Itt folytatnám a beszélgetést a ,,Kudarcra vagyok ítélve?" blog írójával.

De igen.Felzaklat...
Ezért van az hogy hónapokon át csak játszom a gondolattal mielött rászánnám magam.
De eddig kettöböl kettönél sikerrel jártam,bár amikor megteszem ezt a lépést számolok a negatív fogadtatásra is...az elsönél azt éreztem hogy csak erre vártak,és most megint beindul a közös munkakapcsolat.
A másodiknál is mint ha egy gát szabadult volna fel,és a beszélgetést követöen kifejezetten azt éreztem hogy egyenesebb lett a gerincem.

Ezek az élmények felzaklatnak igen,de pozitív értelemben.

A válaszodból úgy tünik hogy nem bocsátottál meg.Ez amiröl én beszélek ez a megbocsátás önmagamban kezdödik,ennélkül reménytelen.
De csak akkor tudok megbocsátani öszintén ha megértem hogy miért volt ez mégis jó nekem,és erre általában az hozza meg a választ ha utólag a helyzetre visszanézek.
De csak akkor tudom értékkelni a multban elszenvedett sérelmeimet ha a sérelmeimböl továbblépek,nem ragadok bele keseregni hanem igyekszem partra vergödni és boldogulni.

Amikor rájövök hogy a mások negatív szereplése az én érdekemben történt és a javamat szolgálta még hálás is vagyok neki amiért ö felválalta a negatív szerepet az én érdekemben.
Mondjuk az illetö nem tudatosan megy bele ez efféle szerepbe és föleg nem azért hogy nekem segítsen,hiszen akkor amikor a kitolást kiseszelte vagy megtette éppen az ellenkezöjén járt az esze,de ha megértjük az összefüggéseket és magasabb perspektivából látjuk a helyzetet akkor a kudarc élményeinket át tudjuk fordítani érzelmileg is mert már megértjük hogy minden a mi érdekünket szolgálja.
A környezetünk pedig csakis olyan húrokat tud megrezegtetni bennünk amikkel bírunk.Még akkor is nem szeretnénk vele azonosulni akkor is rendelkezünk vele és amíg ezekkel nem vagyunk hajlandóak szembenézni akkor bármikor bárki pengetheti az érzelmeinket.

Írom ezeket önmagamnak...is.Erika Szeretettel!

»Elkövettem ellened valamit. Viselem a következményeit. Sajnálom az ezzel neked okozott fájdalmat.« Ezekkel a kijelentésekkel az ember önmagáról beszél, és cselekvőképes marad. És megtiszteli a partnert. A kapcsolat akkor kerül a helyére, ha lehetőség van az elrontott dolog jóvátételére, aki hibázott, jóvá teszi, a másik ember pedig elfogadja.

Jóvátétel és felelősségvállalás nélkül pusztán az egók alá és fölérendelődése zajlik.

Mindenképpen úgy érdemes a bocsánatkérés aktusát megvizsgálni, hogy attól, ami történik, melyik egó kerül alá vagy fölérendeltségi szerepbe. Ha elvárok valamit a másik embertől, például azt, hogy megbocsásson, ebbe bele van rakva az az energia, ha nem vagy rá képes, hogy megbocsáss, nem vagy elég jó. Tehát aki hibázott, máris a megbántott ember fölé helyezte az egóját egy kis ügyes csűrés-csavarással.

Másik oldalról, amikor a megbántott ember kegyet gyakorol azzal, hogy megbocsát, az egóját a kis bűnös alávaló egója fölé tudja emelni.

A belső rendrakás első lépése az, hogy a megtörtént megbántás negatív érzéseit fel kell dolgozni. Legyen az düh, csalódottság, sérelem. Nagyon fontosnak tartom, ha újra és újra ugyanaz a típusú esemény sodor el bennünket, akkor keressük meg a legelső ilyen élményt és az oldás ott történjen meg. Ha elfogadtuk a megtörtént dolgot, letisztult érzésekkel, akkor lehet a jóvátétel helyes mértékében megegyezni. A lényeg, hogy lelki szinten akkor kerül teljesen a helyére a dolog, ha a legvégén két teljesen egyenrangú ember egyezsége áll. Általában ezt a helyén levőséget ha az egyik ember a belső munkájával megteszi, a másik ember fellélegzik és elfogadja.

Amíg viszont bármilyen elfojtott negatív indulat határozza meg a mélyből a cselekvésünket, legyen az a megsértett büszkeségtől a feldolgozatlan szomorúságig, mindenképpen játszma fog elindulni. A játszma elindulása jelzés arra, hogy mind a két félben ott a negativitás, ami kapcsolódni tud.

Tehát a megfelelő hozzáállás az elfogadás, azért kaptam a tanítást, mert dolgom van vele. Ha valaki egós szándékból a másik embernek rosszat tesz, akkor viszont szerintem műalázat hálát érezni. Hálás azért lehetek, hogy fel tudom dolgozni, el tudom fogadni azt, amit történt, hogy fejlődhetek általa. Viszont őszintén fel kell vállalnom annak a kommunikációját, hogy a másik ember milyen érzést váltott ki belőlem. Bármi mást kommunikálok, akkor hazudok. Tehát ha fájdalmat okozott nekem ami történt, kimondom, ez nekem nagyon fáj.

Mondok erre egy példát. Elterjedt jelenség a facebookon a másik ember nyilvános megszégyenítése. Ha belefutok ebbe, hogy megtörténik velem, akkor feldolgozom, feloldom. Viszont nem fogok visszajelezni, hogy hű de szuper, hogy megszégyenítősdit játszottál velem, mert ezzel egy egóból eredő, nagyon negatív emberi cselekedetet erősítek meg a másik emberben. Energiát szerez az egója a kárörömből. Ha hálálkodok hogyan tanulja meg azt, hogy belül fogadja el és szeresse önmagát, hiszen a saját belső szégyenét vetíti ki a másik emberre, amit önmagában nem tud elfogadni azt támadja meg kívül?

Az a helyes véleményem szerint, hogy mérjük fel, a másik ember képes-e a viselkedésének az igazi okát önmagában megkeresni?

Ha még nem érett az önismereti gondolkodásra, a válasz egyértelmű nem. Akkor ezt nekem kell elfogadni, ő itt tart. Ha nem tudom elfogadni, az arra tükör, saját magamat nem tudom elfogadni, ott ahol tartok.

Saját emlékeim alapján két külön részre osztanám megbocsátás témakörben a lelki munkát.

Az egyik, amikor a fájó érzések megélése során rájövök, hogy én tévedtem: olyat vártam el a másiktól, amit ő adni, felmutatni nem képes, tehát a haragom, fájdalmam, akármim tulajdonképpen a saját téves elvárásomból fakad. Így aztán megbocsátani max. csak önmagamnak kell a tévedésem miatt.

A másik a keményebb dió nálam: amikor akárhogy is forgatom ide-oda a szálakat magamban, mindenképpen azt találom, hogy a másik ártott nekem.
Ilyenkor első körben a másik fél szándékát vizsgálom meg.
Néha nem kifejezetten találok szándékot, inkább csak tévedést.
Ha szándékot találok mögötte, rendszerint rájövök, hogy valami félelem áll az ártás mögött, pl veszteségtől való félelem. Ettől már kicsit enyhülök is, hiszen félelmeim nekem is vannak, valamint találtam és elfogadtam már olyan élethelyzeteket, melyekben én is ugyanígy nyilvánultam meg a félelmeim miatt. Szerintem mély, igazi megbocsátáshoz szükség van arra, hogy belül, magunkban megismerjük az ehhez hasonló, régi vagy akár mostani viselkedési mintáinkat. Valamint megismerés után, fontos, hogy megértsük és a szívünkbe zárjuk ártó, irigy, önző stb önmagunkat, azaz megbocsássunk saját magunknak.
Azonban a lelki munka ebben a második esetben úgy lesz teljes, ha a másik fél szándékának vizsgálata után megkeressük azt is: vajon miért kaptam ezt a szituációt az életembe. Sok magyarázat lehet, például még nem fogadtam el magamban teljesen az ártó énemet. Ez egy általános ok. Aztán lehet konkrétan azzal is dolgunk, amit mondtak, csináltak... azokban a témakörökben nem ismerjük magunkat eléggé, vagy kifejezetten tévedésben vagyunk önmagunkkal kapcsolatban. Fontos, hogy tudjam: az élet úgy működik, ahogy ki mit kap, mindenképpen dolga van vele. Nincs olyan, hogy a másik a hibás. Ennek fényében addig kutatok önmagamban, amíg meg nem találom a pontos válaszokat a miértre. Onnan tudom, hogy minden okot tudatosítottam, hogy a fájdalom, harag, vagy bármi más érzés amit eddig éreztem az illetőre vagy a szitura gondolva, egyszerűen megszűnik bennem. Megértéssé, nyugalommá, békévé válik. Szóval, ha jól végeztem a dolgom, ebben az esetben is rájövök, hogy nincs is mit megbocsátanom a másiknak, minden pont a helyén volt az adott történetben és egyedül én voltam a szitut kiprovokáló személy.

A végére csak oda lyukadtam ki, hogy nem létezik olyan, hogy másoknak megbocsátunk. Hiszen minden esetben végül önmagunk tévedései, önismeretünk hiánya az oka annak, ami történik velünk. Így az őszinte megbocsátás tulajdonképpen csakis önmagunkra irányulhat, és az nem más, mint önelfogadás.

szerintem az :ha már csak mosolygok a céltévesztésünkön,és ez a mosoly keltette lágy szellő semmi hullámot nem kavar érzelmi pocsolyámban.
Gondolatilag az általam fogható szinten kielemezve tiszta már az ügy,lezárt.
Az adott szinten nem magyarázható kérdések pedig félretettek az életfilmem mozizásakorra.
(A tanulságok,szükséges változások a megélendő célok közé feladottak.)
És a testem sem borzolódik,amikor eszembe jut a létrejöttekor / vagy után megbocsátás szükségességét megkívánó lábnyom/om.
Üdvözlettel : felacso

Mostanában régen vettem részt a társalgásban időhiány miatt, de visszakanyarodok erre a témára, mert nagyon fontosnak tartom.
Egy megbocsájtás-élményemet mesélem el. Valahogy, valamiért régebben én nem szoktam haragudni, a fájdalmat magamba gyűjtöttem régen és mindenért magamat hibáztattam. Nem bántottam vele magamat, csak elkönyveltem szépen, hogy milyen béna vagyok. Mint kiderült később, volt ennek egy magzatkori ős-bűntudat oka, utólag már értem, de az ember ilyesmire igazán nem gondol, még álmában sem, és az önmagam okolása volt a természetes állapot. Persze mindkét éremnek két oldala van csak én mindig csak a magam oldalát láttam igazán sárosnak. Felmentettem én mindenkit minden alól, csak az pont nem igazi megbocsájtás volt, még csak köze sem volt hozzá.
Az adott esetben, ami a férjemmel történt , én magamban azt gondoltam, hogy én nem haragszom. Az egész dolgot pontról pontra megértettem, pontosan tudtam, hogy én hol voltam benne bűnös, az első pillanattól kezdve a magam bűnét láttam nagyobbnak, és az egész ügyet legfeljebb apró beszólások formájában hoztam elő, a beszólásokról magamnak is azt állítottam, hogy viccesek.
Van egy barátnőm aki kineziológiai oldásokat csinál, és egy közös ügyünkben dolgoztunk valamin. Már nem is emlékszem pontosan, hogy miként jött elő az a bizonyos évekkel korábbi történés, de valahogy előkerült, nem azt oldottuk, csak valahogy szóba jött, gondolom a gyökereként az akkori problémának, amire oldást csinált nekem.
Még aznap este otthon valahogy előkerült a „téma” a férjemmel. Ültünk éppen egymás mellett és valahogy sírhatnékom támadt és kijött belőlem a fájdalom. Kimondtam, hogy megbántottál, nagyon fájt, nem érdemeltem ezt meg stb… Szerencsére a férjem van olyan jó fej, és olyan intellingens érzelmileg, hogy akkor újra, most megint évek után bocsánatot kért, ez volt az első reakciója, neki ez volt mindig is a természetes. Akkor éreztem meg, hogy mi az a megbocsájtás, mint ha valami mázsás teher esett volna le rólam, ami soha többé vissza nem jött, ott abban pillanatban örökre eltűnt. Nagyon szép és jó érzést volt, hasonló ahhoz, mint amikor a rajzfilmekben csillagokat és tüzijátékot rajzolnak a szereplő feje köré, aki pedig szívből vigyorog. Tényleg meggyógyult bennem azonnal az a fájó pont. Nagyon erős élmény volt és azóta egyáltalán még a nyoma sincs bennem a haragnak, vagy sérelemnek. Semmi beszólogatás, az egész történet már sehol sincs.
Nagyon fontosnak tartom, biztos ez is típustól függ, de talán mások is vannak így ezzel. Azzal ámítottam magamat hogy nem haragszom, és közben pedig, bár fogalmam sem volt róla, ott volt bennem az a harag és fájdalom. Csak sok-sok önismeret után értettem meg, hogy haragudni nem az ördögtől való dolog. Ki kellett mondanom és kellett hozzá egy érzelmileg intelligens másik fél és valószínűleg kellett az a kineziológiai oldás, vagy valamiféle „odafönti” segítség, vagy „engedély” is, mert egy ilyen kitudjahonnan jövő defektet tudatos módszer nélkül nem hinném hogy helyre lehet tenni. Ez az egyetlen élmény maga annyi minden addig nem igazán működő dolgot tett oldott meg. Soha többé nem volt gondom sem a megbocsájtással sem pedig a haragom beismerésével, ez pedig nagyon felemelő érzés. Nyilvánvaló hogy az sem normális állapot ha valaki tisztában van a haragjával és tudatosan őrizgeti és táplálja, ez is hasonlóan romboló hatású, nyilván ezt sem direkt csinálja senki.
Van olyan eset, amikor a másikkal nem lehet ezt megoldani, mert ha kimondod a haragodat csak mégnagyobb balhé és még több fájdalom kerekedik, vagy mert értelmetlen, vagy mert csak sárdobálás lesz belőle, vagy mert a másiknak eszébe sem jut bocsánatot kérni, vagy valamelyik fél nem tudja fogadni a bocsánatkérést. Nem olyan egyszerű a téma annak, aki ezt nem tanulta, nem hozta a családjából vagy máshonnan, de megtanulható, igazán alapkellék az „életbenmaradáshoz” Az ilyen esetekre, én úgy tapasztalom, hogy nagyon-nagyon jól működnek az ingyenesen hozzáférhető Szabó Ica féle „Életmentő gyakorlatok” (sziakademia.hu), ahol a meccset nem élőben, hanem egy gyakorlatban játszod el, mégis valahogy oldja a helyzetet és igazi megbocsájtásélményt nyújt, valahogy hasonlóan, mint a dolgok meditációban való megélése, szerintem nagyon jól működik és tényleg óriási segítséget nyújt.

Pont most olvastam egy magazinban.

"1. Úgy tudtam megszabadulni a fájdalmas múltamtól, hogy nem találtam benne többé önmagam számára semmilyen értéket. Az érték nélküliségben aztán már ítéletet sem vagyok képes alkotni. Csak örömöt. "
Kertész Gábor

Az gondolom, hogy a megbocsátás szempontjából kulcs fontosságú mondatok ezek. Jómagam azt tapasztalom, hogy ha nem találom valamilyen szempontból ÉRTÉKESNEK (önsajnálat, düh, bánat igazolása) azt hogy ENGEM, bármilyen szempontból megsértettek, akkor meg sem kell bocsátanom, hiszen nem haragszom, nem kívánom hogy bűnhődjék meg az a galád.
Ha ki tudom piszkálni a történetből az ÉN-t, akkor csak egy sztori lesz, mint egy bulvár lapban, vagy még annyira sem érdekes.

Mindenkinek minden jót :)