A legkedvesebb barátnőm éppen válik. A vele való beszélgetések kapcsán én is újra-figyelem a múltam, újra is értékelem.
Az álmaink csodálatos módon, egy egy magban érkeznek el hozzánk, amit ha elvetünk, ápolunk és szeretünk, gyönyörűvé bontakozik ki. Az álmainkhoz "csak" mi kellünk, és az a világ, amik mi vagyunk.
De a közös álmoknál ez mintha másképp lenne.

A közös álmok még csodálatosabbak, hiszen az egység érzését élhetjük meg minden egyes megvalósított morzsájukban, tapasztalati úton. Nem sok párnak adatik meg, hogy elég közös álmuk legyen.
Egy olyan közös álmot, amire predesztináltak a lényeink, amiben találkoznak a vágyaink elveszteni nagy fájdalom.
És tudni, hogy a felelősek mi vagyunk. Mert a találkozás beavatása, a mag, amit elvetünk csak egy szellem, egy élő, vágyakkal övezett szellem, de amit kibontunk belőle: csak az válik élő valósággá.

Rá kell nézni a kapcsolatainkra: ki az, akit szeretünk? És ki az, aki velünk él? És mi, kik vagyunk ebben a kapcsolatban?
Hol is tartunk? Mennyire éljük az álmunk?
A boldogságunk mércéje az, amivé tettük az álmaink. A valóság az, amit élünk.
És nem kell csinálnunk a másik helyett az álmunk, és nem kell cipelnünk a fél-halott álom terhét.
Mert az nem élet.

Állítólag egy nagy tanító egyszer azt mondta: a kapcsolatok bonyolult dolgok. Egyetértek, pedig én alapvetően egyszerűnek láttam őket, sokáig.

Egyszerűnek, mert csak álmodni kell, és ha megvan az álmunk partnere, kitartani az álom mellett. Ha ketten húzzák a szekeret, olyan, mintha magától menne.
De most látom, hogy valójában tényleg bonyolult: mert ketten vagyunk benne. :)

Namaszte