Már egy hete, hogy nyomasztó álmok gyötörnek, elmosva a valóság és realitás közt leledző vékony határmesgyét. Mint egy képtelen szürreális sorozat. Mindig ugyanazokkal a szereplőket, de mindig más és más, kuszábbnál kuszább helyzetben és környezetben látom magamat. Koncentrálok, összpontosítok, megpróbálom irányítani, megérteni, mit is akarnak tőlem, de sehogy sem kerülök közelebb az igazságomhoz. Keresem az értelmet, a logikát, a jelentést, a kódot, az emlékfoszlányokat kutatom, de reggelre szertefoszlik minden. Illetve majdnem minden. Az érzés, a kötelék, a jelenléted az velem marad. Annyira erősen belém ivódik, mintha valóság lennél. Próbálom elhitetni magammal, hogy így keresel meg, és mi így beszélgetünk, így vagyunk őszinték.

Egyszer úgy magyarázták el nekem, hogy a lelkünk óriási polip, és csápjainkkal alakítunk ki érzelmi kötelékeket, kapcsolatokat. Egyrészt úgy, hogy mi befogadjuk magunkba mások csápjait, és mi is behatolunk másokba. Számomra még elképzelni is gyönyörű, ahogyan a fénylelkek csápsugarai, energiái ölelkeznek. Viszont most úgy érzem, hogy megszakadt egy ölelés. Hiányoznak a csápjaid és talán megpróbálom tudat alatt betölteni azt az űrt, ahonnan hiányzol? Nem értem.

Külső szemlélőként állok, és nézem, hogy mi történik, s mintha semmit sem tehetnék a dolgok folyása ellen. Tudod, ez az a rész, amikor kiabálni szeretnél, de nincs hangod, vagy el akarsz futni, de mozdulni sem bírsz.
Azt hiszem most egy picit fájsz nekem.