán épp ezt a pozíciót csináltuk, mikor az oktató mondta, hogy képzeljük el, ahogy akaratunkat alárendeljük Isten akaratának! Ott akkor rájöttem, hogy ez az! Én azért nem tudom ezt az ászanát megcsinálni, mert egyáltalán nem tudom magam alárendelni Istennek, vagy az ő akaratának. Ellen állok, az árral szemben úszok, és nem tudok ráfeküdni az árra, hogy vigyen, amerre szeretne. Én akarok irányítani. A héten csak erősödött bennem az érzés, hogy ez a frusztrációm oka. Vannak dolgok, amit nem én irányítok. Csak abban dönthetek, hogy hogyan állok a dologhoz. Én döntöm el, hogy az árral szemben vagy az áramlást kihasználva ráfekszem a hullámokra. Mehetek én árral szemben, csak akkor újra fogom kezdeni az egészet, mindaddig, amíg meg nem tanulom, hogy az árral együtt kell úszni!
Még sok dolgom lesz ezzel a két dologgal, de már a felismerés is sokat segített és nyugodtan kezdtem dolgozni! Annak tudatában, hogy engem ez a két dolog zavar, de most már legalább tudom!
- e-andi blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
4 hozzászólásDe micsoda Isten akarata? Előtte azért érdemes megérteni Isten-t, hogy legalább tudd, hogy minek rendeled alá magad. Vagy ne rendeld alá magad, esetleg lázadj, és légy teljesen önmagad. Biztos vagyok benne, hogy Isten ezt is megérti majd, és hagyja, hogy a saját utad járd. Ez se lenne rosszabb megoldás.
Kedves Ademon!
Amikor elolvastam a megjegyzésed úgy éreztem megfogtál. Tényleg mi is Isten akarata? Minek is állok én ellen? Tisztáznom kellene magamban mi is Isten akarata? Aztán, ahogy ezen elmélkedtem, rájöttem mivel is megyek én szembe. Jelenlegi tudásommal azt hiszem, hogy Isten akarata = az „ÉN” akaratommal.
„ÉN” eldöntöttem milyen céllal, hova születek a Földre, mi az, amit szeretnék megtapasztalni és mit szeretnék tanulni. Amikor megszülettem ezt elfelejtettem. Megszületett viszont az „én”-em is. Az „én” jelenti jelen „én”-emet, akit e-andinak hívnak, Magyarországon születtem, vannak szüleim, munkám, ezzel azonosítom magam. Valahol viszont bennem él „ÉN” is. Jelenleg „én” nem ismerem az „ÉN”-t, nem állok vele kapcsolatban, legalább is nem tudatosan. Ezért csak „én” tudhatom, hogy mi jó nekem és mit szeretnék csinálni, hiszen „ÉN”-t nem is ismerem. Hogyan tudhatná „ÉN” hogy mi „én”-nek a legjobb. Nem tudom elhinni, hogy „ÉN” ezt jobban tudhatja. Ezért egész egyszerűen lázadok és járom az „én” utam. Addig fogok újra születni, amíg kapcsolatot nem találok „ÉN”-nel és „ÉN” és „én” együtt megyünk tovább az úton, egy az akaratunk és ez az akarat = Isten akaratával.
Azt hiszem az a megoldás számomra, hogy kapcsolatot kell létrehoznom „ÉN” és „én” között és akkor már nem akarok ellenállni, csak ráfeküdni a hullámokra és úszni az árral. Élvezni az utat, amit "ÉN" választott, legyen az bármi is!
Isten akarata szerintem nem egy konkrét dolog, vagy bármi, amire irányul hanem maga az Akarat. Azt akarja, hogy legyen akaratod. Nem irányítani akar, hanem önálló valakit akar faragni belőled, aki olyan mint Ő. Végtelen, eredeti, egyedi szellemileg lelkileg és testileg, és ezek felett mindenképpen Szabad! Szabad, és nem behatárolt bármiféle program, megfelelés, dogma, babona, előírás vagy trend által. Istent sem befolyásolja senki se, hisz akkor önmaga isteni mivoltját korlátozná. Isten azt akarja, hogy az egész Univerzum mindenestül ott legyen bennünk, önálló, tudatos, felnőtt Embert akar faragni belőlünk, hiszen az élethez is ez legjobb megoldás. Azt akarja, hogy egyediek és eredetiek legyünk, nem erőltet ránk élet-szabályokat.
Isten soha nem mondja meg, hogy mit csináljál, csak akkor ha a segítségét kéred. Éppen ezért nem is büntet, vagy ítél, se nem erőltet rád karmát se, hiszen ezzel pont megsértené a szabadságod. Isten szemében semmi sem jó vagy rossz, legfeljebb ésszerű és szükségszerű. Még a legnagyobb bűnök is számára az egyén emberi tudatlanságát jelzik, és nem a gonoszságát. Olyan mint egy tökéletes szülő, tudja, hogy akkor a legjobb neked, ha a saját szándékod és akaratod szerint éled az életed. Szerintem ez az Ő akarata.
Kedves Andi!
Hasonló ellenállást az én egóm is gyakran produkált. Az utóbbi időben igyekszem úgy megoldani a problémáimat, hogy ha sikerül, nem gondolkodom annyit rajtuk, meg elemzem, honnan, miből származik az életemben, hanem, ha tudom, egyszerűen "megfordítom" a jelenséget, magyarul a megoldást úgy találok meg, hogy a dolog másik oldalát nézem, azt, ami valójában hiányzik a szemléletemből, és ha elkezdem gyakorolni, éppen azt az űrt tölti ki, amit az ego éreztet azzal a hozzáállással, amit gyakoroltat velem.
Ez nem mindig, de gyakran beválik.
Ebben az esetben én a tökéletlenség érzését kiváltom azzal, hogy megfigyelem és tudatosítom a Mindenség valójában tökéletes mivoltát, amely oly módon tökéletes, ahogy én még csak elképzelni sem tudom. Hogy mindennek helye és oka és következménye van, minden egyes csillagvárosnak, és szub-atomnak, és az univerzum ezt képes kezelni és egyben, egységben tartani a folytonos változásban is, amely akkora teljesítmény, amekkorára soha, egyetlen ember, vagy ember által készített szuperszámítógép sem lesz képes. Amely képesség, mindegy Istennek, vagy kinek a képessége, de túlmegy a mi kis elménken, és emberi képességeinken nagyon is, annyira, hogy valójában nem is érdemes foglalkozni vele, csak egyet jó tenni: csodálni, gyönyörködni és felismerni ezt.
Abban a pillanatban, hogy meglátom kicsiny magam egy csodálatos, lélegző, élő, és halhatatlan Univerzum tökéletesen illeszkedő részeként, hogy befogad, és helyet és engedélyt ad a létezésre, az életre és a halálra, még az akaratomnak is helyet adva, amint megértem, hogy az én intelligenciámhoz képest, micsoda érző és befogadó intelligencia az (nevezzük most így), amely erre képes: máris lelepleztem az egóm, aki igyekszik kirekeszteni magát, és engem, azt a látszatot keltve, mintha bármi gond lenne VALÓJÁBAN. Látom, hogy ha gond támad, megoldás is mindig van, ha képes vagyok kinyitni magam rá, és még a rossz is engem szolgál, ha képes vagyok meglátni és megérteni, és befogadni a tanítást. Ez olyan csodálatos és tökéletes, amit életeken át tanul az ember, ennél tökéletesebb világ nem elképzelhető. És én, ha engedem, ugyanilyen vagyok. Mert a része vagyok, de szabad akarattal: elfogadhatom,,vagy lázadhatok, vagy háríthatok, vagy nem láthatok: de ez az univerzum annyira tökéletes, hogy még a nem-látók is megtanulnak látni a végén, és a még a lázadók is megtanulnak szeretni. Mert a kör bezárul, és olyan a természete, hogy a legnagyobb sötétségben jön meg a legtökéletesebb és legnagyobb erejű fény. Bármit teszünk, bárhogy döntünk, a végén mégiscsak az Egység részévé válunk. Mert a valóság z, hogy ennek a tökéletes Egységnek a tökéletes részei vagyunk.
A tehetetlenség érzését azzal váltom ki, hogy megint csak felismerem az egóm azon kitartó törekvését, hogy mindenáron irányítani és kézben tartani akarjon dolgokat, és a kontrasztot, hogy ez mennyire is hiábavaló és nevetséges törekvés, amely nem vezet jóra. Hiszen, hogy is irányíthatnám én, a saját kis egyéni elképzeléseim szerint az egész életem, aminek valójában csak egy kis parány része vagyok? csak az a dolgom, hogy felismerjem: mi tartozik rám, és mi az, amit jobb, ha elengedek, hiszen, még ha bánt is, nem az én döntésem, éppen nem is tehetek érte, vagy ellene, nem rólam szól, csak egy hatás, amire azonban nekem éppen nincs hatékony befolyásom. Nem tudom megfordítani (egyenlőre :), az időt, vagy nem tudom meggyőzni a kígyót, hogy ne marjon meg, ha véletlenül a farkára léptem. vannak dolgok, amik történnek. Nem kell tehetetlennek éreznem magam, azért, mert nem tudok mindig mindenre hatással lenni, azt számomra "jóra " fordítani. Az élet nem lenne kalandos és tanulságos, ha nem lenne benne az a sok erő, amely minden ellenkező elképzelésünk ellenére egyszer csak előbukkan a semmiből, és ránk vicsorog. :) Azon kívül általában mindig van megoldás, vagy egy másik út, csak nem biztos, az erőket kikerülve, azok elől elbújva találjuk meg: lehet, h éppen szembenézve velük, kissé kellemetlen élmények árán, meztelen talppal a mocsárban bukdácsolva leljük meg, de megleljük, abban a pillanatban, ha feladjuk a tehetetlenség hamis illúziójának érzését, és felismerjük, hogy VALAMIT mindig tehetünk magunkért. Még a teljes, a totális kiszolgáltatottságban is. és soha nem kapunk olyan helyzetet, amihez nincs erőnk, tudásunk, leleményünk, képességünk a megoldásban - hiszen tudatosan, vagy tudat alatt mi magunk teremtjük a helyzeteinket, hogy felismerjük ezeket a képességeinket, hogy erőt, tudást, és leleményességet nyerjünk, azáltal, hogy felleljük ezeket önmagunkban.
Köszönöm, hogy felvetetted ezeket a kérdéseket, ezekkel az erőkkel én is újra és újra találkozom, és ilyenkor jó emlékezni, mi is a dolgom. :)
Remélem, neked is hasznodra van a tapasztalatom.
Namaszte