Köldökzsinór
Sziasztok, egy számomra most nagyon fontos témában szeretném a véleményeteket-segítségeteket kérni.
A barátaimmal beszélgettem erről a dologról, 2 olyan barátnőm is van, aki érintett benne, és abból úgy tűnik, mintha nem igazán lenne megoldás, de szívesen megkérdeznélek Benneteket is, hátha valakinek van ellenkező tapasztalata. A kisebbik fiam most 10 éves és figyelemzavar problémái, olvasási nehézségei vannak már évek óta. Waldorf suliba jár, ami nagyon jó, de nehezen boldogul az olvasással, írással. Néha egész jó, néha pedig rémisztően nem megy, ez a gyakoribb.
Többféle gyógymódot próbáltam keresni az évek folyamán, kicsit mindegyik segített, időlegesen, aztán mindig jött valami nehezebb periódus. Spirituális gyógymódokkal is próbálkoztam, az is segített időlegesen, de nem oldotta meg végleg. Van egy lassú fejlődés, az kétségtelen, de alig tud olvasni, alig tud értelmezni és ez már kezd tényleg problémává válni. A Waldorfban hagyják, hogy a gyerekek a maguk tempójában fejlődjenek, de a törvények miatt még akár el is küldhetik az iskolából, ha nem tudnak neki fejlesztőpedagógust biztosítani, majd ha egyszer kiderül, hogy kell-e.
Mindenfélét megállapítottak már nála (térlátás gondok, megmaradt csecsemőreflexek és hasonlók, erre kapott is szemüveget, terápiát), de szerintem az alap probléma az, hogy a születésekor a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór és nem sírt fel csak még éppen az utolsó lehetséges pillanatban. 2 barátnőm gyerekénél is, akiknél ez történt totál ugyanaz a helyzet: figyelemzavar, és valamilyen szemmel kapcsolatos gond.
Nem tudom mit kezdjek ezzel a helyzettel, mindenképpen nehéz. Ha belenyugszom, kikiáltatom őt diszlexiásnak, hiperaktívnak, vagy hasonló, gyógyszerezem az számomra rémisztő, de mégis ott marad a dilemma, hogy talán mégis azt kellene. A saját ügyeimben könnyű ilyen döntést meghozni, de a gyereknél sokkal bonyolultabb.
Az évek óta tartó mindennapos tortúra, külön gyakorlás, ilyen torna, olyan fejlesztés iszonyatos nyűg neki, rühelli, (én is az állandó egzecíroztatást, pláne hogy szinte semmi eredmény nem mutatkozik), de nagyon fáj a szívem, mert tudom, hogy alig van sikerélménye az iskolában és egyre bizonytalanabb magában. Bárkitől kérdezem, azt a választ kapom, hogy nem igazán volt eredménye semmilyen módszernek. Van iszonyú drága vitamin is (Esprico), arra azt mondta a szomszédasszonyom, hogy annyi eredményt értek el az előírt 3 hónapos kúra után, hogy „öt perccel tovább ült a seggén”.
Vittem őt „alternatív” kezelésre és tradicionális terápiára. Most utoljára a pszichológusnő nagyon halkan azt mondta, hogy semmi garancia nincs a sikerre a tradicionális fejlesztésnél sem. Most azt hallottam, hogy a biodinamikus kranioszakrális terápia pont erre való. Maximálisan bízom abban, aki mondta, csak már olyan iszonyú mennyiségű pénzt dobtunk ki az ablakon az évek során, amit alig tudtunk összekaparni, hogy szeretnék jobban utánajárni, hátha valakinek sikerült jó megoldást találni, olyat, ami valóban segít.
Én azt kérdezném Tőletek, szülőktől vagy szakemberektől, hogy valakinek van-e ebben a dologban JÓ TAPASZTALATA? Esetleg valami tényleg működő módszer.. a hasonló jellegű problémákra.. Számomra az lenne megnyugtató, ha azt látnám, hogy tud olvasni, és a folyamatot sem értem igazán, majdnem egy éve „vizsgálják” de még nem sikerült kideríteni, hogy van-e probléma és pláne hogy mi a probléma. Mindenfélét ajánlanak, van valami hangterápia, de már olyan szkeptikussá váltam és elérhetetlenül drágák ezek a módszerek, sajnos.
Köszönöm előre is, ha valaki hozzászól.
- GulyásÁgi blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
11 hozzászólásMiért adtad azt a címet, hogy köldökzsinór?
Azért, mert mikor a kisfiam született a nyaka köré tekeredett a köldökzsinór, nem sírt fel a születésekor, és - bár azt mondták minden rendben, és eddig rendben is volt - úgy gondolom hogy talán ez lehet a baj forrása, abból következtetve csak hogy minden hasonló esetben, amit én ismerek volt ilyen köldökzsinórtekeredés probléma a szülésnél. A vizsgálatokon is többször mondták, hogy ez tipikus előzménye az ilyen típusú problémáknak.
Én meg arra asszociáltam, hogy a köztetek lévő kapcsolat (köldökzsinór) miben lehet tükör ebben a helyzetben. Aztán rájöttem, hogy nekem tükör, nem neked :D. Rácuppantam a témára, mert megnyomta bennem a "szenved a gyerek" gombot. Nálam az volt a gond, hogy mivel semmi más célja nem volt az életemnek, minthogy megfeleljek másoknak, a gyerekeim ideális alanyok voltak arra, hogy rettegjek attól, hogy szenvednek miattam, és nem vagyok képes jobbá tenni az életüket (meg kéne felelnem, de nem tudok). Más okból, mint nálad, de én szabályosan rettegtem. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy rossz program, és meg kell találnom, hogy én mit szeretnék igazán, és meg kell tanulnom tenni saját magamért... akkor a gyerekek is változni fognak. :) Persze ehhez el kell fogadnom, hogy bizony sokszor kellemetlen helyzetbe keverednek, nem ideális (idealizált :) a helyzetük, de lehet, hogy hosszú távon ez jobb is nekik. Szóval köszönöm az írásod, és hogy ezt így végig gondolhattam.
Nekem csőlátásom van (látótér kiesés) és diszlexiám. Gyerekkoromban az én szüleim is vittek logopédushoz különféle tanácsadókhoz ide oda egy kész kínszenvedés volt!
Az iskolába megszégyenített a tanár a diákok és akarva akaratlanul a szüleim is azzal, hogy nem fogadtak el olyannak amilyen vagyok. olyannak akartak amilyen nem vagyok hogy tudjak olvasni és mivel azt sulykolták hogy ez probléma ezért nekem is azzá vált és ezért szégyelltem magam. Rengeteg időbe telt emiatt hogy később bátran ki merjem mondani szégyen érzet nélkül hogy igen én diszlexiás vagyok de nem tehetek róla! Majd idővel kénytelenek voltak beletörődni a szüleim és én is. (hiába szeretnénk hogy kinőjön egy félkarú ember másik keze ha egyszer nem megy). Most van már egy szakmám és főiskolára járok az utolsó félévemet taposom de még mindig nem tudok úgy olvasni mint mások. számítógépen felolvasó programokat használok ha hosszú a tanagyag szüleim szívesen felolvassák nekem az anyagot én pedig visszahallgatom és így tanulok meg nagy mennyiségű anyagot. És ez nekem sokkal nagyobb segítség mint ha ide oda cibálnának hogy már pedig tudjál olvasni.
Nem jelentett ez nekem soha akkora problémát az életben tanulásban mint ahogy azt mindenki hiszi ha az eberek tudják hogy ez a helyzet van akkor megértőek és elfogadóak ha meg nem akkor az egy hát ... nem valami empatikus ember. Én azt tanácsolom hogy segítsetek a már kialakult szégyen érzetét a gyereknek feldolgozni és igen törődjetek bele és kérdezzétek meg a gyerektől hogy Ő neki mi lenne a segítség. De ez csak az én véleményem nem kell elfogadni. :) ha bármi kérdésed van még szívesen válaszolok .
Ettől most egyenlőre patakokban folynak a könnyeim és köszönöm hogy írtad, tényleg nagyom-nagyon köszönöm.
Ő még nem érti egészen, hogy talán baj van vele és az a legnehezebb, hogy ezt, ha valóban ez van, hogy tudjam neki elmondani, hogy ne törjem le, ne ijesszem meg. Szerencsére olyan okos, hogy talán már ez teljesen megnyugtatná, ha mondjuk elolvasnám neki ezt, amit írtál és meg is értené, még talán meg is nyugodna. Már megkérdezte, pont a héten, hogy "anyu nem kellene már nekem is könyveket olvasnom?" Mert az osztálytársai már olvasnak. Ez szívbemarkoló nagyon, mert meglehet hogy nem is fog és ezt nagyon nehéz nem tragikusan felfogni, mert ebből azt veheti le, hogy ő "hülye", vagy legalábbis kevesebb mint a többiek. De igazán komoly erőt a válaszod és nagyon örülök, hogy felvetettem itt a témát.
Annyi kérdésem lenne, hogy hány éves voltál, amikor ez zajlott? Úgy értem, mikor derült ki, hogy nem oké és mikorra sikerült elfogadni. Jó lenne vele ezt a szégyenes szakaszt kihagyni, mert az még szerintem még remélhetőleg nem olyan vészes nála.
Tényleg köszönöm! Ági
körülbelül második osztályos korom környékén derült erre fény hogy gyengébben olvasok mint a többiek kipróbáltam mindent de ami a leghatásosabb volt hogy túléljek egy felolvasás osztályzást az az volt hogy mire tanárnő odaért hozzám a sorban addigra én megjegyeztem az a másfél oldalt és szinte fejből mondtam úgymond memóriával kompenzáltam a dolgot.Volt olyan hogy elvették a könyvet előlem és fejből elmondtam 2 oldalt. Rávoltam kényszerülve hogy igy csináljam és 4-5 kapjak ne pedig 1 est. ha pedig valami számomra ismeretlen anyagot tettek elém azt természetesen nem tudtam szépen olvasni.És mivel mindenkinek jól ment az iskolába nekem pedig nem és ezt mindenki problémának éltem meg még a szüleim is ezért vált számomra is problémává és rettegtem attól hogy a tanár azt mondja ezt olvassa fel valaki pl. Én . ez ment egészen 6. osztályos koromig mikor iskolát váltottam mert elköltöztünk. és ott már nem volt az hogy a tanár felolvastasson bármit is és így titokban tudtam tartani a tanárok és az iskolatársak elött de még igy is akadtak olyan szituációk mikor elkerülhetetlen volt ez és kénytelen voltam bevallani hogy ez van és legyenek megértők. És mivel rettegtem ezért kézremegés stressz ami már lelki dolog volt és ez még rontott az olvasásomon. Az hogy én ne féljek a szégyentől körülbelül 1 éve értem el. Félelem attól hogy mások elitélnek emiatt. nem is az zavart hogy én nem tudok olvasni hanem az hogy mások mit fognak gondolni ha ez kiderül. És ági nem akarlak ezzel most bántani de ha te úgy éled meg hogy ez a fiadnál probléma akkor te nem fogadod el őt olyannak amilyen vagyis hogy nem tud olvasni ezért cipeled ide oda keressed a megoldást hogy ő tudjon olvasni és igazából olyan legyen amilyet te szeretnél ami megnyugtat téged. (ez félelem a jövőjére vonatkozóan) de tudom hogy ezt te szeretetnek érzed de a szeretet az az mikor nem akarod hogy a másik másmien legyen. tudom és megértem hogy ez jó szándék de ez az amit úgy fog megélni a fiad hogy ez nála probláma pedig nem az! Azt tanácsolom Ne éld meg ezt problémaként és szerintem ezt próbáld meg elérni a fiadnál is hogy ne legyen az neki se. nem tudhat mindenki hátra szaltót ugrani
Nagyon érdekes, ez is megérne egy misét, képzeld el hogy eddig nem vettem észre a válaszodat !!!!
Ne haragudj amúgy emiatt, de iszonyú fura, külön megnéztem minden nap, hogy írtál-e valamit a "mikor" kérdésre. Nem tudom, lehet hogy mert ez is úgy kezdődött, hogy "tapasztalat", vagy lehet hogy mivel Katit régebb óta ismerem és nagyon adok a véleményére és átsiklottam a Te válaszodat, mert Katié utána volt, fogalmam sincs, de csak most láttam!!!!! ezért nem reagáltam.
Hát, először is, ugye az bőven átlagon felüli, ha ilyen módon tudtad megoldani a kérdést, és ha meg tudtad tanulni, akkor magadban el tudtad olvasni!!!!. Nekem ez olyan, mintha csak hangosan nem tudtad volna felolvasni! Nem is értem. Az én kisfiamnál nem ez van, ő csak a már ismert szavakat tudja olvasni, a még nem látott szót végigkínlódja és az ismerteknek pedig a végét azt úgy "megsaccolja", van erre valami szakkifejezés. Olyan érzésem van, mintha idegen nyelvet tanulna. De ez most nem is lényeg, de akkor a gondok nála is tavaly, másodikban mutatkoztak meg, ez stimmel és tök jó lenne rövidre zárni a kínlódás időszakot.
Lehet hogy tudat alatt nem fogadtam el tényleg. Különösebben nem aggódtam miatta, mert a waldorfban egy csomó gyerek tanul meg később olvasni, és nem igazán jelent ez problémát, én szentül hittem, hogy majd jobb lesz. Amúgy, mivel kifejezetten nagyon okos, magamtól nem gondoltam hogy igazán gond van. Ami még fontosabb az okosságnál, hogy erős lélekben, az nagyon nehéz lenne, ha ezt nála bármi rombadöntené. Mondjuk az felmerült bennem, hogy esetleg nem olyan szuper jótanuló, mint a testvére, ezt inkább igazságtalanságnak gondoltam Csak aztán, amikor a tanítója vizsgálatra küldte és felmerült hogy esetleg komolyabb gond van, akkor kezdtem el aggódni.
De nagyon gyorsan zajlott ez a folyamat. A fejlesztésekre azért hurcoltam, mert javasolták és gondoltam, hogy értenek hozzá és hittem benne, hogy majd elhozza a várt eredményt, csak lassabban. Na mindegy lehet hogy elfogadtam, lehet hogy tényleg nem, de A TE LEVELED TELJESEN ÁTKATTINTOTT bennem mindent, amit tényleg, nagyon köszönök, el sem tudod képzelni, hogy mekkora megnyugvást hozott. Most már az a mondat, hogy "akkor lennék nyugodt ha látnám, hogy olvas" nem is igaz. Ha nem írtad volna, amit írtál akkor valószínűleg még mindig nagyon aggódnék, mert ahogy Te nem tudod, milyen az ha valaki olvas, úgy én nem tudom az ellenkezőjét és nagyon rémisztőnek tűnt. Most viszont szinte "felbuzdulást" érzek, hogy úgy álljak hozzá, ahogy normális lenne. És ha nem diszlexiás, hanem "csak" figyelemzavaros (amiről szintén nem tehet) akkor is, ugyanúgy belém költözött most valamiféle harci szellem, hogy valahogy megoldjam. És nem azt szeretném megoldani, hogy olyan legyen, mint a többiek, hanem hogy olyan tiszteletet és elfogadást kapjon, akkor is ha különbözik. Számomra ez nagyon fontos dolog, annak idején nagyon sokat foglalkoztam ilyesmivel, és nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeim önmaguk legyenek, szabadon, ezért is járnak Waldorfba.
Szóval megint csak köszönni tudom, valamit kinyitottál bennem, tényleg, nagyon komolyan.
A nyakra tekeredett köldökzsinór a következő traumát okozza: a gyerek maga is küzdi magát kifelé, meg az anya is tolja. Megéli, hogy ahogy mozdulna kifelé, annál jobban szorul a hurok. Megéli, fel kell adnia, mert ha tesz érte, annál inkább szorult helyzetben van. Aztán mégis megszületik, túléli.
A lányomnál is volt ez a probléma, de akkor szereztem csak róla tudomást, amikor a zárójelentést olvastam, tehát így is simán és gyorsan megszületett. Ő nem diszlexiás.
Viszont ami közös, hogy voltak iskolai problémái általánosban. Leginkább abból fakadóan, hogy nagyon más, mint a többiek. Ahogy a születéskor megélte, minden ellenem van, megélte az iskolában is, hogy mindenki ellene fordult. Elég nehéz leválasztani, hogy az adott problémákban mennyire meghatározó a születéskori trauma, mert később még kapott hozzá bőven, az első másfél év alatt voltunk kórházban még háromszor, egyszer közvetlen életveszélyben volt.
A középiskolában viszont rátalált fokozatosan saját magára, megtalálta a helyét a közösségben, ami nem volt könnyű, mivel felvállalta azt, hogy a gyengék mellé áll és képviseli az igazságot.
Amit javaslok az az, legelőször is fogadjátok el őt olyannak, amilyen. A másik pedig, hogy azokat a képességeket fejlesszétek, amiben ő meghaladja az átlagot, erősíteni azt az érzést, hogy értékes és egyedi.
Sikerélményeket éljen meg, nem pedig a sorozatos kudarcokat.
Egyik nap láttam egy vak embert. A Keletinél, ahol reggel nagyon nagy a tömeg, a betontörő gép javában dolgozott, szűk korlátok között hömpölygött a tömeg, olyan nyugodt magabiztossággal haladt a botjával a kezében, hogy megálltam és rácsodálkoztam. Azt az üzenetet adta, a helyemen vagyok, bízott önmagában, a többi emberben, az Univerzumban. Hogy eljut oda, ahová elindult.
Ha valakinek egy képessége hiányzik, akkor azok, amik a helyére lépnek jóval meghaladják az átlagos szintet.
A mai emberi társadalom kb 4%-a tudatos arra, hogy spirituális úton jár, ezen belül is nagyot szór, ki hol tart, kinek mi a hendikepje - mert mindannyiunknak van, és mik az erősségei, átlagot meghaladó képességei.
Egy valami nagyon fontos. Más, mint a tömegek. Ezt fel kell tudni vállalni és ehhez a gyerekkorban megkapjuk a "megfelelő" traumát. Megtanuljuk megállni a helyünket úgy is, ha az, amit és ahogy teszünk teljesen eltér az átlagostól, a megszokottól, nincs rá képességünk, hogy szimpla csavarrá váljunk egy gépezetben, viszont van rá képességünk, hogy megtaláljuk az átlagost, a tömegest meghaladó szintű megoldásokat, az illeszkedést egy magasabb tudatossági szinten.
Ez nagyon, nagyon nehéz. Ebben támogassátok.
Még egy gondolat, a lányommal kapcsolatban. Az adott leszületés, egyrészt megteremti a lehetőségeket a fejlődésre, másrészt pedig nagyot tör az egón. Ha az a feladat, fogadja el az adott gyerek, adja fel a felesleges, hiábavaló erőfeszítéseket, fogadja el, valaki más fogja megoldani helyette, pl felolvassák neki a könyveket, feltételez olyan előző életeket, ahol nagyon erős egós működés és ebből fakadó elszállás következett be, tehát tanulnia kell az elfogadást, ahogy nektek is az elfogadást tanítja ő. A lányom hiábavaló erőfeszítéseket tett arra például, hogy saját magának találjon munkahelyet és amikor segíteni próbáltam, együtt sem sikerült. A helyzet "bábája" a fiam lett, aki új céget alapított a társaival és beviszi őt oda. Megszületett az állása, úgy hogy sem én, sem ő nem tettünk érte. Én max annyit, hogy szültem és felneveltem egy olyan fiút, akinek a család nagyon fontos :-)
A legrosszabb általános iskolától pedig úgy szabadult meg, hogy az akkori párom felmondta az albérletünket és átköltöztünk egy másik kerületbe.
... amikor láttam hogy írtál rá. Köszönöm ..
Nagyon ilyen a helyzet a kisfiamnál, pont ahogy leírod, nem teljesen ugyanaz, de hasonló. Mindenféle horror dolog megtörténik vele, és megússza! Az őrangyala derekasan helytáll, ezer köszönet neki érte. Volt már hogy 1,5 évesen a férjem "elvesztette" a tengerparton, (gondolhatod azt a negyed órát, amíg nem volt meg, meg utána) és visszahozták őt nekünk. Osztálykiránduláson eltörött a védőkorlát, amikor a 30 gyerek közül pont ő kapaszkodott belé, de olyan szerencsésen "zuhant" ,hogy nem lett baja. Egyszer "őzikelátogatóban" volt és egy campingszékkel összezúzta az egyik ujját csontostul miliméternyi darabokra és meggyógyult, alig látszik, megharapta az arcát a szomszédkutya és nem lett baj, nem is látszik, most csak ezek jutottak hirtelen eszembe, de valahogy mindig megmenekül, talán a viszonylagos rosszak mellett ez is mindig ott van és marad, hogy megmenekül (!!), - "nem fullad meg" (persze aszthmás is volt nagyon durván, az is elmúlt) vagy tényleg mindig újra és újra, túléli, már most bőven kijutott neki ebből. Ahogy így összeáll a kép már értem, hogy ezt is túl fogja élni, és ez nagyon jó érzés.
Az a levél tegnap, ahol ez a kedves lány (vagy fiú..bocs!!!! :) ) elmesélte az ő szemszögét, annyira nagy segítség volt már eleve, szinte teljesen megnyugtatott, és most amiket írsz szintén. Már akár valami "küldetésfélét" is komolyan belelátok, a magam idealista és másoknak viccesen naív módján és ez egészen megnyugtat, mert értelmet ad az egésznek. De ezt is oiyan szépnek találom, hogy mindig van segítség, csak ki kell nyitni a szánkat.
"Hiteles" írta, hogy ő tükröt látott az dologban, és még mielőtt ezt írta volna, nekem is átfutott az agyamon a tükör ügy, és pont az jutott eszembe, amit Te is írsz: nem olyan mint mások, egészen élesen különbözik, és ezzel mit lehet és mit kell kezdeni ez az én tükröm. És most már a legfőbb válasz, hogy értelmetlen és felesleges emiatt szorongani.
A nagy egó is telitalálat, amúgy abban nincs hiány nála!. TUdod anyaként az ember elfogult és nekem imádnivalóan öntelt kisOroszlán, és nekem ez "vicces" de azért nem biztos, hogy mindenkit annyira lelkesítene ez a későbbiekben, már majd felnőttként, nyilván ezt is meg kell tanulnia. A "mindenki ellene fordul" nála egyenlőre az, hogy vele minden tanár "igazságtalan", mert mindig csak ő kap büntetést, legalábbis ő így látja.
Most. hogy így mondod, nekem van egy nagyon.nagyon jó barátom, aki siket, csak mostanában már nem vagyunk olyan szoros kapcsolatban. Ő pedig már nagyon régen megtanította ezt nekem és most általad sikerült újra megértenem , hogy nem kell senkit sajnálni, és megmenteni, mert ő nagyon boldog és bár százféle egyéb problémája, mint mindenki másnak, de az egyik a siketsége miatt van. MIndig néztem neki az új módszereket, persze az neki nem volt új, csak nekem, és mindig megmosolygott ezért. Nem vágyik egyáltalán hallónak lenni.
Köszönöm Kati. Nem lehet beszúrni szivecskét, pedig az milyen egyszerű lenne..!
az utolsóelőtti mondatban helyesen : egyik SEM a siketsége miatt van..
Vagy ez valami freudi elszólás bennem ?:))))
Köszönöm mindenkinek aki hozzászólt!
Keresek egy intézményt, ahol mindenféle részképesség-zavarokat lehetne vizsgáltatni.
Vizuális, észlelési zavart.