Életcél és motiváció
Az utóbbi hetekben érdekes változáson mentem keresztül. Sorozatos felismerések, melyeket vagy nehezen, vagy egyáltalán nem tudtam feldolgozni. Ezekkel indult az egész.
Mostanában eljutottam oda, hogy nincs motivációm, nem érdekel semmi sem - még azok a dolgok sem amik eddig igen. Ami viszont még érdekesebb, hogy nem lépett ezen dolgok helyére semmi, egy űr van bennem, üresség.
Az egész kis koromban kezdődött. Érdekeltek az autók, vezetés, versenyzés, ilyesmi. Utána rá kellett jönnöm, hogy ebben egyszerűen nem voltam/vagyok jó: vannak akik ilyen téren lexikálisan jobbak, szerelésben kétbalkezes vagyok, csakúgy mint a vezetésben.
Utána jött az írás. Eleinte rengeteget olvastam - utána ez két okból abbamaradt: egyrészt a tanárom megutáltatta velem mind az írást mind az olvasást, és jött a zene ami jobban lekötött. A zenében kifogtam egy borzalmasan rossz tanárt, akinél három év után is a kezdő szinten voltam. Most már négy és fél éve csinálom, és kezdem elveszteni a türelmem, hogy ez mennyire elpocsékolt idő, és mennyivel előrébb is tarthatnék.
Közben volt a sport, azt is megutáltatták velem, igaz a küzdősportok még érdekelnének talán. De ezekkel kapcsolatban félelmeim vannak: félek, hogy a feszültség ami bennem van, az ott szerzett tudással ártanék még valakinek.
Egyszerűen azt érzem, hogy akármibe kezdtem az életem során, az melléfogás volt. Már nem is tudom mi érdekelhetne, mi lenne az a cél, ami miatt úgy érzem érdemes felkelnem reggelente. A régi lelkesedés, ami bennem volt bármi iránt amit az előzőekben írtam már kihunyt. Pedig régen mások szerint tényleg nagyon lelkes voltam pl. a zenélés terén. AZ érdekes, hogy sokszor ezt én nem éreztem.
Szeretnék valamit kezdeni az életemmel, nem csak úgy létezni és vegetálni, de nem tudom merre induljak és nem tudom, hogy mi lenne az a cél, feladat, vagy akármi, ami éltethetne.
Ebben kérem a segítségeteket.
Előre is köszönöm!
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Az életünk során sok mindent meg kell élnünk, ez az élet egyik velejárója.
Vannak ilyen élethelyzetek is, amikor a belső ürességet, tanácstalanságot érezzük bennünk elhatalmasodni. Én még azt is megkockáztatnám, hogy ez egy ciklikusan visszatérő minta szerint meg is ismétlődhet. Nagyon rossz érzéseket kelt bennünk, és nehéz az átélése.
Azonban mégsem mondanám azt, hogy ezt csak egyszerűen fogadd el. Hanem inkább azt mondanám, hogy keresd meg az értelmét, a mondanivalóját.
Ahogy a soraidat olvasom és a saját élethelyzeteimre is alkalmazom azt látom, hogy amikor összeméred magadat másokkal, ott csúsznak félre a dolgok. Mindannyian másképp vagyunk jók valamiben. S ameddig a másik emberre figyelek, addig szétszórom az energiáimat, amit arra is fordíthattam volna, hogy csak az éppen aktuális tevékenységre koncentráljak.
Kellően erős belső fegyelmezettséggel, olyan hozzáállással, hogy csak arra figyelek, amit csinálok és nem arra, hogy aki ott van/látja mit szól hozzá, összeszedettebbek tudunk maradni és ha a belső elégedettséget nem is mindig tudom elérni, de legalább tiszta szívvel elmondhatom, hogy mindent megtettem azért, hogy sikerülhessen, ám ha nem sikerült békésen elengedem az elvárásaimat.
Ami még feltűnik, hogy mások megútáltatnak Veled dolgokat. Ez csak azért lehet, mert túlságosan keresed azt, hogy megfelelj mások elvárásainak, nagyon befolyásol a véleményük.
Van amikor jó meghallgatni másokat, de sajnos nem mindig előrevivő a saját szempontunkból.
Vannak olyan élethelyzetek, amikor bátran fel kell vállalnunk azt, hogy mi mit szeretünk csinálni és elengedni azt, hogy ehhez mások hogy viszonyulnak.
Volt, hogy velem is meg akarták útáltatni az olvasást. Amiért nem sikerült, az nálam az olvasás olyan mértékű szeretete volt, hogy annyira eggyé tudok válni az olvasmányommal, hogy megszűnik a külvilág (azt azért megválogatom, hogy mit olvasok, minek "adom oda magamat")
Szóval ha meg tudod tenni, hogy az írást az írás öröméért, az olvasást, az olvasás öröméért, a zenélést a zenélés öröméért szeresd, akkor abból, ahol most tartasz, még bármi is lehet.
(Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyan pl. az olvasmányaimat eléggé tudatosan és kritikusan választom ki, de után már nincsenek bennem elvárások, hanem csak átadom magam az olvasmánynak, hagyom hogy a képzeletem szárnyaljon ahogyan csak akar az olvasottak hatására)
Aztán bennem még megfogalmazódik valami olyasmi is, hogy lehetséges, hogy van egy olyan családtagod (apa, testvér), akivel összehasonlítva önmagadat lelkileg maradtál alul és ezt a régi kudarc élményt kellene újra átélni és feloldani, elengedni, mert már nem szolgál Téged.
Mindannyiónknak joga van arra, hogy ne legyen tökéletes és ne a teljesítményéért legyen szerethető, hanem csupán csak a létezés okán.
Ez a mai társadalmi normákkal ellentétesnek hangzik és az is, de másképp nehéz visszaszereznünk a valódi önbecsülésünket, ha ezt nem tisztázzuk magunkban.
Lehet, hogy más hozzászólónak lesznek használhatóbb ötletei is, nekem ezek jutottak eszembe.
Ezúttal is nagyon jó, és igaz dolgokra világítottál rá.
A túlzott megfelelésvágyban is igazad van. Túlzottan meg is akarok felelni, és idomulni is akarok másoknak/másokhoz. Mindez, és a lelki alulmaradás téma is talán abból ered, hogy a testvérem nagyon domináns személyiség, nem tudtunk sokáig meglenni egymás között. Utána ebbe (a versengésbe - talán ez a magyarázat miért hasonlítom magam másokhoz mindig) belefásultam, megtörtem mellette, és mindig nekem kellett magamat feladnom, mert ő sohasem engedett. Sőt, ha felelősséget kellett volna vállalnia valamiért, akkor is egyből rám hárította azt, hogy én miért vagyok a hibás és így tovább. A végén ezt odáig sulykolta belém, hogy már felvállalni se mertem magam - néha talán még úgy is érzem, hogy a fel nem vállalás miatt egy fajta csonka személyiségem alakult ki, és ennek a csonka személyiségnek a hiányosságait akarom másokhoz igazítani. Olyan érzés mikor ezekre az időkre visszagondolok, mint a nyuszika esete, akin akár van kalap akár nincs megveri érte a farkas meg a róka (akármit tettem, azért leszúrás járt).
Persze haragszom is rá, és sok elfojtott érzelem van bennem felé nézve, de mégsem tudok rá tiszta szívből haragudni, mert tudom, hogy megvan a saját "átka" (nem tudja elkötelezni magát egy párkapcsolatban sem, nem képes mellette megmaradni senki hosszú ideig stb.)
Szóval az irány amit adtál jó, egy darabig el is jutottam rajta, viszont most úgy érzem nem tudom merre tovább.
És még egyszer köszönöm!
csak Te tudod a választ, senki más!
Befelé figyeléssel, feljövő érzésekkel, gondolatokkal, megérzésekkel tudsz csak rájönni, a hogyan továbbra (ezt nem is lenne jó, ha más mondaná meg Neked, mert abba nem lelnéd örömödet).
Amikor én ilyen helyzetben voltam, akkor 3 féle lehetőségem volt. Lehet, hogy egyszerűen csak pihenőidőre lettem ítélve, hogy megéljem egy darabig a tétlenségnek tűnő állapotot, s elfogadjam azt, hogy válaszúton vagyok és türelmesen várakozom.
Volt úgy is, hogy utólag derült ki, annyira "kiégtem", (ammiatt, hogy túlerőltettem, ami nem ment) hogy újra fel kellett építenem önmagamat, ezért volt a pihenőidő.
Aztán olyan is volt, hogy a kényszerpihenő után a korábban megkezdettet tudtam/lehetett folytatnom, de már újult erővel, más hozzáállással.
Meg persze olyan is volt, hogy egy teljesen más dologba kellett fognom, s a pihenőidő az erőgyűjtés időszaka volt.
Más tanácsot adni, sajna nem tudok, mert én csak a befelé figyeléssel és ráérzéssel tudom megoldani az ilyen helyzeteket.
A testvérrel versengés dolog nagyon ismerős, hasonlót én is átéltem. Amit most így utólag tudunk tenni, az hogy elfogadjuk olyannak magunkat, amilyenek éppen vagyunk és így is szeretjük magunkat, ebben az állapotunkban (úgysem tart örökké, még ha ez most nem is látszik).
Aztán még egy dolgot tehetnél. A kabbala ismer egy olyan módszert, hogy emlékek felülírása. Ennek az a lényege, hogy úgy kellene átírni (gondolatban többször, akár sokszor is más módon végiggondolni) az emlékeidet, hogy a régi szituból ne sérültként, hanem egyenrangú félként tudj kijönni. Tehát mintha teljesen másképp, számodra megnyugtató módon történt volna. Mivel az emlékezetünk nem teljesen megbízható, ezzel a módszerrel jól lehet hatni a tudatalattinkra.
Az ilyen mondatokkal:
"Egyszerűen azt érzem, hogy akármibe kezdtem az életem során, az melléfogás volt."
meg ne korhold/gyötörd magad.
Természetes, hogy kísérletezünk, próbálkozunk, de nem a teljesítmény a lényeg minden esetben, hanem a próbálkozás bátorsága önmagában is értékelendő.
Az öröm csak két fájdalom közti szünet... ...A motiváltság csak két motiválatlanság közti szünet :)
Ezek mind csak állapotok, először azt vedd észre, hogy ki az, aki motiválatlan, aztán ha még marad kérdésed, akkor rátérhetsz a miértre, de szerintem nem fog. :) Egyszerűen csak derengsz magad előtt, az a hatalmas nagy üresség, az az óriási nagy semmi, az űr vagy Te, ami olyan ijesztő most. De azért ijesztő csak, mert akkora, hogy lehetetlen felfogni:) Ezek a motiválalatlan állapotok a legmegfelelőbbek arra, hogy szembesülj önmagaddal, mert nem foglalkozol semmi "fölöslegessel". Persze meg van az alkotás helye és ideje is, de ha nem most, akkor ne törd magad. Magaddal utáltatod meg a dolgot, ha erőlteted, és nem megy. Te vagy az irány. Ha te meg vagy, akkor ezek a dolgok már mind benned vannak, hisz azt mondod, eddig mentek. Minden a csendből születik, ha te nem vagy csendes, és nyugodt, hanem azzal vagy elfoglalva, hogy na micsinálj, akkor megette a fene az egészet.
Ne akarj semmit kezdeni az életeddel, hanem arra jöjj rá, hogy az élet mit akar kezdeni veled. Ehhez csend kell, úgyhogy ne szalaszd el ezt a motiválatlan lehetőséget. :) Ezt tapasztalatból mondom, nekem is volt majdnem ugyanilyen blogom pár hónapja. Motiválatlan időszakom meg azóta is több száz szerintem, csak azóta nem rakom ki blognak, mert rájöttem, hogy motiváció csak motiválatlanságból születhet. Max hátráltatni tudom a folyamatot, ha közben azon görcsölök, hogy mitévő legyek. Ha motiválatlan vagyok, egy dolgom van: motiválatlannak lenni. Szenvedni a motiválatlanságban, hogy a szenvedésből megszülessen a csendes megértés, abból pedig az ihlet. Abból az alkotás, abból az öröm, az örömből a félelem, hogy elveszted az örömöt, a félelemből szenvedés és motiválatlanság, és hopp megint az elején vagy. Ne várj ettől többet, mert a többi csak giccs. Jó helyen jársz, csak élvezd :)
Eszembe jutott még egy mese :)
A kőfaragó szenved az életében, hogy neki mennyire rossz, és arról álmodik, hogy egyszer majd gazdag földesúr lesz, aki a munkásoknak parancsol. Addig törtet, hogy földesúr lesz, de aztán megint csak szenved, és arról álmodik, hogy miniszter lesz, akit a földesurak látnak el. Addig törtet, hogy miniszter lesz. A tengerparton koktélt szürcsölve azonban arra gondol, Nap akar lenni, aki még a minisztert is megizzasztja. Aztán Nap lesz. Addig ég, izzik, hogy rájön, felhő akar lenni, ami eltakarja a Napot, és felhő lesz. Felhőként viszont szél akarna lenni, ami elfújja a felhőt, úgyhogy széllé válik. Fürge röpködése közben megfékezi egy nagy szikla, úgyhogy szikla akar lenni, ami a szélnek is ellenáll. Aztán sziklaként magányosan, és keményen állja a Napot, a szelet, az esőt, amikor a távolban egyszer csak egy kőfaragó tűnik fel :)
ennek a helyzetnek az elfogadása és a teljes átélése, addig az öröm és a lelkesedés hiányozni fog az életedből.
Meg kell tapasztalnod, mit jelent ez az érzés, értéktelenség. Ezen kívül azt, hogy nekem nem jár, én a legrosszabbat kapom. Ez egy minőség a sok közül, tudnod kell a fejlődésed során milyen érzéseket generál ez az állapot. Átélnünk és ismernünk kell érzéseket azért, hogy elkerülhessük azt, hogy egy másik emberi lényt elnyomjunk, lenézzünk, kirekesszünk. Ismerjük az érzést, hogy még az ellenségünknek se kívánjuk.
Ha a helyére kerül ez a tapasztalat képes leszel az együttérzésre. A leszületésed előtt bevállaltad ezt a tapasztalatot, hogy a szíved tanuljon belőle.
Csodálatos és értékes lény vagy aki most befogadja azt a tapasztalatot hogy neki a legrosszabb jár és hogy értéktelen.
Az érzéseink mélysége és tisztasága attól függ, hogy az adott érzés negatív pólusát milyen mélységben tudjuk megismerni. Bevállaljuk-e a tapasztalatot. Ha lezár a szívünk, ha az eszünkkel keressük a megoldást, ha működésbe lép az egó elhárítói mechanizmusainak valamelyike a tapasztalat nem tud a helyére kerülni. Ezért a beszűkült szívünk az öröm és a lelkesedés érzésére is képtelenné válik.
A Szeretet és Elfogadás Sirály csomagban megtanulható a feldolgozás technikája. A szívben lévő elfogadás és szeretet felhasználásával ki lehet oldani az egóközpontban lévő blokkot. Az egyik legnehezebb önismereti feladat az, hogy szeressük és elfogadjuk magunkat, ha hibázunk, ha bénák és balfékek vagyunk. Ha ezt a családod nem tudta megtanítani neked, akkor neked kell megtanulni és természetessé tenni az életedben.
A saját öngyógyító meditációmba az jött be, hogy még mit kell írnom Neked. Talán ennek így van is jelentősége (ha már így jött:)
Lehet egy sokkal mélyebb oka annak a helyzetnek, amiben vagy. Valószínűleg érdemes lenne szakemberhez fordulnod. Vagy családállítással, vagy kineziológiával feloldható a helyzet. Esetleg van olyan szakember is, aki mindkettővel foglalkozik.
Gondold meg és ... kérd esetleg "karácsonyi ajándékba" a szakemberhez fordulás lehetőségét.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a segítséget!
Még emésztenem kell amit leírtatok, de úgy érzem máris segítettetek. Minden tőlem telhetőt megteszek, és ahogy tudom viszonzom.:)
Nálam ez folyamatában alakult úgy, hogy gyermekkor-tól fokozatosan leépültek és végül eltűntek az életemből a célok és a motiváció. Most vagyok 47éves és csak tengetem a napjaimat. Tény, hogy megteszem a kötelező dolgokat ami ahhoz kell, hogy legyen mit enni, hol lakni, de ezeket motiválatlanul teszem, jellemzően kényszerből.
Magát az egész életet úgy élem át, (meg) hogy az rám van kényszerítve, így aztán nehéz is motivációt találni, vagy ha sikerül is néha napján, az sem tart sokáig.
Már csak simán várom, hogy legyen vége az életutamnak, de félek, sok van még vissza belőle.