Sziasztok,

Egy problémámról szeretnék írni nektek, mert nincs senki akivel megbeszélhetném.
A probléma abból fakad, hogy másként gondolkodom, másként vélekedem, más szemszögből látok dolgokat, mint a nagy átlag. Ezenfelül rengeteg szabály, illem van belém nevelve, ami sok esetben túlmutat az átlag emberekbe nevelteken.

Mindennek következménye, hogy soha nincs egy csoport, társaság, közösség, amibe beleillenék, mindig én vagyok az, aki valahogy nem kompatibilis, még akkor sem ha az érdeklődési kőr hasonló, mert még azt is más szemszögből látom, élem meg, mint a közösség többi tagja.
A legnagyobb probléma ezzel, hogy míg én elfogadom, hogy mások nem úgy vélekednek mint én, addig ez visszafelé soha nem igaz, olyan mintha engemet nem lehetne elfogadni olyannak, amilyen vagyok.
Néha akad, egy, egy barát, aki elfogad, de ezek a barátságok idővel elkopnak, mert elköltöznek külföldre, vagy más városba..stb.

Megjelenésemben nem vagyok más, csak gondolatokban, elvekben, elképzelésekben..stb, és míg a melegeknek, fogyatékkal élőknek így együtt kell élniük a mássággal, addig nekik vannak saját közösségeik, de én nem találtam meg az enyémet a negyven évem alatt.
Próbálom magamat elfoglalni, de magányos egy út ez, hogy nem tudom kivel megosztani a gondolataimat, érzéseimet, észrevételeimet, és már teherként nehezedik rám.

Óvatos vagyok amikor e sorokat írom, mert lehet, hogy csak azt hiszem, hogy más vagyok és ezért a hitemnek megfelelően ezt kapom az élettől, mert van ilyen megközelítése is dolgoknak.
Negyven éve után viszont nem tudok átlagos lenni, nem tudok lemondani a számomra alapvető szabályokról, mint hogy nem rongálok, nem szemetelek, a foci sem fog érdekelni, és ha valaki alszik akkor nem zajongóm, és wc-t is lepucolom magam után...stb.

Tényleg magánnyal kell hogy járjon ez a másság? Mit a költőknél, festő művészeknél?

azaki,