Épp olvasom Heidegger "A művészet eredete" című könyvet, de valahogy nem értettem...
Meg akartam érteni nem csak elolvasni és bemagolni a leírtakat mivel vizsgára kellett volna és amit megértek azt jobban el tudom magyarázni. Haladtam mondatról mondatra addig amíg nem értettem előröl kezdtem kis tűzlégzés szünetek között és szép lassan elkezdtem megérteni egy metafizikai paradoxont ami a könyv végére teljesedett ki és hirtelen puffff valami történt megértettem valamit amit önnön lényegéből senkinek nem tudtam elmondani.

Röviden arról van szó, hogy rájöttem, minden de tényleg minden két pólusú a világ az ember még az Isten is minden csak döntésen múlik és nem tudhatom soha meg hogy melyik pólus jobb mint a másik és fordítva és ez egy olyan egyetemes igazságnak érzem, hogy mindenben meglátom mi miért minden beleillik ebbe az el nem mondható kettősségbe.
Értem az összes vallás lényegét, az összes művészt, a reklámokban használt mágiát a betűkben, szavakban, szimbólumokban, mindenben. Ráillik mindenre és nem tudok másra se gondolni, csak ez jár a fejemben mint valami ki-nem-irthatatlan valami.

A kérdésem az, hogy ez tudatemelkedés? Egó harca? Vagy csak megkattantam :D ?