Depresszio
Üdvözletem minden kedves tagnak!
Uj vagyok ezen az oldalon, szeretném kiönteni a szivem!
Kemény életem volt, amit a neveltetésemböl kifolyolag emelt fejjel és néma csendben türnöm kellett. Mostanàig. Összeomlott bennem minden, amolyan "burn out" reakcioként irnàm le ezt. Kiégtem. Antidepresszànst szedek, pszichologushoz jàrok, de nagyon nehéz igy is. Rengeteg dolog történt velem, olyan, ami màs rémàlmaiban jön elö, rossz szülövel, iszonyatos fizikai és lelki terrorral àtitatott gyerekkorom volt, az iskolàban és "otthon" egyarànt, valahol talàn azt hittem sokàig, hogy ez normàlis. Sokàig szorongtam, gyermekkori depresszio, pszichologus, de nem segitett, mert az alap grundot nem "szabadott" feltàrnom...Hamar önàllo lettem, édesanyàm elzavart, én édesapàmhoz kerültem, ö nem dolgozott, albérletbe laktunk, az iskolàt nem tudtam befelyezni. Apàm alkoholista volt, és bizony az éhezés hatàràn voltunk, igy én is kapva kaptam minden pénzkereseti lehetöségen...szo szerint. Ez még jobban megtört mondhatni, de itt sem mutathattam ki, de itt màr éreztem, hogy nem vagyok jol...Az egészet neheziti egy àllapot, amit talàn a karmàval tudok magyaràzni...Van, hogy az embernek rossz napja van, semmi sem sikerül. Nos nàlam ez minden napos szinte...Kikerültem külföldre, itt most letelepedtem, férjhez mentem, de ezt sem tudom màr igazàn élvezni, régebbi kapcsolataim miatt, ahol nàlamnàl csunyàbb "növel" csaltak ( emiatt kényszerképzeteim alakultak ki, gyülölöm a kövérebb nöket...), àtvertek, és ez kihat valamennyire a mostani életemre is. Minderre ràjön az elfolytott agresszio, amit kerek 24 évig magamban kellett tartanom, le kellett nyelnem az érzelmi és fizikai pofonokat egyarànt, nekem egy szavam nem volt soha. Szeretet hiànyàban ragaszkodobb vagyok, mint a normàlis emberek, bàr igazàbol ez elenyészö tulajdonsàg a többihez képest. Erösebben van jelen az életemben az agresszio, amit érzek, a mellözöttség, sértettség, nem utolso sorban a fàjdalom és az a tudat, hogy azt hiszem nem vagyok teljesen normàlis....Nem ugy làtom a dolgokat, mint a normàlis emberek (ezt nagyon hosszu lenne kifejteni). Néha (naponta) elgondolkozom, milyen jo lenne, ha vége lenne...ha meghalnék...Félek, hogy ebböl màr nem fogok kiutat talàlni, tul nagy a teher, és félig màr bele roppantam, kérdés, mikor adja fel az elmém és örülök bele...
Kérem, adjanak tanàcsot, az sem baj ha csak véleményt formàlnak, csak kérem, reagàljon valaki!!
Köszönöm szépen!!
Hozzászólások
3 hozzászólásés az ősbizalom elvesztése.
Az ősbizalom azt jelenti, hiszünk abban, hogy az életünk jóra fordul, még akkor is, ha sokszor kétségek mardosnak bennünket.
Az ősbizalom elveszik, amikor mind a két szülő alkalmatlan a szülői szerepre, a gyerek egyikre sem tud támaszkodni.
Az ősbizalom helyreállítása spirituális megoldások nélkül lehetetlen, a saját szellemi vezetésünkkel való közvetlen kapcsolat tudja megadni azt az iránymutatást, amire támaszkodni tudunk.
A szeret hiány feloldása az, hogy önmagunkat tudjuk szeretni, önellátóak legyünk szeretetből, amit amikor túlcsordul rajtunk, megosztunk másokkal, akik szintén szeretettel viszonozzák. A szeretet forrása a szív, viszont a múltban megélt traumák blokkokat, gátakat képeznek, ami miatt a szeretet önmagunk felé áramlása elzárul. A teljesen lezárt szív okozza az öngyilkosságot. Ahol a szeretetlenség már annyira fáj, hogy meg akarunk halni.
Terápiában a depresszióra ezért én több módszert használok felváltva. Az egyik, hogy külső forrásból betöltjük a szeretetet, a gyógyító energiákat. A másik, hogy a traumákba visszamenve, feldolgozzuk az ott történteket. A gyerekkorba elsősorban, később, hogy a karma is a helyére kerüljön, érdemes feltárni az előző életeket is. A harmadik, ami nagyon fontos, hogy megtaláld a kapcsolatot a benned élő Belső Bölcsességgel, vagy Felsőbb Énnel, aki téged a helyén értékel, megtart és vezet.
http://domoszlaikatalin.freeweb.hu/
Depressziót okozhat még az elveszett iker jelensége is (mint nálam :) ) http://onmegvalositas.hu/blog/szildiko1/csaladfelallitasi_esetek
Kedves Ágnes!
Én egyszer voltam a teljes reménytelenség állapotában, amikor is imádkoztam, kértem az Istent, hogy mutasson valami utat, hogyan lehet ebbőlkijönni, mert ha nem teszi, akkor én visszaadom az életemet.
Alig telt bele egy-két hét, de lehet még ennyi sem, és egy újsághirdetésben megláttam egy "iskola" hirdetését. Felkeltette az érdeklődésemet, mert többek között a különböző problémáim megoldására is kínált lehetőséget. Persze nem oldóttak meg a problémáim, de rákerültem egy másik útra, a dolgok másfajta szemlélésének az útjára.
Azóta még komolyabb önismereti módszerekkel ismerkedtem meg (Sanyi tanfolyamán), és ma már, a reménytelenség érzése soha nem fog el.
Vannak problémámáim amit nem tudok megoldani egykönnyen, de inkább kihívásnak élem meg őket, (mint egy tudós amikor valami után kutat) mert tudom, hogy MINDENRE VAN MEGOLDÁS!!! :)))
Tényleg mindenre van, csak nem instant megoldások ezek, hanem komoly "munkát" igényelnek.
A depresszív állapotok amiket megéltem, utólag elemezve a kilátástalanságból fakadtak. Azt hittem, hogy a dolgok örökre így maradnak, mintha egy merev kőszoborba lett volna bebetonozva az életem azon minősége az örökkévvalóságig. Valahogy így éltem meg.
Szerintem, a tapasztalataim által azt mondhatom, hogy van kiút, lehet gyógyítani a sebeket, de komoly elköteleződést igényel az ember részéről.
Nagyon tudom neked ajánlani Sanyi tanításait.
A pszichológussal kombinálva meg feltúrbozódik a fejlődésed, tudatosodásod üteme.
Mert a kulcs minden problémára a tudatosodás. Egy probléma csak addig probléma, amíg nem tudjuk rá a megoldást.:) Illetve ha már megtudtuk a megoldást, akkor csinljuk meg....:))
Sok sikert neked az új életszemlélethez.
Üdv.
N.Edit