Köszi, hogy válaszolni szándékozol.

És örülök, hogy ez esetben félreértettem a szándékod.

Kissé túlreagáltam, ezért bocsáss meg, de a múltbeli tapasztalataim alapján úgy tűnt, van okom rá... :)

Amit a Dharmámról, meg a tudatok összekapcsolásáról írtam, az már nem a személyes reakcióm része. remélem, hasznát veszed!

Remélem, megérted, elég elkeseredett tudok lenni, és érzékenyen érint, ha "leszarnak". Még ha csak látszólag is... :)

Köszönöm és várom a válaszod, nagyon kíváncsian!

Namaszte

Nagyon köszönöm!!!

Tegnap kissé lelkiismeret furdalásom volt hogy megítéltelek, a reakciód alapján, és nem láttam a valódi szándékod.

De már nem sajnálom, mert sokat tanultam belőle. Az azért nem igaz, hogy ilyenkor nem végzek önvizsgálatot. Tegnap egy olyan tükörbe néztem, amilyenbe eddig még soha: a gőgöm, sértettségem tükrébe.

Magam is meglepődtem. De tényleg. Valószínűleg ez ott volt velem már régóta, csak nem ismertem fel.

És tudod miért?

Mert nem éltem meg igazán soha. Ugyanis azt a sok negatív dolgot, amiről te is írtál, amit részben az életem során halmoztam fel, részben már a májam, mint egy kis "bank" tárolta születésemtől fogva, a tudatalattim állandó felszabadulni készülő "reakció-készlete" eddig SZINTE SOHA NEM NYILVÁNULT MEG.
Mert nem hagytam. Mert jó akartam lenni.

Tökéletesen el volt fojtva. Mert arra neveltek, engedelmes, és jó legyek, ami nem baj, csak sajnos nem tudtak egyúttal önismeretre is nevelni. (Ezzel egyébként már tudatosítottam is az egyik okot ami miatt tudat alatt olyan borzasztóan haragszom a szüleimre: mert nem tanítottak meg jól élni, és ezzel esélyt szerezni magamnak a betegség feloldására. Ehelyett egyre rosszabb lett a dolog, míg a végén, 24 éves koromban robbant.)

Ezért én mindig igyekeztem görcsösen megfelelni, és nem csak a szívemből voltam jó, hanem amikor kényszerítettek valamire vagy elvártak valamit, a szeretet-éhségem miatt magamra-erőszakoltam hogy elfojtsam a feltörni akaró akaratoskodást, dühöt, és sok-sok negatív érzést, vagy egyáltalán bármilyen reakciót, ami abban a helyzetben Én voltam. "Én" ritkán voltam "én" ebben az életemben. Csak "jó" voltam.

Erre mondják a keletiek, hogy nem éltem. De sajnos nem tudtam róla. És amikor elmentem otthonról, folytattam ezt a mintát. És tönkrement belé az életem, meg a maradék májam. És nem tudtam mit csinálok. Szerettem a zenélést, szerettem a férjem, szerettem a kisfiam. De a megfelelési kényszer teljesen tönkretette az élményeimet, a hétköznapjaimat, az önmagam nem-tudatos elfojtása nem tette lehetővé, hogy az élethelyzetekben megismerjem a reakcióimat, és tudatosítsam, mi mivel jár, és dönthessek, milyen akarok lenni. Én csak jó anya, jó feleség, jó zongorista akartam lenni. A tehetségemet pedig csak addig tudtam megélni, amíg a gyermeki lelkemmel játszottam, gyerekként. Az első igazi próbatétel, ami a felnőttkorról szól, a zeneakadémiai felvételin elbuktam, mert már annyira izgultam a szerepléskor, hogy nem tudtam koncentrálni. Pedig esélyes voltam. Nagyon is.

Anyám, aki saját maga is depressziós pánikbeteg, és szintén soha nem élte az életét, az enyémet viszont állandóan irányította, itt is a kezébe vette a hatalmat, hogy arra indítson, ne a szívem hangját kövessem, hanem feleljek meg az elvárásoknak. Én meg engedelmeskedtem. Mert nem tudtam elképzelni sem, hogy egyedül, a magam lábára állva, ellenszegülve a szüleim akaratának, igenis addig csinálom, amíg nem sikerül. Inkább feladtam. Szörnyű volt. Minden baj ott kezdődött, ebben biztos vagyok, mert a zongorázás volt az egyetlen terület az életemben, amiben szabadon megélhettem magam. Mert anyám nem szólhatott bele. Csak tapsolhatott, amikor ünnepeltek, mert legyőztem magam, mert kifejeztem magam, mert mertem élni. Csak ott.

Három éve kaptam meg az esélyt, hogy elinduljak az önismeret útján. Akkor már tényleg kész zombi voltam. De csináltam az életem, cipelve tudatlanul az összes terhet, amit nem kellett volna rég. Most már tudom, a tanulás és a gyógyulás (ami nem az én teljesítményem volt, hanem a páromé) átmeneti időszak volt, az életmentésé, de el kellett engedni a párom, hogy magam tehessek magamért.

Erről sokat írtam itt. és az első lépés, amit elkezdtem tenni, az volt, hogy elkezdtem megélni magam.
Mert rájöttem arra, hogy soha nem lesz esélyem megismerni és legyőzni az egó, a tévhiteim önmagamról, a világhoz és önmagamhoz való hamis viszonyulásaimat, csak ha hagyom végre a felszínre jönni őket, azt reagálom egy helyzetben, amit éppen ott érzek és élek, és felismerem. Tegnap is ez történt. Meg mostanában sokszor.

Nagyon nehéz, mert a bűntudat, amelyik oly erősen élt bennem 35 éven át, és simán irányította az életem nagy részét tudat-alatt, még csak szakadozni látszik. Még sokszor elhiteti velem, hogy jónak kell lenni. És csak a tökéleteset, a kicicomázottat, a rossz eltussolását szabad mutatni a világ felé. Mert különben kiderül, hogy rossz vagyok. Hogy mindaz vagyok, amiről írtál. Valahol belül. És nem fognak szeretni. És azért is, mert a szeretet-képességem is azonnal felismeri ezeket a reakciókat, és persze ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás, a szégyenérzet, a bűntudat (újra!), és a többi. És mit kezdjek vele? Három évig magyarázta a mesterem, hogy bocsássak meg. És meg csak azt kérdeztem: hogyan?

Hiszen hogyan is tud megbocsátani valaki másnak, aki nem tud magának? És hogyan tudna valaki megbocsátani magának, aki NEM TUDJA MIT KELL MEGBOCSÁTANI, MERT NEM IS ISMERI MAGÁT? ÉS RÁADÁSUL AZT TANÍTOTTÁK NEKI, HOGY EZT NE IS TEGYE, MERT AZ NEM "RENDES LÁNYHOZ ILLŐ?"

Asszem most megértettem az egóm képletét. Egy rohadt csapda volt. Nagyon sokat segítettél. Köszönöm!

Ha "rosszak" voltunk gyerekkorunkban, a pofozás és sírás után, miután beláttuk tettünk bűnösségének mivoltát, oda lehetett menni anyámhoz és bocsánatot kérni. Most már tudom, hogy csak azért mentem oda, hogy Ő megbocsásson. Hogy szeressen. Mert én nem értettem, miért vagyok rossz. És nem tudtam megbocsátani magamnak.

Egyébként teljesen igazad van azokban, amiket írtál. Ez az egóm. És hidd el, igyekszem szembenézni vele. Sőt, nem igaz, hogy bujkálni akarok, mert tudom, hogy ez a gyógyulásom kulcsa. Én felvállaltam ezt a missziót három éve, csak ez egy lassú folyamat, és valójában az igazi munka még csak most kezdődött el. Vagy még most sem. Mert a szüleimmel való együttélés most visszavetett ebbe a csapdába. Szinte ösztönösen érzik, amikor megélném magam, a legegyszerűbb helyzetekben is, és azonnal tesznek valamit hogy ne tehessem. MINTHA TUDAT ALATT ŐK MEG AZT A PROGRAMOT JÁTSZANÁK HOGY MINDENÁRON MEGAKADÁLYOZZANAK EBBEN ENGEM. Mint ahogy mindig is tették. De ezt nem tudják, és sajnos megértetni sem lehet velük. Ellenük már kiálltam, amit szintén soha nem tettem meg azelőtt. Kamaszkoromban sem. Az is szörnyű volt, de legalább egyszer, s mindenkorra lezártuk a megveretésem vélt igazságosságának tévhitét.

De valójában nem ez a megoldás. Ez is annyira fogyasztja az energiám, amit nem bírok már el.

Olyan szinten ütköznek az életeink, a leghétköznapibb eseményekben is, hogy állandóan egymásba ütközünk. Gondolatban és cselekedetekben, időbeosztásban, helyben...stb.

Egy bajom van, hogy bár nagyjából értem a miérteket, de nem látom a hogyan-okat. Ez a dolog a megéléssel ugyanis működik ugyan, de nagyon sok energiát vesz el. Ha a felgyűlt negatív töltéseket kellene felszínre hozni egy nagyjából ép májjal, az valószínűleg megoldható lenne így. Egyszerűen kiállnék magamért meg a fiamért, meg végre megélném magam a helyzetekben, aztán levonnám a tanulságot. Megbocsátás, elengedés. Oké. Volt már, hogy egy-egy dologban sikerült, de nagyon nagy energia-veszteség volt az ára.

És egy dolgot érts meg, nekem idáig eljutni is feladat volt. És idő. És munka.

Csakhogy az a baj, hogy nem bírom el már az indulataimat egyáltalán. Annyira gyenge cagyok, hogy sem az elfojtást, sem az érzelmeim, tárolt tudatalatti töltéseim megélését nem engedhetném meg magamnak.
lehet, hogy ezért liftezek... Néha elfojtok, bár arra már nagyon figyelek, hogy ne tegyem, állandóan figyelem magam, néha már úgy érzem, beleőrülök. Aztán már olykor engedem megélni magam, de az meg iszonyúan lemerít. Olyankor a testem megálljt parancsol, az energia-hiány azonnal a pszichémre is hatással van, amit szintén figyelemmel lehet "javítani" és jön a depresszió... és a világvége, és visszasüllyedek újra a nem-létbe. Na, ekkor előjön a bűntudat és mondja"ugye-ugye, mit erőlködsz itten.add már fel, hiszen belepusztulsz, nem látod?" És akkor újra felállok.

Ezt csinálom nem-tudatosan 14 éve, és egy kicsit tudatosabban 3 éve. És közben egyre rosszabbul vagyok. Pedig érzem, hogy használ minden egyes felismerésem, és a tudatomban már rég nem az vagyok, aki voltam. És minden kis lépéssel közelebb jutok ahhoz, akivé válnom kell.

Most, valóban senki vagyok. Elég nehéz ezt elfogadni azok után, aki voltam. Jó életem volt, a belső megéléseim pokla ellenére, azt kell mondjam, sok örömem volt, és anyagi és lelki szinten szinten mindenem megvolt. Nem vágytam szomjasan anyagi dolgokra. Elégedett voltam. "Csak" önmagammal nem. De ezt nem tudtam miért. Igazad lehet abban is, hogy sok mindent lehet hogy azért gyártott az elmém nekem, és azért tűztem ki nagy célokat, mert éreztem tudat-alatt, ez nem én vagyok. Valahogy nem elég. Csak sajnos nem tudtam, hogy ez azért van mert a szellemem fojtom el, saját magam.

Most a betegség és ez az egész változás eltörölte a régi életem, a régi énem. Szinte teljesen. A baj csak az, nem látom az újat. Elvesztek a motivációim. Képtelen vagyok zongorázni már régóta. Pedig szeretem ma is. És azt az egyet tudom, hogy belülről kell építkezni. A zene, az biztos, mert bennem él, az én vagyok. Ennyi.

És ráadásul amiben meglátom a lehetőséget, mert a szívem rábólint, kevés az energiám, és anyámék éltban mindent elkövetnek hogy lehúzzanak, megakadályozzanak benne, és anynagi kiszolgáltatottságomnál fogva, egy részt meg is tehetik.

Tudom, hogy az anyagi csapda, és leépültség a belsőm manifesztálódása. Tisztában vagyok vele.

De nem látom a hogyant....

Ha most leköltözök, tényleg utca-lakóvá válok. (Nem részletezem, ez a helyzet.) Akkor tényleg mindent elveszítek. És csak egy miatt nem teszem: a fiam miatt.. Mert hidd el, ezt is százszor bevállalom inkább, hogy végre megtegyem, amit 18 éves koromban a kellett volna: elindulni a nulláról, a semmibe, végre EGYEDÜL, NÉLKÜLÜK. És bízni önmagamban, meg abban, amit tanultam az önismeretről.

Tudom, hogy ez elengendő lenne. De nem tehetem ki a kisfiam mindennek. És sajnos fizikailag sem bírom egyedül ellátni.

Csapda. Hol a kiút?

Szemlélet-váltás. Igen, ebben is igazad van.
De nem éppen ezt csinálom?
Ha nem, mondd meg, és mondd meg mit nem csinálok jól....

Megtanultam máshogy látni a világot és magamat. És dolgozom rajta. Ez nem elég szemlélet-váltás?

Most is lázas vagyok, és képtelen lennék csinálni bármit otthon. Tök mindegy, mi van a fejemben, szívemben éppen. A kisfiammal sem tudok egy csomó dolgot csinálni. És ettől hihetetlenül szenvedek már régóta.

Igyekszem legalább az ilyenkor előtörni vágyó egómat félretenni, és nem félni. Meg nem vágyni arra, amit pillanatnyilag nem tudok megélni. De már ez meg 14 éve...

Nagyon félek a kiszolgáltatottságtól. Tudom, milyen volt így lázasan, meg sárgán kórházról kórházra járni. Ez három évre megszűnt. Most hogy már nincs a mesterem, félek. Eddig még úgy-ahogy kézben tartottam legalább a kisfiammal kapcsolatos teendőket. de nem akarom a szüleim "kezére" adni , mert bár szeretik, de tudatalatt kihasználják ezt a helyzetet. Nem ismerik, milyen az, engem tekinteni elsősorban

Azért is jöttem ide, hogy kicsit kívülről lássak rá a helyzetre, és rájöjjek végre a megoldásra. Érzem, hogy változtatnom kell. Amit eddig felismertem, nem elég a helyzetem kezeléséhez. Tényleg feladtam hogy másokat vádoljak vagy hogy olyasmit várjak el a szüleimtől, vagy bárkitől, amit nem tudnak vagy nem akarnak adni. Magamra akarok építeni.

De segítségre van szükségem, érted? Egyszerűen anyagi támogatásra, amíg ezek a változások beérnek, és rátalálok önmagamra. Kicsi csírák akadnak már. Egy énekegyüttes. (nem részletezem, de teljesen egyértelműen máshogy veszek benne részt, mint azelőtt). A Pécsi Waldorf-kör. Új emberek, új tanítványok. Tudom, hogy ezek az új életem csírái.

Fel akarom vállalni magam végre, és minden igyekezetemmel azon vagyok. De nem tudok most mindent
egyszerre, márpedig ha elköltözöm, munka kellene, anyagiak, és egészség is egyszerre, hogy el tudjam látni a kisfiam. Mindenki azt mondta túl türelmetlen vagyok, és ne akarjak mindent egyszerre. De ha nem engedem el a szüleim, megfojtanak. És a maradék energiám arra megy el, hogy miközben hátrálok (ez még a házban elfoglalt helyem is illusztrálja..), védekezem, meg védem a fiam.

Mit nem látok? Nem gyűlölöm őket. De nem tudok most nekik segíteni. Tudomásul vettem, hogy a magam problémáit nekem kell megoldanom. De ők nem teszik ugyanezt és ők az erősebbek ebben a helyzetben.

Azért sok minden történt itt. Most már annyit sírtam, meg imádkoztam, hogy eljutottam a megbocsátásig egy-két dologban. Végre.

Nagyon megrázó átélés volt. De jó. Érzem, hogy tisztulok tőle.

Otthon nem is sírhatok. Mert "idegesíti" őket. Pedig arra már pl rájöttem, hogy ez egy lépéssel már több, mint amit anyám valaha megtett a gyógyulásáért. Ő inkább gyógyszert szed, és legszívesebben nekem is lenyomná a torkomon, csak hogy ne legyen annyi gondja velem. nem érti, hogy a gondjai nem miattam vannak.

Buta vagyok. Igen, lehet. Azokban a dolgokban, amiket nem tudok, nem látok, tompa vagyok, mert tompává tettek, és aztán tompává tettem magam. Lehet hogy másnak egyszerű az, ami nekem láthatatlan. És megvalósíthatatlannak tűnik. De tudom, hogy ez csak átmeneti.

Tudod, minek örülök a legjobban? Hogy már így tudom felfogni a dolgokat. Olvastam amit írtál, és talán először életemben, nem éreztem azt a szörnyű, torokszorongató, lélekölő, elmondhatatlan érzést, a félelem és bűntudat keverékét, a sértettséget...stb... amit ilyenkor reagálni szoktam... Olvastam és azt gondoltam: azta, mennyire lát engem! de jó. Örültem... És elsírtam magam. Most is sírok, mert tudom, ez azt jelenti, letettem végre az egőm egy részével való azonosulásom.... Tudom, hogy nem én vagyok mindaz, és hogy soha nem akartam az lenni, és még ha bele is pusztulok ebbe az egészbe, akkor legalább elmondhatom, hogy elindultam.

Letettem a bűntudatot, az önvádat, ami eleve megakadályozta, hogy szembenézzek magammal azelőtt.

Tudod, mekkora öröm ez nekem?

A mesteremnek nem sikerült ezt elérnie. Nem tudom miért, de már nem is érdekel. Annyira örülök.
De azért, amit tanultam, az segített ebben. De most éltem át először, spontán.

Olvastam magam, és örültem, hogy láthatok. Hogy most megmutatsz nekem olyan dolgokat, amiket eddig részben magam nem láttam. És megint javulnak egy kicsit az esélyeim.

Valahogy annyira éreztem a súlyát annak, amit írni készültél. De csak nagyon halványan. Reggel óta itt ültem és figyeltem, mikor válaszolsz.

Tudod, sajnos tényleg nagyon félek attól, hogy mielőtt a végére jutok, belehalok. Ennek nagyon itt van a reális, fizikai esélye. Meg annak, hogy ahogy rosszabbodok, anyám még nagyobb szeletet vág le az életemből. A kisfiamat, a maradék örömeimet, amik rólam szólnak. Olyan dolgokhoz kell alkalmazkodnom ott, abban a házban, ami nem én vagyok. Mást gondolok, mást érzek, máshogy csinálnám. és már tudom, is miért. de nem tehetem. megérted ezt?

Te mit tennél a helyemben?

Nemrég olvastam valahol: NE VÁGYJ ÉLNI.

Napok óta ezen meditálok. Olyan jól esik. Mert ha nem kell vágynom újra és újra arra, ami egy 35 éves fiatal nőnek az élete lenne, akkor nem fáj annyira.

Hogy annyira borzasztóan és hihetetlenül és leírhatatlanul hiányzik MINDEN!!! Az ételek, az italok, a mozgás, a kirándulások, a koncertek, a tudat, hogy el tudom magam tartani és megadni a kisfiamnak mindet, amit csak szeretnék, a szerelem, a szex, az egész világ felfedezhető csodája, ahová nem tudok elmenni, a jegyet nem tudom megvenni, egyáltalán nem is bírok annyit ülni vagy állni, mint más normális ember. Az hogy a tehetségemet megélhetésre, sé mások örömére válthassam.

Ebben mind a testem akadályoz meg. persze tudom, hogy a tudatom mélyén valahol fellehető a blokk. De még nem látom.

És már nem csúszhatok lejjebb, érted?

Rettenetesen félek valamitől, de nem tudom, mi az. nem akarok elkeseredett lépéseket tenni, de ha nem teszek semmit akkor sem számíthatok jobbra.

És nem szembesülök újra és újra azzal a ténnyel, hogy hiába feszítem neki magam, a korlátaim erősebbek a tudatosságomnál, és az erőfeszítéseimnél.

A Láma azt mondta: ne küzdjek.

Simán elfogadnám, hogy mire vagyok képes, mire nem, élném azt a kicsi életem, amit kialakult, ahogy bírom, ha beteg leszek, kezeltetem magam, és folytatom az önvizsgálatot..stb. Ha hagynának a szüleim, ha tudnám, hogy jó helye van ott a kisfiamnak velük, amíg én túl nem leszek ezen az egészen.

De nem hagynak élni ezt sem. Ezért is küzdenem kell. Semmit nem tehetek magamért, ami nem a szájízük szerint való, amit úgy ítélnek meg felesleges, pedig éppen az önismeretet elősegítő dolog, vagy egyszerűen csak apró örömök, amit még megadhatok magamnak. Mert nincs rá pénz. Mert hülyeség. és hülyeséget ott nem csinálhatok, mert az az ő háza. STb és ordítoznak és követelőznek, és ellehetetlenítenek anyagilag, hogy tényleg nem tudom megadni magamnak. Azt a nagyon nagyon kicsit sem.

El kéne fogadnom, hogy lehet, hogy a kínok kínjával, nélkülözéssel, betegen elgyengülök, mindent elveszítek, és a végére meghalok, mielőtt a máj megjönne? (Ez volt kb a szitu, mielőtt a mesterem jött, csak nem voltam rá tudatos. Most mindnen jel arra mutat, ahogy engedem el, oda zuhanok vissza. Elkerülhetetlen ez? Vagy elkerülhető? Hogyan?)

Ezt kéne tennem? Ettől félek annyira?

Nézzek ezzel szembe, vizualizáljam, vagy mi?

HOGY HALJAK MEG?

MEG AKAROK HALNI.

Ne haragudj, hogy ennyire dől belőlem. Egy fél élet "nem-tudása".

Kérlek, segíts még ha van ötleted.

Namaszte

Szia Aditi!

Tudom, hogy nagyon keménynek tűnnek Sanyi szavai, és nagyon fájhat. De biztosan Te is tudod, hogy az igazság fáj.
Viszont hatalmas lehetőséget kaptál a változásra, a fejlődésre, ha most azok a sorok nagyon kizökkentettek magadból és sírsz és dühös vagy, ha hagytad, hogy hassanak Rád a fent leírtak, és leromboljanak benned valamit.

Csak akkor tudunk tovább lépni, ha bevállaljuk azt, hogy nem vagyunk tökéletesek.
A fejlődés pont arról szól, hogy hibázunk, hiszen ezek nem is hibák, csak tapasztalatok, amik hozzásegítenek a végső valósághoz, hisz a hibán keresztül legalább tudjuk, hogy úgy nem megy.

Csak egyetlen személyes megjegyzésem lenne a betegségedhez: Mivel a máj a méregtelenítés szerve, én azt érzem, hogy Te félsz az agressziótól. Az összes mérget lenyeled a "namaszte" szellemében.

Addig nincs igazi "namaszte" amíg nem vagyok egységben önmagammal, hiszen a másikban is csak azt tudom meglátni, amit magamban megtaláltam már.
Ha pl. leszívják az energiámat, akkor nagyon nem vagyok egységben önmagammal.

Tapasztalatból tudom, ha átgondolod és feldolgozod legalább egy részét annak amit Sanyi írt, akkor óriási eredményeket tudsz elérni önmagad fejlődésében, az életedben, amit kívülről mások is észre fognak venni, és elérheted azt, hogy a szüleid neked fognak "szalutálni".

Üdv.:
Mackó

Köszönöm a válaszaidat, hihetetlenül sokat segítettél nekem tudatosítani egy csomó dolgot!

Épp erre volt szükségem!

Eltelt egy kis idő, megnyugodtam, és már értem, mi miért történt.

És nagyon örülök, hogy már így működök.

1. Igazad van, az egóm manipulálási technikái igen kifinomultak, az anyukámtól örököltem, és a mesteremnél tovább-fejlesztettem:) Természetesen azért, hogy felismerjem és megtisztítsam.

Egyébként a nagy mesterek szintén rendelkeznek ilyen képességekkel, mert az emberek egóját nem könnyű kicselezni, de természetesen igazad van, ezt esetben önös érdekeim miatt használtam, ami nem szép dolog.

Az, hogy nem sajnálsz, talán rendben van, de az, hogy nem akarsz segíteni... lehet hogy a világnézetünk nagyon különbözik, amit persze el lehet fogadni, meg az a helyes, de én úgy tudom, az önzetlen segítség az a szint, amit a bölcsek a szeretet szintjére helyeznek. És valójában, mire lenne való bármilyen jó és rossz képességünk, ha nem ennek szolgálatába állítjuk?

Ezt értem segítség alatt.

És most nem "csak papolok" , mert én nem tudatosan és tudatosan is törekedtem arra mindig, hogy segítsek másoknak, amit tudok. És ahol nem tudok, ott már értem, hogy csak magam miatt van, és érdemes megvizsgálni a dolgot. És azóta ezt teszem. Ha leteremtenek, kioktatnak, vagy megvádolnak, az első pánikrohamaim után ugyanezt teszem.

Mert tudom, hogy aki ezt teszi, csak azért teszi, mert szeretet-hiánya van. A gonosz ember nem lenne gonosz, ha megadná magának azt, amire vágyik. Csak nem tudja. Mi ebben az esetben a szeretetteljes hozzáállás?

Az, hogy tudomásul veszem na ez gonosz, mert nem tudatos, úgy kell neki, majd megtanulja....?
Még ha nem is kéri, tudatosíthatom benne, a hiánya okát. Egy sör mellet, csak úgy mellékesen.

És a tudat úgy működik, ezt te is tudod, mint a mágia. Dolgozni kezd a dolog a pici agyában.

Lehet, hogy nem is vagyok olyan rossz? És már el is indult a tágulás felé.

Ez csak egy mondat. De lehet, hogy egy életet jelent.

Segíteni, mindig mindenhol dolgunk, amiben csak tudunk, képességeink szerint, szerintem.
Ez isteni tudatszintünk parancsa.

2. Igen, olykor tényleg rendszeresen elkövetem azt a hibát, hogy elszállok magamtól.

Ezt a tanításokban "spirituális egó"-nak nevezik, nem valami találóan.
Azt is tanítják, hogy a fejlődés áthidalhatatlan lépcsőfoka.

Köszönöm, hogy figyelmeztettél rá.

A hiteltelenséggel kapcsolatban pedig lehet, hogy nem olvastad de már írtam, hogy saját magam tapasztalata, mennyire igaz a mondás ide: "ne ítélj"

Egy csomó történet szól arról, ahogy még a legnagyobb tudatosságú mestereket is folytonosan megítélték ezzel kapcsolatban. Egyszerűen azért, mert nem láthatjuk egymás életének minden oldalát, csak azt, amivel kapcsolatban dolgunk van egymással. A többivel meg nem érdemes foglalkozni.

A tanultakat megosztani nem egyenlő azzal, hogy a tanultakat megélni. A tanítás szintje egyébként is egy olyan szint, ami megint csak köztes állomás. Előszór tudatlanok vagyunk, aztán megtanítanak valamire, amit mát tudunk tanítani, hiszen felismerjük a dolgok összefüggéseiben. (Ez a tanársegédi állapot :) És miközben lassan elkezdjük megélni, közben tanítjuk is, és a tanítás által tudatosítjuk magunkban. Ez egy folyamat.

Szinte mindig többet tudunk, és többet vagyunk képesek felismerni, és kommunikálni, mint amit már megéltünk, és bölcsességre váltottunk. Hiszen magunk is folyamatosan fejlődünk. Olyan, hogy vége, ez a csúcs, egyszerűen nincs. Mert a tudat folyamatosan tágul. Amit ma tudtál valamiről, holnapra megváltozik. Magasabb szintre lép. És most Univerzálisan fog ez történni. Ezért kell felkészülni a szellemi változásokra.

Én még csak tanítok. És tanulok. Adok, és kapok. Ilyet és olyat is. És ilyen értelemben, hidd el, abszolút a helyemen vagyok. A zsigereimben van. Érzem, ezt érzem, minden porcikámban.

De ne ítélj meg. Mert nem tudod, hogy az a tudás, ami itt van a tudatomban és még éppen csak hogy elkezdtem a magam életében is alkalmazni, MILYEN. És attól, hogy nem tudok felmutatni egy stabil életet a mátrixban, vagy egészséget, még nem vagyok hiteltelen. Tudod, miért?

Mert egy parasztbácsinak nem kell olyan tudatossá válnia ahhoz hogy az élete a mátrixban rendeződjön, csak megéli a szeretetet, az önelfogadást a maga tudatszintén, és ezzel a helyére kerülnek a dolgok. De ő nem fog tudni segíteni neked, vagy nekem. Mert nem rendelkezik a tudással ehhez, és nem is dolga. A szelleme más programot hozott le.

A magasabb tudatszint megélésére "ítélt" bölcseknek sokkal több feladatuk van, mint egy átlagos embernek, hiszen sok sok embernek kell segíteniük sorsuk szerint. Ehhez sok mindent meg kell élniük, vagy eleve magasabb tudatszintről születniük le. Hogyan is fordulhatnál egy szenvedő felé a kegyelem érzésével, ha magad sohasem éltél át szenvedést? A legtöbb ítélet ez okból születik.

Ha a szenvedéseim alapján ítélsz meg, csak a felszínt látod. Na, ez az utcán végezte. Biztos megérdemli. Ez lenne a kegyelem? Ez lenne a szeretet?

És mi van, ha előző életek-beli blokkokat hozunk? És segíteni akarunk magunkon. Akkor nem érdemeljük meg a segítséget? Hogyan ítélhetsz meg egy embert a helyzete, anyagi javai, kapcsolatai alapján?

Egyébként nem tudsz semmit kapcsolataimról sem. A problémáimat tártam fel neked. Ahol blokkjaim, nem tudásom van. Egyébként az ember soha nem látja tisztán a saját életének blokkjait, csakis mások tükrében. De a sok-sok embert, akit szerettem, és szeretek, és szeretnek engem, nem ismered. És engem sem ismersz.

Volt egy tudós, aki testi fogyatékosságai ellenére meg tudta osztani zsenijét a világgal. Nemrég halt meg. Iszonyú sokat szenvedett. Egy merő fájdalom volt az élete. Nem tudott beszélni, mozogni, és egyre jobban sorvadt. De megtanulta elfogadni a sorsát, és nem változtatni azon, amin nem volt képes. És így képessé vált megosztani azt a tudást, amivel született, és amivel annyira megelőzi korát. kb. mint Einstein. Egy emberi roncs volt. Soha nem tudott volna megélhetést biztosítani magának, ha nem segítenek neki.

"Véleményem szerint egy természetfeletti képességekkel rendelkező jógi nem ér semmit sem az élet mezején, ha a magánélete nincs rendben, ha nem tudja eltartani magát, ha beteg a teste."

Ha látszat alapján ítélsz, tévedsz. És nézz körül a világban, hogy még a csúnyának, a hiányosnak, a betegnek is tökéletes helye van a természetben, és szolgálni tud valami mást körülötte. Azzal, ami. Én elkezdtem ezt a szolgálatot, te meg nem azt nézed, amit adok, hanem a hiányosságaimat. És hidd el, ahhoz, hogy ezt egyáltalán el tudjam kezdeni, olyan szinten kellett elsajátítanom az önelfogadást, amit a környezetemben senkin sem tapasztalok.

Képzeld el, hogy egyszer csak összeomlik az életed. Elüt egy kamion, magatehetetlenné válsz. De az elméd tiszta. A tehetséged ott van. A szíved ott van. Tudsz szerelmes lenni. Mindent szeretnél csinálni, amit eddig is, hiszen az elméd számára te ugyanaz az ember vagy. De még beszélni sem tudsz. Enni sem.
Annyira lekorlátozódnak a képességeid, hogy semmit nem tudsz megélni önmagadból.

Akkor, hogyan tudnád elfogadni magad? És kérnél-e segítséget? és milyen lenne az a válasz, hogy "ha ide jutottál annak karmikus okai vannak, és ha nem tudsz segíteni magadon, akkor úgy kell. meg feküdj, aztán örülj hogy luk van a seggeden. Miért nem tudod elfogadni a sorsodat? Örülj hogy adnak pépet. (Ezek a szüleim)"

Lehet, hogy neked

"közel helyén van a párkapcsolatom, a családommal való kapcsolatom, a munkám, a megélhetésem, az egészségem.", és persze hogy te dolgoztál meg érte. De nem onnan indultál, ahonnan én, és nincsenek olyan feladataid. Ezért ne ítélj. És remélhetőleg ha minden jól megy, pár év múlva talán elmondhatom mindezeket én is magamról. És talán még többet is. Mert minden egyes feladat erősebbé, bölcsebbé, nagyobb szeretet-képességűvé teszi az embert. És a legnagyobb nehézségeket lehet a legtisztább tudásra, és megélésekre váltani.

Ebben a folyamatban, én eljutottam arra szintre, hogy elkezdtem elfogadni a helyzetet, de úgy, hogy magam és mások számára hasznot termeljek belőle. Igen, még van sok elfogadni való. De ez már önmagában is sokkal nagyobb elfogadás, mint amit pl az a nő produkált itt ma, aki elmesélte, hogy nem érti, a barátnője, aki pánikbeteg, miért él úgy, ahogy, és miért nem tudja "tisztán tartani legalább a lakását".

Beszélgettem vele szépen, elmeséltem, milyen élmény az, amikor valami pánikbeteg. És hogy hogyan tud segíteni neki. Láttam hogy olyat hall, amit még sose. Mert az ő másságát sem fogadták el soha. És ő sem másokét. De NEM TUDJA. És ezért, és azért mert meghallgat, és segítséget kér, KEGYELMET ÉRDEMEL. A szívünk kegyelmét, odafigyelést, szeretetet. Tudatosítást. Elkérte az emil-cimem, és láttam, hogy elhatározta, segíti a barátnőjének. Lehet, hogy az egészből nem lesz semmi. De ezzel ő elkezdett oldani egy karmát. A kegyetlenség karmáját, ami a nem-tudásából fakadt. És segíteni fog az ő életében is az, ha olyanon próbál segíteni, aki maga is a megfelelési kényszer csapdájában vergődik. Csakúgy mint ő. És én csak azért voltam képes felismerni ezt a helyzetet, mert tudatosítottam már, hogy én is ebben a helyzetben vergődtem. Még nem oldottam teljesen meg, de már tudatos. Érted? Még nem tudtam elengedni a saját életemben, (ezért nem vagyok "hiteles"), de már figyelem, dolgozok rajta, és amint képes leszek rá, nekem is lesz mindenem, és rendbe jön az életem. De addig is segítek ,A bajommal segítek. Azzal, hogy már ismerem.

A tudatosság valamire önmagában képessé tesz minket a segítségre. De a tudás átadása és a kegyelem gyakorlása (önzetlen segítség) nem azonos dolgok.

Ebben a helyzetben nem ítéltem meg sem őt, sem a barátnőjét. Egyszerűen megtettem, amit tudtam. Volt, hogy egy vádaskodó, ordítozó emberrel is meg tudtam tenni. Mert tudtam hogy mindennek oka van. A szeretet csodákat tesz. valóban. de ott nem tudjuk megélni, ahol a blokkjaink vannak. Ott kell segítséget kérnünk. És én ezt tettem veled.

A szellemink kicserélik az információkat, ha akarjuk, ha nem. És az elkezd dolgozni a tudatunkban. De nem csak szellemi információra van szükségünk. Nekem, tőled, elsősorban az asztrális világgal kapcsolatos dolgaim megoldásában, a továbblépésben van/volt szükségem információra. A megnevezésben. Ezt meg is tetted előző leveledben. Köszönöm.

Te észrevetted-e mit kaptál tőlem?

Mert olyan, hogy csak az egyik ad, nincs. Kérdés, hogy észrevesszük, és elfogadjuk-e az adott információt. Ki tudjuk-e csomagolni a másik, vagy a saját ítéleteink, nem-tudásunk, indulataink fátylaiból...
Az egónk, vagy az elfogadásunk, bölcsességünk szemével látjuk-e a másikat, és azt amit átad?

Igen, lehet, hogy kioktató is voltam. Azért igyekszem nem annak lenni. Ezt a stílust sajnos örököltem az apukámtól, és a mesterem ebben is marha jó volt...:)

Ismét köszönöm, hogy figyelmeztettél. Csiszolnom kell a dolgokat.

A csodás dolgok pedig azért történnek az emberrel, mert ajándékba kapja őket. Tanítják, mutatják az utat. Tudatosságot adnak. És reményt is. örömet.

És nem igaz, hogy semmit nem érnek, mert csak azáltal, hogy megélem, és megosztom őket, meditálok rajtuk, idővel tudatosítom, miről szóltak, mát nagyon sokat adtam magamnak és másoknak is.

És végső-soron csak az számít, amit így adtunk. A többi semmivé lesz a halálban, és az emberek emlékeiben.

"Véleményem szerint egy természetfeletti képességekkel rendelkező jógi nem ér semmit sem az élet mezején, ha a magánélete nincs rendben, ha nem tudja eltartani magát, ha beteg a teste."

Köszönöm neked, hogy elkezdtem értékelni a hiányosságaimat.

És persze törekszem a teljességre.

Minden jót Neked!

Tisztelettel, és szeretettel

Namaszte

Szia, Sanyi!

Olvasgattam a blogbejegyzéseket az Aditi témában.

Voltak sziven ütős dolgok, voltak, amiket én is "megrázó" megfogalmazásnak gondoltam.
Fel-le járkáltam a lakásban és 2 dolog mocorgott az agytekervényemben :
1. vannak olyanok, akik a spiritualitást használják, hogy mások lelkét szétboncolják, széttrancsírozzák, hogy aztán a kritikák tönkelegével megadják a kegyelem döfést. (megjegyzem, akinek nem inge, ne vegye magára)
2. aztán jött a másik: mi lőtte ki nálam is a biztosítékot, mert ha valami fáj, azt már megtanultam, ott nekem is kőkemény munka rejtőzik meg alattomosan elbújva.
Mellesleg, 1 Mester, ha "jó" és nem kötni akar magához, nem finomkodik, megmondja a "szemembe", ezt, meg ezt elszúrtam , ezért és ezért. Meg lehet sértődni, akkor dolgozz a sértődéseden is, de lehet menni tanulni is ebből.
Így hát, mire magammal ezt megtárgyaltam elővettem 1 papírt, felrajzoltam (nem tudom miért ezt, de ez lett) 1 jin-jang jelet és írni kezdtem bele a tulajdonságaimat, amiket "tudok" magamról. Mellesleg, sok pozitív nem is jött, azon kellett többet agyalnom.

Lényeg, a lényeg, sürgősen elő kell vennem a bányász-fegyverzetem, meg a nagy lámpásom, és hajrá, neki látni a melónak.

Üdv, Béke
és jó munkát mindenkinek, aki szintén erre szánta el magát :)

Én tudod, ezt enélkül is,
de leírom most ide:

SZERETLEK.

Mindenkinek vannak hibái, olykor-olykor félreérthetjük a másik szándékát.
De ezek vagyunk. Mindenki a saját szemszögéből látja a dolgokat és azokat közvetíti. Lássuk be saját hibáinkat, lépjük át önostorozás nélkül (ha lehet :) ), és ha már jártunk hasonló cipőben, akkor megértjük a másik dühét, KÉT-ségbeesését, hogy miért is tesz dolgokat épp úgy, ahogy tett.

Sanyinak igaza van (ez is csak az én szemszögem), ha esetleg a hibáinkra rávilágít. Rendben van, mert néha (sőt, inkább csakis így) pont ez segít minket önmagunk maszkját meglátni.

De hiszem azt, hogy igenis fel tudsz ebből állni. Tudom, hogy van erőd hozzá. Sok agyalásnak sok bolondság a vége, tudod írtam a pókháló efektust.

Mediben is le lehet tisztázni a negatív oldalunkkal a kapcsolatot. Merd megélni.

Tudod mit? Kipróbáljuk mind a ketten és megírjuk egymásnak mi lett. Oké?

pusza, ölellek, és fogadd meg Sanyi tanácsait a családdal meg az élettel kapcsolatban, tudod a kérdést:
miért félsz? mit veszíthetsz? így is sz.. . Akkor meg?

Úgyhogy elmegyek most medizni, aztán leírom az e-mail címedre, mi jött fel és hogyan éltem meg, na persze, ha sikerül átugranom a saját "kerítésemet", az "én már pedig jó és okos és szép vagyok" illúzióimat :)

Mégegyszer :

SZERETLEK, állj fel, ne sajnálj semmit és senkit (még magad sem), mert meglesz a válasz.

Nevetünk mi még az egészen fagyit habzsolva, hogy milyen kis hü...ék voltunk a saját félelmeink mocsarában. :)

Itt szeretném halkan megjegyezni és ezt most általánosságban kérem: ne induljon el (legalább itt) 1 versenyzés, hogy bezzeg én milyen tudatos vagyok, ti meg nem, mert alacsonyabb a tudatszinted ebben és ebben a kérdésben, mert sarkalatosan nem fogadod el az ÉN személyes véleményemet, Te BITANG!

Itt vélemények, tézisek vannak leírva, ezért szeretem ezt a blogot. Nem érzem, hogy valaki "hü...séget" tudna kérdezni. Sokmindent én is azért írok le, mert nem tiszta a téma (lásd szexualitás). Bárkit is megsértettem, vagy úgy érezte volna én sértődtem meg, annak én nem adhattam át a szándékomat elég jól, érthetően. De ezek vagyunk. Emberek, akik keresik az utat. Nem beszélve arról, sokszor jól esik másoktól is a megtapasztalásokról olvasni, egyrészt érezhetem, hogy nem vagyok egyedül az útkeresésben, és ha hibázom nem baj, mások sem tökéletesek, másrészt aki már túllépet olyanon, amibe én még vidáman üldögélek, megoldást adhat, hogy ne erre, hanem arra induljak el. Ezt is köszönöm nektek.

Ha viszont versenyezni kezdenénk, akkor máris a saját felpuffasztásunkat éljük, amiből semmit nem tanulunk, csak sértegetünk.

De ez is csak az én szemszögem, a lényeg, örülök, hogy mindenki megszólal, végre nem csak a "bólogatós" beszélgetések kerekednek. Így tágul a tudatunk, meg segít elfogadnunk elsősorban önmagunkat, majd a világunkat.

Köszönöm mindenkinek a részvételt, Gyerekek :)!

"És most is kitartok.
És ki fogok tartani, még ha belehalok is.

Tudod, miért?

A fiamért.
Magamért.

És mindenkiért, akinek egy kicsit is segíthetek a példám által..."